KOMMUNIZMUS

Proletárdiktatúra a bérmunka megszüntetéséért !

Az Internacionalista Kommunista Csoport (IKCs) központi folyóirata magyar nyelven


KOMMUNIZMUS 5.szám (1999 Április):



Albánia :

A proletariátus a burzsoá állam ellen

"Gjirokaszterben teljesen őrült hangulat uralkodik. A népi felkelés teljes anarchiába fordult, nincs többé rendőrség, Állam, szabályok. A városban tombol a lelkesedés, az öröm: Gjirokaszter a lázadás mámorában ég..." (Le Monde, 1997 március 11.)

"Egy fegyver birtoklása a legnagyobb öröm"... "az anarchia oka a harcosok nyílvánvaló részegsége"... "A fosztogatás egyre terjed, szegények és banditák hordái járják a várost. Senki sem rejtőzködik, az egész valahogyan egy örömünnepre emlékeztet." (Le Monde, 1997 március 16-17.)

* * *

Egy szippantásnyi friss levegő a társadalmi béke poshadt mocsarában

A proletariátus harca Albániában némileg felkavarta a ma uralkodó társadalmi béke fojtogató levegőjét, amelyben általában kifulladnak és elkábulnak a proletár osztály reakciói. Azonban Albániában a proletárok akcióikkal - amelyek során nyilvánvaló ellenségként uutasították el az állami struktúrák összességét - osztályunk harcának hagyományait folytatták, amelyet oly sok éven keresztül elfeledtetett a demokrácia védelmének - az antifasizmus vagy antikommunizmus neve alatt - való behódolás. A magántulajdon tiszteletével, a tárgyalásos konfliktuskezeléssel stb. való szakításnak ezek az esetei manapság annyira ritkán fordulnak elő, hogy szükségesnek éreztük hangsúlyozni őket. Azért készítettük el az albániai események kronológiáját, hogy meghatározzuk a forradalom és ellenforradalom erői közötti viszonyok fejlődésének legfontosabb eseményeit ezen a területen.

Nem lehet állásfoglalás és elemzés nélkül összeállítani egy kronológiát. Ellentétben a szabad akarat védelmezőinek állításával, nem létezik, és nem is létezhet "semleges", "objektív" kronológia. A kommunikáció különböző csatornáin hozzánk eljutatott beszámolók is mind elfogultak (hogyan válogatják ki a tudósításokat, milyen eseményekről számolnak be, milyen kifejezéseket használnak, hogyan szerkesztik a híreket, stb.), és a burzsoázia nézőpontját fejezik ki, amely tagadja, hogy Albániában (legalábbis a kezdeti időszakban) osztályok közötti konfrontációra került sor, amely így kívül állt a demokratikus renden, és szembehelyezkedett azzal. Az egyetlen objektív valóság az, hogy az eseményekről alkotott elképzelések attól függenek, milyen nézőpontból szemléljük őket: az állam és a cserén alapuló társadalmi rend védelmének burzsoá szempontjából, vagy ellenkezőleg: a proletariátus szempontjából, a kapitalizmus elpusztításáért és a kommunizmus megteremtésért folytatott harc szempontjából (1).

Míg a burzsoá sajtó felháborodva sopánkodott a harc módszereinek láttán, "barbárnak" minősítve a bankok megtámadását, a rendőrőrsök, önkormányzati és bírósági épületek felgyújtását, az élelmiszer- és fegyverraktárak (laktanyák) készleteinek megkaparintását, a börtönök megtámadását és a rabok kiszabadítását,... addig mi lelkesedéssel fogadjuk a mozgalom ezen megnyilvánulásait és azt a tényt, hogy a proletárok mozgalma Albániában szakított a világ ellenzéki pártjai által (Albániában a felkelés idején ezek az ex-sztálinisták, akik most "szocialistának" keresztelték át magukat) rájuk erőltetett véget nem érő demonstrációkkal, és újra elsajátította a proletariátus államellenes harcának történelmi eszközeit.

1997 március 10-én, egy nappal azután, hogy a mozgalom elérte Gjirokasztert, a francia Le Monde megdöbbenéssel számolt be a városban uralkodó általános lelkesedésről, a fosztogatásokat követő fesztivál-hangulatról, arról, hogy egy-egy fegyver birtoklása mekkora örömöt jelentett; a egész város feléledt, miközben teljes volt az anarchia, nem volt rendőrség és megszűnt az állami ellenőrzés... Demokratikus elképzeléseik fogságában és az uralkodó osztály oldaláról szemlélve a helyzetet, ezek az újságírók nem képesek megérteni, hogy az ilyen mozgalmak egy csapásra felszabadítják a nélkülözők, kétségbeesettek, bebörtönözöttek és áldozatokra kényszerítettek nemzedékeit, amelyeknek az elnyomás hosszú évein keresztül csapást csapás után kellett elszenvedniük. Igen, fantasztikus érzés végre széttépni a láncokat, visszavenni azt, amiről addig csak álmodoztunk, de nem érhettük el soha, mert elbarikádozták a pénz korlátai mögé és visszatartott minket a börtönök rácsainak fenyegetése! Igen, a valódi ünnep az, amikor félelem nélkül birtokba vesszük az utcákat, megérezzük egységes erőnket a magántulajdon és az állam elleni harcban, abban a háborúban, amelyet a bennünket gyilkoló rendre kényszerítünk - a rendre, amely halálra ítéltetett, amint a világ proletariátusa ugyanazon a harci ösvényen nyomul előre, amelyen ezek a felfegyverzett proletárok vonultak!

"Gjirokaszterben őrült helyzet uralkodik. A nép tiltakozó mozgalma totális anarchiába fordult, nincs már rendőrség, se Állam, nincsenek szabályok. A város ünnepel és lelkesedik a lázadásért..."
Le Monde, 1997 március 11.

A piramisjátékok összeomlásától a proletariátus lázadásáig

Az 1997-es év januárjától kezdve Tiranában és az ország számos pontján több tízezres tüntetésekben nyilvánult meg azoknak a kisbetéteseknek a haragja, akik a piramisjátékok összeomlásával mindenüket elveszítették.

A piramisokat szervező társaságok, amelyek észtvesztő kamathozamokat (35-100%-os havi kamatot!) helyeztek kilátásba, eljutottak az ország legeldugottabb pontjaiba is. Az albánok mindent, amit csak tudtak, pénzzé tettek, hogy aztán pénzüket megsokszorozhassák a Sude, Populi, Xhaferri, Vefa, Kamberi stb. piramisszervező társaságokban, amelyeknek iroda-bódéi gombaként nőttek ki a városi utcákon. Lakások, kocsik, állatok, föld... minden eladásra került. Az első betéteseknek eszközölt kifizetéseket egyszerűen a további betétekből fedezték, vagyis ezeknek a cégeknek a bukása teljesen bizonyos volt. Egyik pillanatról a másikra a betétesek százezrei veszítették el mindenüket. Az albániai háztartások 70-80%-át érintették közvetlenül az események, leginkább természetesen a legszegényebbeket.

A piramisjátékba való befektetéseknek ez az őrült láza jól mutatja azt, hogy milyen erős a hatása a könnyű pénzkereset nyugati mítoszának, amely szerint elegendő, ha a pénz a bankban alszik ahhoz, hogy másnap gazdája gazdagon ébredjen fel...

A "szocialista ország"-mítosz fenntartásának szükséglete miatt 1990-91-ig Albánia határait mindenki előtt zárva tartotta, néhány "szocialista" országbeli cserepartner és beruházó kivételével. Ekkor azonban, akárcsak Oroszországban és több más keleti országban (miután a szocializmus mítosza lassanként megszűnt a társadalmi béke fenntartásának alapvető feltétele lenni), a rendszer liberalizálásáról kezdtek beszélni, a korlátozások eltörléséről, arról, hogy mindenkinek lehetősége lesz meggazdagodni... Berlinben ledőlt a Fal, és Albániában elnéptelenedett az a hétszázezer bunker, amit Enver Hodzsa (2) építtetett az idegen agressziótól való félelem jegyében.

Oroszországhoz (3) és a keleti blokk többi volt országához hasonlóan a protekcionista intézkedések kiterjesztése, az imperialista szövetségek megváltoztatása, valamint a társadalmi és gazdasági reformok sora Albániában is a profitráta brutális növekedését jelezték, és igen látványosan elmélyítették a burzsoák és proletárok között tátongó szakadékot. 1990 decembere és 1991 májusa között éhséglázadások törtek ki Albánia számos részén. A nyugati befektetők a profitlehetőségek ilyen bizonytalanságával szembekerülve ezért megkezdték tőkéjük kimenekítését az országból. 1991-92 az ipar teljes szétesésének és az állandósuló társadalmi nyugtalanságnak az időszaka Albániában. 1991 decemberétől 1992 februárjáig újabb lázadási hullám söpört át az országon. Minden lázadás fosztogatásokba torkollott, valamit a rendőrőrsök, középületek, gyárak, üzletek és áruraktárak elleni támadásokba (4)... Mivel az albániai helyzet kockázatos volta láthatóvá vált, megkezdődött a nemzetközi segélyek beszivárogtatása a társadalmi robbanás elkerülése érdekében.

A német és a török állam, valamint az USA anyagi támogatást nyújtott az albán hadsereg harcképességének megerősítésére. De mindezen burzsoá előkészületek ellenére az osztályharc újra megmutatta azt a képességét, hogy miként képes a burzsoázia terveit keresztülhúzni, és a helyzetet ellenőrizhetetlenné tenni.

A nyugati Paradicsom mítosza olyan hajtóerőnek bizonyult, amely a határok megnyitásakor tömegméretű kivándorlást eredményezett. Ezt mind Albánia, mind a környező államok - Olaszországgal az élen - nyílt erőszakkal voltak kénytelenek elfojtani. Nem a tőke meneküléséről van itt szó, amely látta, hogy Albánia számára kevéssé gyümölcsöző területté válik, hanem olyan proletárok exodusáról, akiket hajtott a mesés nyugatról szőtt álom, ahol minden nyomorúságnak vége szakad. Emlékezetes az a 40.000 menekült, aki minden intézkedés ellenére elözönlötte a Dél-Olaszország partjait 1991 márciusában és augusztusában. Elég volt egy kósza hír egy hajó indulásáról vagy nyugati vízumok kiadásáról, és máris fiatalok ezrei ostromolták meg a kikötőket vagy a nyugati követségek épületeit, akárcsak pl. Kubában. A kivándorlási hullám életre hívta saját mocskos titkos kereskedelmét is: az embercsempészek az Olaszországba igyekvő menekülteket "sétáló húsnak" nevezték el, és az átszállítás tarifáját 450 és 600 dollár között állapították meg (5).

A piramisok összeomlásával az albán proletárok kénytelenek voltak rádöbbenni arra, hogy országukban is, akárcsak nyugaton, a pénz irányítja a politika gépezetét, kinyitja és lezárja a határokat, és kiüríti a legtöbbek zsebét, hogy más zsebekben felhalmozódhasson. A könnyű pénzkereset mítosza anyagi erővé válva magával rántotta a proletárok vacak kis megtakarításait a piramistársaságok nagy gazdasági örvényébe. És egyre fokozódott a kiábrándulás, ahogy láthatóvá vált, az örvény mindent beszippant, de semmit sem ad vissza.

1996 májusában, a törvényhozói választások után, amikor valamennyi parlamenti helyet a Demokrata Párt nyerte, a Vefa - a legnagyobb piramis-szervező társulás - zászlaja megkülönböztetett helyet szerzett a politikai dicsőségtáblán a győztesek galériájában. Egy újságíró véleménye szerint "a Vefa a kapitalizmus csodáját jelképezi, az albán csodát, egy ország csodáját, amely önerejéből leszámolt a nyomorral". Az emberek megdöbbenése igen erős volt, amikor összeomlani látták a piramisokat, köztük a Vefa-ét, hiszen azok oly erősen kötődtek a Berisha-kormányhoz és a Demokrata Párthoz (6). És annál inkább úgy érezték, hogy elárulták őket, mivel Sali Berishát, aki a sztálinista önkényuralommal való leszámolás jegyében újjáteremtette a nemzeti egységet, annak idején elsöprő többséggel választották meg az 1992-es választásokon, és az eredményt az utcákon "fitoi!" (győzelem!) kiáltásokkal üdvözölték. Akkoriban történt az is, hogy Albánia nemzetközi segélyeket kért az ország gazdaságának újraindításához és az USA vált Albánia legfontosabb partnerévé.

Ma a helyzet homlokegyenest ellenkező. A piramiscégek csődje felrázta a társadalmat. Ellentétben Makedóniával és Bulgáriával, ahol a burzsoázia avval büszkélkedett, hogy sikerült a "veszteségek" miatti elégedetlenséget némi szerény kompenzációval mederbe terelni, Albániában a tüntetések és a tiltakozás egyéb formái általánossá váltak, világosan megmutatva, hogy az állam nem volt képes lenyugtatni a proletariátust. Skopjéban (Makedónia) a kormány és a nemzeti bank azonnal bizottságokat állított fel "a sértettek kompenzálására" és megkezdték a kivizsgálásokat, pereket... Sőt, mi több, Szófiában mindenkit kompenzálandó a kormány emlékművet állíttatott "a piramisjátékok áldozatainak emlékére" (7).

Albániában a követelés egyszerű volt: "vissza a pénzt, az összeset amit befizettünk!". Január folyamán a tüntetések mind hevesebbé váltak, és a rohamrendőrség több ízben erőszakos támadásokat intézett ellenük.

Amikor a kormányzat végre rászánta magát, hogy intézkedéseket hozzon a spekuláció megfékezésére, már túl késő volt; a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. 1997 januárjában két nagy piramisszervező cég - a Xhaferri és a Populi - ellen is felléptek.

Még a Világbank (WB) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is közbeavatkozott, követelve, hogy szabjanak határt az effajta vállalkozásoknak. A két nemzetközi szervezet rámutatott, hogy a szóban forgó magánvállalatok kizárólag spekuláción alapulnak, lehetővé téve néhány ember igen gyors meggazdagodását; ez azonban nem szükségszerűen találkozik a tőke fejlődésének érdekeivel, amelyek mindenek előtt a termelés újraindítását kívánnák meg. Február 4-én már ugyanezeket az érveket hangoztatta Tritan Shehu miniszterelnök-helyettes is, aki (miután zsebeit dugig töltötte a könnyen szerzett pénzzel) kijelentette: "Eltökéltük, hogy szétzúzzuk ezeket a piramis-befektetési formákat, hiszen Albánia jövője nem rajtuk nyugszik. Jövőnk záloga a termelés, és ezért egyre többet és többet fogunk dolgozni."

A Berisha-kormányt egyszerre tagadta meg a nemzetközi burzsoázia és a kábulatából lassan magához térő proletariátus. Egy peszkopiai gyűlésen Berisha elnök együttérzéséről biztosította a vesztes nagybefektetőket, azt javasolva nekik, hogy jelezzék igényeikkel - és persze magasról leszarta a kisbetéteseket. Válaszként a város főutcáját elárasztotta a tömeg, kb. száz ember kövekkel támadt a rendőrőrsre - hat rendőr megsérült. Ezután a lázadók felgyújtották a városházát. A jelszavak: "A pénzünket akarjuk!" és "Le Berishával!".

Január 19-én a tiranai Szkander bég téren a rohamrendőrség oszlatott fel egy ötezer fős dühöngő tömeget, amely a pénzét követelte vissza. A Szocialista Párt az 1996 májusi választások (vitatott) eredményeként még ellenzékben volt, és most igyekezett kihasználni a proletárok mozgolódását a Demokrata Párt elleni bosszújához. Éppen ezért a tüntetésen való részvételre szólított fel mindenkit abban bízva, hogy képes lesz saját vezetése alatt egy békés tiltakozó mozgalmat életre hívni, úgy, ahogy az Belgrádban és Szófiában is történt. De ez a tüntetés, akárcsak az utána következők, igen gyorsan meggyőzték a Szocialista Pártot - és az összes burzsoá erőt - hogy nem sok reményük maradt az országban felgyülemlett düh kirobbanásának megelőzésére. Erre utalt az ugyanezen a napon Beratban lezajlott összecsapás is.

Beratban (Tiranától 150 km-re délre) kövekkel támadták meg a rendőrség épületét, a bíróságot, a hivatalokat és a Demokrata Párt irodáit. A hatóságok kétszáz tüntetőt tartóztattak le. A parlament felszólította a hadsereget a kormányzati épületek védelmére.

Január 24-én Lushnja-ban (100 km-re délre Tiranától), ahol a piramisjáték különösen elterjedt volt, a tüntetők robbanóanyagot hajítottak a Városháza első emeletére. Az épület kigyulladt, és kétezer ember gyűlt össze láncot alkotva, hogy megakadályozza a tűzoltókat munkájuk végzésében. A tüntetők az egy héttel korábban csődöt jelentett Xhaferri-társaságba fektetett pénzük visszatérítését követelték.

Január vége felé láthatóvá vált, hogy Berisha nem képes felfogni a mozgalom valódi kiterjedését; úgy gondolta, képes lesz véget vetni a felfordulásnak azzal, hogy szabad kezet ad a titkosrendőrségnek, a SHIK-nek (korábban Sigourimi, a sztálinista idők titkosrendőrsége (8)). Minél inkább lázadásba fordultak át a tömeggyűlések, annál brutálisabbá vált a rendőrség fellépése. A SHIK hozta megszokott terrorista formáját: letartóztatások, kihallgatások, verések, bebörtönzések, gyilkosságok, az elfogottak eltűnése...

A főleg a Szocialista Párt körül tömörülő burzsoá ellenzék a maga részéről a Berisha-kormány elleni kampány vezetésére igyekezett megszervezni magát. Január 30-án tíz ellenzéki párt - köztük a szocialisták - részvételével létrehoztak egy koalíciót Fórum a Demokráciáért (FD) néven. Az FD a kormány lemondását követelte, amelyet felelősnek nevezett a piramisok összeomlásában tetőző gazdasági káoszért; olyan technokratákból álló szakértői kormány felállítását követelték, amely képes a válság kezelésére az előrehozott választások kiírásáig.

Még ugyanezen a napon a Koha Jone, a legfontosabb "független" újság, a "független értelmiség" (a burzsoá ellenzék egyik összetevője) szócsöve egy kiáltványt közölt le, amelyben leszögezte: "kétségtelen, hogy a nép dühe az Állam ellen irányul, amelyik magát bírónak állítja, miután a tolvajokkal parolázott". Az ellenzék meglehetősen jól tudta, hogyan használjon olyan frazeológiát, amellyel a harcban részt vevő proletárok azonosulni tudnak. De természetesen az az Állam, amelyről beszéltek, az ellenzék számára nem a burzsoá osztály hatalmát, hanem csupán a Berisha vezette kormányt jelentette. Ráadásul a Koha Jone szerkesztőit, akárcsak a Szocialista Párt vezetőségét és a burzsoá ellenzék egyéb ismert figuráit letartóztatták, őket téve felelőssé a felfordulásért. Minden lehetőség adva volt a mozgalom betereléséhez egy burzsoá alternatívába: az ellenzéki mártírok támogatásába szemben Berishával, az új zsarnokkal.

A burzsoázia politikai terveiben a helyzet a következőképpen nézett ki: válaszul a proletárok megmozdulására az ellenzék Berishát jelölte ki a mozgalom célpontjának, azonos szintre helyezve a bebörtönzött proletár harcosokat a bebörtönzött burzsoá ellenzéki vezetőkkel; így igyekezett rávenni a proletárokat, hogy a burzsoázia zászlaja alatt gyülekezzenek, a mozgalom szétverésének zászlaja alatt, amelyre nagy betűkkel az új választás ígéretét írták.

A terv ravasz volt, de nem számolt avval a forradalmi potenciállal, amely a proletár elégedetlenség tüntetéssorozatában megnyilvánult. Egyértelmű, hogy ebben a mozgalomban a proletárok sokkal többet fejeztek ki, nem csak a pénzük elvesztése felett érzett dühüket és Berisha elleni gyűlöletüket. Az elégedetlenség egyre inkább kiterjedt a burzsoá ellenzékre is, és egyre inkább az Állam elleni osztálygyűlölet robbanásaiban nyilvánult meg, mint azt a hivatali épületek elleni sorozatos támadások is mutatták.

De a burzsoá Állam teljes struktúráját spontán szervezettséggel támadó proletár harc és az állam újjászervezéséért harcba szálló burzsoá ellenzék közötti határvonal még nem volt elég tiszta a mozgalmon belül. Az elszántság elégtelensége kifejeződött például abban, hogy a burzsoá ellenzéket nem távolították el a tüntetésekről (akárcsak abban, hogy a mozgalom egy része még mindig az Államtól követelt igazságot, a piramisok felelőseinek megbüntetését). Így meghagyták a lehetőséget a burzsoázia számára hogy átvehesse a mozgalom vezetését.

oOo

1997 februárjának elején Berisha megígérte, hogy minden károsultat kompenzálni fognak, vagy készpénzben, vagy takarékbetétek formájában. A visszafizetések megkezdését február 5-ére ígérték, fedezetként pedig két nagy befektetési alap zárolt vagyonát nevezték meg. Mindazonáltal senkinek sem volt bizalma azokban az újabb papírdarabokban, amit most az Állam készült ígéret-valutaként szétosztogatni. Ugyanezen a napon csődöt jelentettek a legnagyobb vlorai és gjallicai piramisszervező vállalkozások, 360 millió dollár deficitet hagyva maguk után, kétségtelenné téve, hogy senkinek, semmiféle visszafizetésre nem képesek.

Ennek a hírére február 5-én Vlora utcáit harmincezres tömeg lepte el (a kikötőváros 210 km-re délre fekszik Tiranától, 60-80.000 lakója van). Miközben a menet a kikötő felé tartott, a rendőrség közbeavatkozott, és megpróbálta a tüntetést vízágyukkal és gumibotokkal szétverni. A SHIK álarcos tagjai rávetették magukat a tüntetőkre, és többeket kocsijaikhoz hurcoltak. Az összecsapásban ketten meghaltak, és kb. százan megsebesültek, nagyrészt a tüntetők oldalán. Azonban egy kicsit később egy rohamrendőr-egységet körülfogtak a tüntetők. Őket levetkőztették, és egy szál gatyában voltak kénytelenek elrohanni az úton. A rend erői visszavonultak!

Ez a nap jelentette a folyamatos mozgalom kezdetét Vlorában. Minden nap nagygyűlést tartottak (reggel tíz körül), amely tüntetéssé alakult át. Délután öt körül újabb gyűlésen döntötték el a következő napi akciókat. Az összes ellenzéki pártvezető, aki jelen volt ezeken a demókon, nyugalomra szólította fel a résztvevőket. Persze egyhetes tüntetés után ezek a felhívások már nem sok figyelmet kaptak, ám a tüntetések jelszava még mindig "Le Berishával!" maradt.

Az FD gyűlést hívott össze Tepelené-ben. Mindössze 60 embert érdekelt az esemény, miközben a megmozdulások egyre erőteljesebbek lettek. A mozgalom elfoglalta az utcákat, és nem kívánta, hogy demokratikus szónoklatokkal vonják el a figyelmét.

Ezek a példák jól megmutatják, hogy a proletárok igent mondtak az ellenzéknek, amikor az a betétek visszafizetését vagy Berisha távozását követelte. Ám amikor az ellenzék nyugalomra és a demokrácia tiszteletben tartására intett, akkor válaszuk már elutasító volt. De amikor a "Le Berishával!" követelés a proletárok számára csak azt jelenti, hogy "Le az Állammal!", addig ugyanez a jelszó az ellenzék számára annyit tesz, hogy "Le Berisha kormányával!", és csupán az előrehozott választások követeléséhez vezet. A mozgalom ezt a két antagonisztikus, egymást kizáró elemet hordozta magában. Ezek az "igenek" és "nemek" újra jól érzékeltetik a proletariátus nehézségeit saját helyének megtalálásában. Nehezen képes megszabadítani magát a burzsoá alternatívák szorításából, abból, hogy pozitív vagy negatív reakciókat adjon a burzsoá pártok parancsaira, és még nincs azon a ponton, hogy meghatározza saját irányvonalát.

Az ellenforradalom taktikája ezen a kettősségen alapult, ezen a tisztázásbeli hiányosságon, amely a mozgalmat arra bíztatta, hogy hagyja el az utcák küzdőterét és a szavazófülkék csendes, magányos homályában fejezze ki elégedetlenségét. Ez a mozgalom lenyugtatásának jól jelzett ösvénye, amelyet a világburzsoázia minden esetben igyekszik felajánlani. Ők egy pillanatig sem adták fel a reményt, és nem győztek párhuzamot vonni a hasonló - bár kevésbé robbanásveszélyes - helyzettel Bulgáriában vagy Romániában, és hangsúlyozni, hogy "az üdvösséghez az út a szavazófülkén keresztül vezet".

Sok városban a tüntetések - bár még mindig az ellenzéki pártok keretei között - egyre hevesebbek lettek, egyre gyakoribbak lettek a robbanások, és a rendőrség egyre brutálisabban lépett fel, növelve a letartóztatások számát.

A fővárosban, Tiranában Berisha pártja mozgósította tagságát és ezer ember részvételével tüntetést szerveztek a demokráciáért és az erőszak ellen (mint mindig, azok rikoltozzák leghangosabban az erőszak-ellenesség jelszavait, akik a leginkább benne vannak a szervezett állami terrorizmusban, így próbálván garantálni saját maguk számára a fegyveres harc monopóliumát). A SHIK tovább gyakorolta terrorista uralmát. Fogdmegjei különös előszeretettel támadtak meg olyan kocsmákat, ahol az emberek összejöttek, hogy élénk vitában tárgyalják meg az aktuális eseményeket.

Február 9-én az elnyomás hirtelen még erősebb lett. Éjszaka Vlorában a rendőrség letartóztatta mindazokat, akiket vezetőknek gondoltak. Tüntetők gyűltek össze a rendőrség épülete előtt, az elfogottak szabadon bocsátását követelve. A rendőrök tüzet nyitottak a tömegre, megsebesítve 26 embert.

A következő napon Vlorában 40.000 ember tüntetett, és felgyújtották a Demokrata Párt helyi központját. Újabb 81 sebesülés történt, egy ember belehalt lőtt sebeibe. A környező települések proletárjai szolidaritást vállaltak vlorai társaikkal, és a városba indultak, hogy soraikat megerősíthessék (5000-en érkeztek Fierből, több százan Beratból és Tepelené-ből).

Tiranában a rendpárti erők nem voltak képesek megakadályozni a megmozdulásokat. A feszültség nőttön-nőtt. A tüntetők csupán ennyit kiabáltak: "Vlora! Vlora!"

Vlorában az összecsapások futótűzként terjedtek. A város országszerte a lázadás jelképe lett.

Gjirokaszterben az eddigi legnagyobb tüntetés zajlott le.

Február 11-én Vlorában 30.000 ember vett részt az előző nap agyonlőtt tüntető temetésén, és a rendőrség igen visszafogottan viselkedett. A feszültség azonban óriási volt, érezni lehetett, hogy bármelyik pillanatban "ellenőrizhetetlenné válhatnak" az események.

Eddig az időpontig a mozgalmat az egyre hevesebb és hevesebb tüntetések jellemezték, amelyek súlyos összecsapásokba torkolltak a rendőrséggel, és gyakran különféle állami épületek (főleg a Demokrata Párt irodái és a városházak) felgyújtásához vezettek. De az a tény, hogy a rendpárti erők egyre többször kénytelenek voltak visszavonulni, már a változást mutatta, a hagyományos tüntetésekkel (amelyek esetében az Állam kezében tartja a kezdeményezést a konfrontációk során) való szakítás tendenciájának jelét. Ez jelentős minőségi lépés volt.

Az elnyomás, amelynek Berisha szándékai szerint vissza kellett volna szorítani a mozgalmat, éppen az ellenkező hatást váltotta ki. Ahelyett, hogy megingatta volna a mozgalmat, inkább fokozta harciasságát és megerősítette eltökéltségét, hogy a harcot a győzelemig folytatni kell. Mindezek mellett egyre növekedett az emberek bosszúvágya is. Nemcsak közvetlenül a rendőrökkel szemben, akik megverték, bebörtönözték, megkínozták és lemészárolták őket, de általában minden és mindenki ellen, aminek-akinek része volt abban, hogy a helyzet így elmérgesedett; az éppen-hogy-túlélés hosszú éveivel szemben, amikor senki sem tudhatta, mit hoz a holnap, az ígérgetőkkel szemben, akik arra próbálnak minket rávenni, hogy szorítsunk még egy kicsit a nadrágszíjunkon a szép jövő érdekében, az éhség kínjaival szemben, a megfélemlítéssel szemben, a megalázó mindennapokkal szemben, a bérmunka és a tőke egész társadalmi viszonyrendszerével szemben, az Álammal szemben.

A mozgalom korlátai azonban továbbra is kifejeződtek például abban, hogy az ellenzéki pártokat még mindig nem távolították el a tüntetésekről, és a proletárok az Államtól várták, hogy igazságot szolgáltat nekik és megbünteti a csaló vállalkozásokat.

Február 11-én a kormányzat már a rendkívüli állapot bevezetését fontolgatta Vlorában. "Meg kell védelmeznünk az alkotmányos rendet; a különleges helyzet különleges intézkedéseket igényel" - jelentette ki egy rádióadásban Meksi miniszterelnök. De ezt a parlamenti jóváhagyást igénylő döntést megakadályozta a Demokrata Párt vlorai tagsága. Ők világosan látták, hogy egy ilyen intézkedés csupán olaj lenne a tűzre abban a feszült helyzetben, amely az megelőző napok letartóztatásai és brutális rendőri fellépése miatt kialakult. Megakadályozandó, hogy a rendőrség elleni gyűlölet kiterjedjen az Állam összes struktúrájára, a kormány leváltotta Vlora rendőrparancsnokát.

A február 12-ét követő hét folyamán a mozgalom szinte az összes déli városra kiterjedt, sőt, néhány északira is. Az egyre jobban elterjedő tüntetések egyre komolyabb összecsapásokba torkolltak. Fierben egy újabb tüntető vesztette életét.

Február 19-én Tiranában újabb jelentős tüntetés zajlott, amelyet a rendőrség már képtelen volt megakadályozni. "Vlora! Vlora!" - hallatszott mindenütt a tömeg jelszava.

Február 20-án negyven diák éhségsztrájkot kezdett a Vlorai Egyetemen. Az erőszak beszüntetését követelték, a Meksi-kormány lemondását, szakértői kormány megalakítását az előrehozott választások kiírásáig tartó átmeneti időszakra, a televízió vezetőinek lemondatását, és a rendőrségi brutalitások elkövetőinek bírósági felelősségre vonását. Szép kis program! Ezek szerint a fickók szerint az összeomlás során mindenüket elvesztő proletárok létfeltételei elleni brutális támadás, a harcok elnyomása stb. egyszerűen csak néhány gátlástalan gazember bűne. Úgy vélték, hogy egy szakértői kormány a megoldás, amely semlegesen az osztályok felett áll. Mint a világ összes reformistája, ők is a gyenge vezetésben keresték minden probléma okát, és így persze egy új választás megoldhat majd minden gondot...

Az Állam rendbetételének fenti programját képviselve ezek a diákok nyilvánvalóan az ellenforradalom szekértolói voltak. Az ellenforradalomé, amely itt az általuk ajánlott "harci eszközökön" keresztül valósította meg magát, és szemben az egyre elkeseredettebb ellenállással éppen az ellenkező irányba igyekezett. Miközben a lázadók kollektív ereje elöntötte az utcát és egyre inkább átvette a kezdeményezést a rohamrendőrség gyilkos fellépésével szemben, a humanitásnak ezek a lovagjai azt tanácsolták a proletariátusnak, hogy fékezze meg dühét... miért ne térdeljünk le rögtön és imádkozzunk?!... hátha megkegyelmez nekünk Állam bácsi, aki egyébként ugyanebben a pillanatban éppen azzal volt elfoglalva, hogy a kapott nemzetközi segélyekkel megfizesse és megerősítse a különféle rendőri-katonai erőszakszervezeteket.

Február végén Berisha Németországba küldte belügyminiszterét, hogy újabb pénzeket szerezzen a további rendőrségi fejlesztésekhez. Több más kormány is jelezte készségét Berisha kormányának megsegítésére. Az Egyesült Államok kormánya úgy látta, hogy Berisha támogatásával fontos regionális hídfőállást építhet ki magának. Azonban Berisha már két ízben - az 1996 májusi választások alkalmával és a piramisjáték-cégek esetében - óriási összegeket sikkasztott el, ezért az USA kormánya - amelynek a célja mindenekelőtt a gyors nemzeti megbékélés volt - maximális nyomást fejtett ki Berisha kormányára, hogy kezdjen párbeszédet a Szocialista Párt körül tömörülő ellenzéki erőkkel.

Február 28-án a Berisha-Meksi-kormány Vlorában az egyetemet megszállva tartó éhségsztrájkolók eltávolítását határozta el. Civilruhás SHIK-ügynökök vették körül az épületet. Az ellenállás teljesen váratlan mértékű volt: számtalan proletár ismert önmagára - dacára a diákok reformista követeléseinek - azokban, akiket az állami terror fenyegeetett, és szállt szembe a rendőrség erőivel. A kósza hírre, hogy a rendőrség az éhségsztrájkolók megtámadását tervezi, több mint ezer, késekkel és puskákkal felfegyverzett ember gyűlt össze az egyetem előtt. Ezután a tüntetők száma percről-percre növekedett, és nemsokára tízezres tömeg indult az egyetemtől a SHIK főhadiszállása felé, amelyet ostrom alá vettek. Az épületben elbarikádozott titkosrendőrök és a tömeg között tűzpárbaj tört ki. A tüntetők nem hátráltak meg: időközben gránátokhoz jutottak, és azokkal is tűz alá vették az épületet. Három titkosrendőr halálra égett. Többeket, akik menekülni próbáltak, meglincseltek - összesen hat SHIK-kopó halt meg az összecsapásban. Ez persze elenyésző szám, ha számításba vesszük, hogy hány osztálytestvérünk tűnt el örökre a burzsoázia ezen elit halálcsapatának kínzókamráiban. Sajnos a mi oldalunkon is meghaltak hárman, a sebesültek száma harminc volt.

A tüntetők hallották a szóbeszédet a kormány azon szándékáról, hogy ostromállapotot vezet be Vlorában; a biztonság kedvéért tehát egy katonai laktanyához vonultak, feltörték a fegyverraktárakat, és anélkül, hogy a legénység vagy a tisztek részéről a legcsekélyebb ellenállásba ütköztek volna, annyi fegyvert vittek el, amennyit csak elbírtak. Az egyetem elé egy nehézgéppuskát állítottak fel. Az összecsapások tovább folytak február 28-án éjszaka és március elsején.

Ezek a harcok annak a kezdeti időszaknak a végét jelezték, amelyben a tiltakozási hullám és a többi proletár megmozdulás még az Államtól várta a kompenzációt és a problémák orvoslását, és hitt abban az illúzióban, hogy az Állam egy kormányváltás után igazságosabb, tisztességesebb lehet. Ezt a periódust most felváltotta a felkelés időszaka, amelyben a proletariátus többé semmire sem számít a kormányzattól, amellyel szemben meghirdeti az Állam elleni közvetlen akciók nyílt háborúját, az osztálynak osztály elleni harcát. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ne lett volna jelen az ideológiáknak, demokratikus csapdáknak, burzsoá perspektíváknak egész sora (ez elkerülhetetlen egy felkelési periódusban): kiélezett helyzet ez, amelyben az ellenség minden erejével igyekszik megszervezni magát, hogy újra visszaszerezhesse a kezei közül kisikló mozgalom vezetését.

A felkelési periódus az albániai lázadásban

Március 1-én, szombaton Vlora városa már a felkelők kezén volt. Az előző nap meggyilkolt három tüntető temetése lényegében békésen folyt le. Mindazonáltal a délután folyamán újabb összecsapások zajlottak, és öt újabb sebesülés is történt. Két újabb fegyver- és lőszerraktárat fosztottak ki. Fegyveres proletárok osztagai indultak el gépkocsikon a szomszédos területekre, hogy a mozgalmat kiterjesszék.

Valójában a hangulat mindenhol, az összes városban és faluban puskaporos volt, és csak egy szikra hiányzott a robbanáshoz. És a Vlorából felszálló szikrák az ország egész déli felét lángba borították.

Vlorában, Sarandában és Delvinában a helyzet, ahogy az állami erők kifejezték, "ellenőrizhetetlenné vált". A lázadást "szélsőbaloldaliak által felizgatott bűnözők bandái robbantották ki, akiknek célja Tirana megtámadása" - jelentette ki Dini olasz külügyminiszter.

Lushnja városban a tüntetők feltartóztattak két rohamrendőrökkel tömött teherautót, leszállították a "rakományt", és a kb. 40 rendőrt lefegyverezték.

Ugyanezen a napon Tiranában a parlament rendkívüli ülést tartott, amelyen a vlorai lázadás leverésének lehetőségeit igyekeztek megvitatni. Este Berisha bejelentette a Meksi-kormány leváltását, ennek a döntésnek azonban már semmiféle hatása nem volt az eseményekre.

Amíg a Fórum a Demokráciáért nyilatkozatában megbélyegezte "Berisha elnök és a Demokrata Párt újabb trükkjeit az albán nép megtévesztésére, hogy megtarthassák választási csalással szerzett, spekulációs gazdasági szervezeteken, erőszakon és terroron nyugvó hatalmukat" és újfent "szabad választásokat" sürgetett, addig a proletariátus valódi, gyakorlati kritikát gyakorolt a választási perspektívákon: kritikája az általános fegyveres harc az Állam ellen!

Március 2-án, mintegy "válaszul" a kormány lemondatására Berishának a vlorai hegyekben fekvő hivatali rezidenciáját kifosztották és felégették...

Tízezer lázadó vette körül a vlorai kikötő közelében fekvő Pacha Liman katonai stratégiai bázist. A katonák otthagyták posztjaikat, és a parancsnok, belátván, hogy egyedül maradt, kénytelen volt megnyitni a kapukat a lázadók előtt. Később éppen ő lett Vlora védelmének szervezője Berisha csapatainak lehetséges inváziójával szemben.

A barakkok megrohamozásakor a felkelők nem a katonákat támadták meg, hanem fegyvereket akartak szerezni. A sorkatonák sehol sem akadályozták a fosztogatásokat; éppen ellenkezőleg, a katonák - sőt, a tisztek többsége is - nagy örömmel fogadták a lázadókat. Bőven volt példa fraternizálásra is: az egyenruhás proletárok saját harcukra ismertek osztálytestvéreik felkelésében, és fegyveresen is csatlakoztak a mozgalomhoz. A kormány hamarosan kénytelen volt belátni, hogy nem számíthat többé a hadseregre.

Sarandában (Tiranától 300 km délre) 3000, botokkal felfegyverkezett tüntető özönlötte el az utcákat anélkül, hogy bármiféle ellenállásba ütköztek volna. Látván a tüntetők határozottságát, a rendőrség csendben elpárolgott az egész környékről. A proletárok kifosztották és felgyújtották az (üres) rendőrállomást és a hátrahagyott rendőrkocsikat. Ugyanez várt a SHIK épületeire is. Itt a tüntetők négyszáz kalasnyikovot zsákmányoltak, majd folytatták útjukat: megtámadták a bíróságot, a tőzsdét és a börtönt, ahonnan mintegy száz rabot szabadítottak ki. Ezt követően új célpontot választottak: megtámadták a bankot, a tőke e búvóhelyét, ahol korábban minden pénzük köddé vált; így számoltak le a gyakorlatban az állami kompenzáció illúziójával. Az egész városközpont lángokban állt, és a rendőrség sehol sem mert közbeavatkozni.

Himarenben (tengerparti település Saranda és Vlora között) a lázadók felgyújtották a városházát és a rendőrőrsöt.

Delvinában (Saranda és Gjirokaster között) felégették a rendőrségi központot és a hatósági végrehajtók hivatali helységeit, és kifosztottak több takarékpénztár-fiókot.

Levanban (falu Vlora és Fieri között) tüntetők egy csoportja feltörte és kifosztotta a hadsereg egy lőszerraktárát; ellenállásba nem ütköztek.

Gjirokaszterben időközben már napok óta általános sztrájk volt, minden korlátozás és határidő nélkül. A lázadók elfoglalták a rendőrséget, felfegyverkeztek, kiszabadították a 15 fogva tartott őrizetest és felégették az épületet. A rendőrök nem kísérelték meg az ellenállást. Másnap felgyújtották a Gjallica befektetési (piramis-) társaság által működtetett üzletközpontot.

A Vlora és Saranda közti úton és Tepelené-ben a lázadók úttorlaszokat állítottak fel.

Tiranában egy hatezres tüntetésen a résztvevők összeverték az eseményen forgató olasz és német operatőröket. A proletárok felismerték, hogy mi is a televízió valójában: az Állam szolgálatában álló rendőrségi erő, amely válogatott állításokkal bombázva minket előírja, hogy mit gondoljunk a különféle eseményekről; ugyanakkor képeket készít az összecsapásokban legelszántabb tüntetőkről, hogy bizonyítékokat szállítson a zsaruknak.

Ugyanezen a tüntetésen a rendőrséget vissza kellett vonni, mivel a tüntetők felborították és felgyújtották a rendőrkocsikat.

Ezzel a helyzettel szembesülve a burzsoázia kénytelen volt különleges intézkedéseket hozni: meghatározatlan ideig tartó szükségállapotot vezettek be az ország egész területén "az alkotmányos rend és a közbiztonság helyreállításáig". Az intézkedés kijárási tilalmat vezetett be 20 óra után, a rendőrjárőröket felhatalmazta arra, hogy felszólítás nélkül tüzet nyissanak ha ezt szükségesnek ítélik, így pl. ha négy embernél nagyobb csoportosulással találkoznak szembe; ennek értelmében a titkosrendőrség és a rohamrendőrség bármiféle konkrét ok nélkül - mintegy megelőzésként - a tömegbe lőhet.

A parlament a szükségállapot-törvényt csak néhány nappal korábban fogadta el. Ebben felhatalmazták az államot a szükségállapot kihirdetésére minden olyan esetben, amikor "próbálkozás történik az alkotmányos rend megdöntésére, fegyverraktárak, stratégiai berendezések és középületek megtámadására, a gazdasági élet és az egyéni szabadságjogok veszélyeztetésére". A burzsoázia nem volt rest újra megmutatni nekünk, hogyan is készül társadalmi rendjének fenntartására. És az is újra megerősítést nyert, hogy az erőteljes, elszánt proletárharccal szemben ezek az intézkedések mit sem érnek.

Tiranában Berisha minden erejével azon volt, hogy meggátoljon bármilyen helyzetet, amelyben az emberek összegyűlhetnek és így "az események elfajulhatnak": elmaradtak a sportversenyek, betiltották a felvonulásokat, még a piacokat is bezáratták... A "potenciális agitátorok" százait vetették börtönbe.

Március 3-án, hétfőn, dacára minden addigi eseménynek, többek között annak, hogy az ország egész déli fele éppen fegyveresen harcolt az Állam ellen, a parlament újabb öt évre meghosszabbította Sali Berisha államelnöki megbízatását. Berisha, aki alaposan alábecsülte a mozgalom valódi jelentőségét, úgy döntött, hogy a kameráktól távol a fegyverek erejével fogja dűlőre vinni az eseményeket.

Cenzúrát vezetett be az elektronikus médiában és a sajtóban. A hivatalos rádió- és televízióadókon és újságokon kívül minden médiát elhallgattattak. Az ellenzék legfontosabb fórumának számító Koha Jone szerkesztőségi helységeit a titkosrendőrség Molotov-koktéljai égették fel. Húsz embert letartóztattak. Csak a kormánypárti Rijlinda Demokratika jelenhetett meg, amely viszont teljes terjedelmében csak Berisha újraválasztásával foglalkozott.

Berisha parancsot adott a hadseregnek a Vlora és Saranda körüli területek körülzárására, de az albán katonaság már nem volt megbízható. Az egyenruhában szolgáló proletárok egyáltalán nem voltak készségesek, amikor az Állam ellen harcoló testvéreik ellen kellett volna fegyvereiket fordítaniuk. A déli országrészben jelentős méreteket öltött a fraternizáció és a dezertálás.

A kormány számára az elsődleges cél "a kommunista lázadás likvidálása" volt, és csak utána a tárgyalás, ahogyan ezt Tritan Sehu külügyminiszter, a Demokrata Párt vezetője kijelentette. A hadsereg fegyelmét megerősítendő, Berisha elmozdította a vezérkari főnököt, akit azzal vádolt, hogy nem volt elég határozott a lázadás lehűtésében és elhanyagolta a katonai helyőrségek, laktanyák és raktárak biztonságát, elősegítve ezzel a lázadók fegyverhez jutását. A vezérkari főnök székébe a SHIK egy katonai szakembere került. A kormányzat ugyanakkor figyelmeztette a katonákat, hogy a parancs megtagadásának komoly büntetőjogi következményei lehetnek.

Mivel a hadseregnek a lázadók elleni bevetése növelte annak a veszélyét, hogy a dezertálási és fraternizálási mozgalom átterjed az ország északi területeire is, ezért a délre küldött harckocsik volánjához nem egyszerű katonákat, hanem a SHIK embereit ültették. Azok mögött a sorkatonák mögött, akiket a felkelés központjai elleni tüzérségi támadásra vezényeltek, ott haladtak a katonai rendőrség és a titkosszolgálat záróosztagai... Ezeknek kizárólagos feladatuk az volt, hogy megakadályozzák a katonák szökési kísérleteit, és azt, hogy fegyvereiket saját tisztjeik ellen fordítsák.

Berisha a fegyverek beszolgáltatására szólította fel a lázadókat, és megfenyegette őket, hogy az ezt megtagadókat a katonai erők figyelmeztetés nélkül agyonlövik.

Nagyjából Fier vonaláig (Tiranától 100 km délre) a helyzet a hadsereg ellenőrzése alatt maradt. Berisha úgy döntött, hogy a kommunikációs csatornák (telefon, mobil stb.) lezárásával elszigeteli az ország déli részét.

A szükségállapot kihirdetése után óriási sorok jelentek meg a tiranai pékségek előtt. Az árak 30-40%-kal emelkedtek.

Vlorából az olasz hadsereg helikopterei evakuálták az utolsó "fontos külföldi személyeket" és újságírókat; a rohamrendőrség és a hadsereg egységeit kivonták a területről, ahol a hivatalos állami erőket ezután már csak a titkosrendőrség álruhás kopói képviselték. Ők négy embert kivégeztek, akik az állam szavában bízva jelentkeztek a felszólításra, hogy beszolgáltassák fegyvereiket.

oOo

A két oldal közötti polarizálódás fokozódott, de persze ostobaság lenne azt állítani, hogy Vlora jelentette a proletár tábort szemben a burzsoá Tiranával. Világos, hogy Tiranában a mozgalom ekkor nem volt olyan erős, hogy felkelésben robbanjon ki. Tirana volt az összes állami erő központja. Az ellenőrzés alapos volt, mindenre kiterjedt, ami él és mozog. Azonban, akárcsak Vlorában, Tiranában is jelen volt a forradalom és az ellenforradalom közötti folyamatos összeütközés. Míg Vlorából evakuálták az összes újságírót, kormánytisztviselőt és a fegyveres erőket, addig az ellenforradalom a megmaradt Berisha-ellenes burzsoá ellenzék körül igyekezett megszerveződni: ezek az erők izzadták ki a Nemzeti Megmentés Bizottságát.

Március 4-én Berisha a nemzetközi nyomás ellenére újra visszautasította az ellenzék felé javasolt nyitást. Ő továbbra is a Szocialista Pártot vádolta "fegyveres lázadás" kiprovokálásával.

Az amerikai kormány aggódott a helyzet ilyetén fordulata miatt. Ők felfogták, hogy előbb óriási gazdasági csalásokat csinálni, utána pedig korbáccsal fordulni a proletárok felé: ez veszélyes vizekre vezetheti Albániát. De azt is megértették, hogy a NATO-csapatok esetleges közbeavatkozása még jobban elmérgesíthetné a helyzetet, és szikra lehetne a "Balkáni puskaporos hordóban", ahogy azt a nemzetközi burzsoázia nevezi. Ettől pedig féltek.

A proletárok a maguk részéről fegyverkezéssel válaszoltak Berisha nyílt hadüzenetére!

Vlorában számos laktanya fegyverzetét széthordták. A lázadók felkészültek a hadsereg fogadására: lövészek helyezkedtek el a házak tetején, autóroncsokból barikádokat emeltek a városba vezető utakon, és őröket küldtek a környező hegycsúcsokra az ellenség mozdulatainak megfigyelésére. Az egyik hidat aláaknázták. Nemsokára tankok jelentek meg a hídfőtől pár száz méterre, de néhány perc múlva visszavonultak anélkül, hogy harcba bocsátkoztak volna a felkelőkkel.

A hadsereg Styariban (Sarandától 10 km) is kemény ellenállásba ütközött. Negyven perces küzdelem után a lázadók visszaverték a támadását. Ezután az első próbálkozás után a katonákat visszavonták.

Sarandában sem azon járt a proletárok esze, hogy miként tehetnék le a fegyvert; sokkal inkább azon, hogy hogyan szerezhetnek még többet. Elhatározták, hogy tesznek egy sétát a rendőrségi és haditengerészeti raktárak környékén. Az egész város nekiindult - gyerekek, öregek, nők, férfiak. A rendőrségen ekkor már senki sem maradt, és a haditengerészet bázisán is csupán néhány tiszt, akiket a mozgalomhoz csatlakozott tengerészek hazazavartak. A lázadók jelentős tüzérségi fegyverzethez, lövegekhez és nehézgéppuskákhoz jutottak, amelyek lehetővé tették a környék feletti ellenőrzést egy kb. 30 kilométeres körben. Emellett még hat hadihajó (!) is a birtokukba került. Óriási csomagokban hordták el a fegyvereket és a lőszert a tengerészeti bázisról. 10-15 ezer fegyveres gyűlt össze a város központjában hogy megszervezzék a barikádok felállítását, a védekezést támadás esetén. kalasnyikovokkal és géppisztolyokkal felfegyverzett fiatalok állították meg a török, görög és francia újságírókat, és hang- ill. képfelvételeik megsemmisítésére kényszerítették őket.

A hadsereg támadásba lendült: egységei megkísérelték visszaszerezni a kikötőt, de ott az állig felfegyverzett felkelők ellenállásába ütköztek. Habár az ostromlók tankokat is bevetettek, a sarandai haditengerészeti bázis a felkelők kezén maradt.

A felkelők az összes északra vezető utat lezárták, ily módon védekezve a hadsereg további várható harckocsi-támadásai ellen. Az egyik útzárnál elkaptak egy jelöletlen rendőrkocsiban utazó titkosrendőrt, akit élve elégettek. Két másiknak sikerült elmenekülni, egyet túszul ejtettek.

A Sarandába vezető úton a reguláris hadsereg ötven katonája átállt a felkelők oldalára. Három tankot is magukkal vittek.

Delvinában a hadsereg MIG-15-ös vadászgépekről lőtt a felkelőkre, több tucat haláleset történt. Két pilóta megtagadta, hogy tüzet nyisson, és gépeikkel Olaszországba menekültek, ahol politikai menedékjogot kértek. A hadsereg szétesése már olyan méreteket öltött, hogy gyakran még a tisztek is megtagadták, hogy a "civilekre" lőjenek. Berisha először még arra számított, hogy egy valódi erőre támaszkodhat a hadseregben, de hamarosan kénytelen volt belátni, hogy - dacára az átszervezéseknek - a hadsereg nem alkalmas a lázadókkal való leszámolásra.

Látván a felkelés katonai győzelmeit, a burzsoázia újjászervezte sorait és még erőteljesebb politikai válaszadásra összpontosította energiáit. Sarandában létrehozták a burzsoá ellenzék által irányított Autonóm Helyi Tanácsot, és felállt a Védelmi Bizottság egy nyugdíjas ezredes vezetésével. Ezek a tanácsok meghatározták azokat a körülményeket, amelyek szerintük a fegyverletételhez szükségesek: előrehozott választások, Berisha menesztése és egy szakértői kormány felállítása a köztes időszakra. Egyik legelső intézkedésük volt olyan csoportok szervezése, amelyek "a tulajdon védelmében felveszik a harcot a fosztogatókkal"! Ezek a botcsinálta politikusok közvetlen kapcsolatban álltak Berishával, akit arra igyekeztek rávenni, hogy a Sarandát körülvevő katonai erőket tartsa vissza a beavatkozástól. Jól látták ugyanis, hogy ha a hadsereg támadása megindulna, akkor a burzsoá ellenzéknek semmi befolyása nem maradna az eseményekre. Az összes létező burzsoá frakció a lázadó mozgalom likvidálásának-ellenőrzésének lehetőségeit kutatta kétségbeesetten. Világos volt, hogy az erre éppen legalkalmasabb frakció képes elképzeléseit keresztülvinni, a maga oldalára billentve így a kialakult erőegyensúlyt. Így, a demokráciáért folytatott harc nevében a Védelmi Bizottság vezetője megtiltotta a lázadóknak a maszkok viselését (kiszolgálva így a rendőrség igényeit, amely meg akarta állapítani a mozgalom vezetőinek kilétét)! Rádióadásaikat minden nap az albán nemzeti himnusz hangjai vezették be...

Teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a tanácsok nem a proletariátus szervezetei voltak. A fegyverek visszaszolgáltatása egy új kormányért cserébe, a magántulajdon védelme, tisztelgés a nemzeti jelképek előtt..., mindez nyíltan a burzsoázia programja. Ezek a tanácsok a burzsoá ellenzéki pártok legújabb próbálkozásai voltak a mozgalom feletti irányítás visszanyerésére, hogy újra megszervezhessék a burzsoázia hatalmát egy, még a felkelők ellen fordított lőfegyvereknél is sokkal veszedelmesebb és alattomosabb módon.

A proletár felkelők számára nem volt kétséges, hogy a hadsereg: ellenség, amelyet minden eszközzel le kell győzni (lefegyverezni, fraternizálni a katonákkal, demoralizálni a fegyelmet, szétzülleszteni az egységeket...). Ugyanakkor sokkal nehezebb volt számukra felismerni az ellenség másik arcát az "ő oldalukon" harcoló burzsoáziában, akik, akár fegyveresen is "ugyanaz ellen az ellenség ellen" harcoltak. Hiszen az ellenzéki pártok nem csak a proletariátus, de Berisha ellen is élezték késeiket. A burzsoá ellenzék, amely a kormány ellen emelte fel a fegyvert, abban a reményben, hogy a csapást a proletariátusra háríthatja, arra használta fel a káosz és a teljes gazdasági csőd elleni harcot, hogy magát mint az egyetlen alternatívát mutassa be, az egyetlen erőt, amely képes arra hogy gondoskodjon a proletárokról.

Ám a fenti ügyeskedések ellenére március 5-én a felkelés továbbra is terjedt. Elérte Memaliajt és Tepelené-t, ahol a proletárok birtokba vették az utcákat, felgyújtották a rendőrség épületeit és kifosztották a boltokat. A kiégett kocsironcsokból barikádokat emeltek. A lázadók nehézfegyvereket is szereztek a helybeli tüzérütegtől. Aknavetők, lövegek, légvédelmi egységek és föld-levegő rakéták kerültek a kezükbe, amelyeket a város körüli hegyekre telepítettek.

Gramsh mellett (Gjirokasztertől 15 km-re) a felkelők elfoglaltak egy hidat a hadseregtől, és felrobbantották. Így akarták megakadályozni a tankok felvonulását a terület ellen.

A lázadástól kevésbé érintett északi országrészben a kormányzat 5000 fegyvert osztott szét a Demokrata Párt hívei között, hogy azok szembeszállhassanak a lázadókkal. A városokból kivezető utakon betonakadályokat emeltek hogy minden mozgást az ellenőrzésük alatt tarthassanak.

Március 6-án és a következő napokban a felkelés újabb és újabb településeket ért el.

Berisha fel kívánta venni a harcot a hadseregben eluralkodó passzivitással. Példát statuálandó letartóztattak 4 tisztet, akiket azzal vádoltak, hogy nem tanúsítottak ellenállást a laktanyájukat kifosztó tömeggel szemben. A kormány követelte Olaszországtól a két, MIG-15-ösön odamenekült pilóta kiadatását is, akiket dezertálással vádoltak. Berisha végül kénytelen volt belátni, hogy nem sok értelme van annak, ha továbbra is be nem tartott parancsokat osztogat; ez csak nevetségessé tenné a hadsereget, és tovább terjesztené a forradalmi defetizmust a katonák között.

Végül annak érdekében, hogy mind a felkelők, mind a hadsereg maradékainak körében enyhítse a feszültséget, Berisha 48 órás tűzszünetet hirdetett délen (március 9-én reggel 6 óráig), és mindenkinek amnesztiát ajánlott, aki a lopott fegyvereket visszaszolgáltatja... feltéve, ha nem követett el semmi bűntettet! Ezáltal persze mintegy biztosította az Állam jogát arra, hogy mindenkit bűnösnek tartson, aki felfegyverkezett.

Másrészről az elnök, aki mindeddig mereven elzárkózott az ellenzékkel való bármiféle egyeztetéstől, most az európai delegációk, egy görög diplomáciai küldöttség, az amerikai kormány figyelmeztetései és nem utolsósorban az események nyomására kénytelen volt velük megkezdeni a tárgyalásokat. A nemzetközi burzsoázia üzenete teljesen egyértelmű volt: újra kell kovácsolni a nemzeti egységet a proletariátus ellen! A proletariátus fenyegetésével szemben az egymással versenyző burzsoá frakciók, a Demokrata Párt és az ellenzéki pártok belátták azt, hogy egyesíteniük kell erejüket. Minden burzsoá erő egyhangúlag nyugalomra szólított fel.

Válaszként a lázadók megerősítették állásaikat, és egyhangúlag figyelmen kívül hagyták a tűzszüneti határidőket, a nyugalomra intő szózatokat és az amnesztia-felhívásokat.

Vlora, Saranda, Delviné, Gjirokaszter és Tepelené a lázadók kezén maradtak. A hadsereg későbbi támadásaira számítva a lázadók megerősítették a védelmi rendszerüket; útakadályokat és ellenőrző-pontokat állítottak fel hogy megakadályozzák a fegyverős erők mozgását.

Saranadában a városba vezető utakat a hadseregtől zsákmányolt harckocsik biztosították.

A mozgalom továbbterjedt Himarenre és Samiliára...

Fontos leszögeznünk, hogy maga a proletariátus volt az, amely eltökéltségével, az áldozatokat nem számító harckészségével visszaverte a hadsereget. A proletárharc volt az, amely elhintette a defetizmus magjait a katonák között, és amelyik lehetetlenné tette a még megbízható katonai egységek akcióit. A proletárok ünnepeltek, eufórikus hangulatban élték meg a bosszú és a győzelem napjait.

Mivel a proletárok tudták, hogy korábban is mindent elveszítettek, amikor hitelt adtak a változásról szőtt meséknek és ígéreteknek, most csak erővel lehetett tőlük elvenni a fegyvereket (dacára az ígéreteknek). Elszántságukat csak fokozta a tudat, hogy vereségüket a SHIK újabb, minden eddigit felülmúló rémuralma követné!

Ekkor a proletariátus ereje teljében volt, állig felfegyverkezve és elszántan a harc folytatására. De ugyanebben a pillanatban egyre élesebben fogalmazódott meg az igény, hogy egyértelműen tisztázni kell az irányt, amelyben a mozgalom a jövőbeni összecsapások felé halad; az irányvonalat, a célt, a lendületet, amelyet a maga számára meghatározónak tart.

Mit tegyünk az erőnkkel? Mire terjedjen ki a harc, mik legyenek a céljai? Ki ellen irányuljanak a fegyverek? Csak a kormányerők ellen? Mit tegyünk a kezünkben lévő hatalommal? A mozgalom egész városokat tartott ellenőrzése alatt, lezárta az utakat... megjelent az élelmiszerhiány, meg kellett szervezni az ellátást. De milyen feltételek szerint, milyen kritériumok alapján? A sarandai Autonóm Tanács kritériumai legyenek mérvadóak, amelyek szerint a legfontosabb a magántulajdon védelme? Milyen irányt kapjon ez az egész? - fogalmazódott meg kérdés kérdés után.

Úgy tűnik, hogy a proletariátus nem tudott mindegyikre választ adni. Az események irányának kijelölése a burzsoá ellenzék kezében maradt, amely nem várt semmiféle döntésre, hogy átvegye az irányítást a proletároktól. A határozatlanságból az ellenforradalom kész volt azonnal tőkét kovácsolni.

Mindig is remek lehetőséget biztosított a forradalom elszigetelésére egy-egy területen, és a proletariátus forradalmi akcióinak korlátozására az a nemzedékről-nemzedékre öröklődő hit, hogy bármely helyzetben csakis a burzsoá rend keretei között képzelhető el a megoldás: "ugyan, pénz nélkül nem lehet élni!", "rendőrségre mindig szükség lesz!"..., "ha mindez eltűnne, abból csak zűrzavar lenne!". Nemzetközileg nemcsak hogy nem kapcsolódott komoly proletárharc az albániai eseményekhez, de még csak azt sem lehetett tudni, hogy ott proletárharc folyik - a burzsoázia szisztematikusan meghamisította az eseményeket, elszigetelve ezzel az albániai proletariátust. A nemzetközi burzsoázia erői biztosították, hogy a világon nem az albániai osztályharcról vagy forradalomról legyen szó, hanem káoszról, felfordulásról, anarchiáról.

A nemzeti és nemzetközi ellenforradalom felvonultatta teljes fegyvertárát; Védelmi Bizottságok, Közjóléti Tanácsok, humanitárius segélyek légiói masíroztak, hogy megmutassák: ha a forradalom nem képes ételt adni, majd megteszi az ellenforradalom! A kérdés mindenütt ugyanaz volt: a proletárforradalomnak a kapitalista újraszerveződéssel szembeni valóságos alternatívája alárendelődött az általános káosz szembeállításával a Nemzeti Megmentésnek. Ezáltal sikerült elérni, hogy a "közbiztonságról" és a "nemzeti védelemről" stb. szóló jelszavak egyre inkább kifejtsék hatásukat...

A proletárok lelkesedését és harckészségét egyfajta zsibbadt tompultság váltotta fel... miközben az ellenség újraszervezte sorait!

Ugyanazon a napon alakult meg Vlorában egy Közvédelmi Bizottság (az összes burzsoá ellenzéki párt által képzett tömörülés, amelyet a Forum a Demokráciáért helyi vezetője irányított) és egy Védelmi Bizottság (amelyet olyan volt katonatisztek alkottak, akiket a Berisha-kormány az előző évek tisztogatási kampányai során távolított el a hadsereg soraiból). A Közvédelmi Bizottság első sajtótájékoztatóján egy óriási albán zászló lógott a nyilatkozók feje fölött. Hasonló volt a helyzet Sarandában is, ahol a bizottságok még a fegyverek beszolgáltatásának feltételeit is meghatározták: előrehozott választásokat, technokratákból álló ideiglenes kormányt követeltek, és azt, hogy a hadsereg egységei távozzanak a várost körülvevő hegyekből. Újra a színpadra lépett a burzsoá ellenzék teljes programja. Az ezután következő intézkedések ezt még nyilvánvalóbbá tették. Március 10-én a sarandai Közvédelmi Bizottság felszólított minden "derék rendőrt", hogy jelentkezzenek a "nyugalom és béke helyreállítására". A következő napon egyezményt írtak alá a tiranai olasz nagykövettel, amelyben kötelezték magukat, hogy "igyekeznek elérni a lakosságnál lévő fegyverek azonnali beszolgáltatását", és "biztosítják a közrendet és a normális ügymenethez való visszatérés lehetőségét" a városban.

Akárcsak Sarandában, ezek a Bizottságok és Tanácsok mindenhol a proletariátus lefegyverzésének garanciái voltak, a burzsoá rendhez és békéhez való visszatérés elősegítői... egyszóval a tőke eszközei. A fegyverek állami monopóliumát védelmezték, a gazdagok tulajdonának tiszteletben tartását, a proletárok munkaerejével való kereskedést.

A béke éppen ezt jelentette a számukra: a társadalmi békéhez való visszatérést a proletariátus lefegyverzése által. A békét, ami nem béke. A burzsoá Állam számára létfontosságú, hogy megőrizze a fegyverek monopóliumát, és így megfossza a proletariátust a visszavágás lehetőségétől, attól, hogy haragját felfegyverezhesse abban a folyamatos háborúban, amelyet ez az Állam a proletariátus ellen visel. Az ő békéjük: háborítatlanul háborúzni egy olyan ellenség ellen, amelyet megfosztottak a védekezés eszközeitől. A proletariátus pórázon és szájkosárban - íme, burzsoáink programja!

Még a piramisjátékokban elúszott pénzek visszafizetésének követelése is a második helyre csúszott vissza. Ezt a követelést a mozgalom csúcspontján maga alá temette az a forradalmi átalakulás, amelynek során az állami beavatkozás jelszava átfordult a gazdaság gyakorlati kritikájába: a felfegyverzett proletariátus visszaszerezte a bankokban elrejtett pénzt.

A hasonló követelésekből kiindulva a burzsoázia gyakran lép fel a fenti séma szerint: az úgynevezett gazdasági követelések - bérek, élelmiszerárak, jelen esetben az elúszott pénz - helyett úgynevezett politikai követeléseket fogalmaznak meg, amelyek úgymond "magasabb rendűek". Ez pedig szinte minden esetben az adott kormányzat lemondásának követelése a demokrácia nevében. Ahogyan ezt Lengyelországban egy sztrájkbizottság vezetőjeként Lech Walesa megfogalmazta: "Többet érnek a jogok, mint egy teli tányér". És egy harc, amely a proletariátus nézőpontjából indult ki, a hús árának emelése, vagyis végső soron a kizsákmányolás szintjének emelése ellen, a demokratikus reformok, végső soron egy kormányváltás követelésévé korcsosult. Így történt Albániában is: a piramistársaságokba veszett pénz teljes visszakövetelését - amely pénz elvesztése brutális támadást jelentett a proletárok életkörülményei ellen - félretolták, hogy helyette az előrehozott választásoknak és Berisha lemondásának követelése kerüljön reflektorfénybe.

Így, egy úgynevezett gazdasági követelésnek burzsoá követeléssé való átalakításával az ellenforradalom megszervezte a proletárok számára az osztályálláspontok feladását a burzsoá reform érdekében.

Később, mikor a régi kormány már lemondott, és nyilvánvalóvá válik, hogy az új kormány sem elégíti ki a proletárok igényeit, majd még mindig lehet hivatkozni a régi kormány hibáira, és a retorika majd az akkori mulasztásokat taglalhatja, ami miatt most olyan nehéz rendet teremteni, hiszen a körülmények, ugye, nehezek, időre van szükség, és mindenekelőtt a mi erőfeszítéseinkre és áldozatainkra számítanak, hogy a gazdaságot legalább egy kicsit helyrebillentsék. Ez számunkra, proletárok számára csupán annyit jelent, hogy ismét egy-két lyukkal szorosabbra fűzhetjük a nadrágszíjunkat... persze mindig egy szebb jövő ígéretében. És amíg a proletárok hagyják magukat meghülyíteni az ilyesféle ígéretektől, addig ez nem is lesz másképpen!

Március 7-én a déli lázadók még mindig nem voltak hajlandóak megválni fegyvereiktől. Sőt, tovább folyt a fegyverraktárak fosztogatása.

Az Európai Közösség felszólította Berishát, hogy halassza el a fegyveres beavatkozást ameddig lehetséges, és írja ki a választásokat. Berisha azonban ezt elutasította, bár az ellenzéki pártok már javában szerveződtek a "lázadás feladására".

Közvédelmi Bizottság került felállításra Tepelenében is.

Március 8-án, szombaton a felkelés elterjedt Gjirokaszterben. A kormány által deklarált 48 órás tűzszünet alatt hat kormányhelikopter szállt le a város repülőterén, 65 speciálisan kiképzett tiranai ügynökkel a fedélzetükön. A felkelők egy csoportja megkísérelte megakadályozni a gépek leszállását, amíg férfiak, nők és gyerekek igyekeztek a barakkok felé hogy fegyvert szerezzenek. Itt jelentős mennyiségű fegyvert és lőszert zsákmányoltak, annak a mintegy kétezer katonának a lelkes támogatásával, akik nagy örömmel dezertáltak és csatlakoztak a lázadók soraihoz. Számos puska, revolver, aknavető, páncélököl, géppisztoly, kézigránát, lőszer, akna és hét tank hullott ilyen módon a felkelők ölébe, akik ezután a vámhivatalt támadták meg.

A kormánycsapatoknál mindenki igyekezett a saját bőrét menteni. Három helikoptert elfoglaltak a felkelők, a többinek sikerült egérutat nyerni, de üresen: csak a társaikat hátrahagyó pilóták voltak a fedélzetükön. A bevetett egységek, megfosztva a visszatérés minden lehetőségétől a hegyekbe menekültek, sarkukban az őket üldöző felkelők három páncélkocsijával. A katonák észak felé igyekezve napokig bolyongtak a hegyek között, próbálták elkerülni az útlezárásokat, falvakat és a többi olyan helyet, amely szilárdan a felkelők kezében volt. Egy pásztortól hallották, hogy a hadsereg és a hivatali gépezet megszűnt létezni.

Gjirokaszter minden útkereszteződésében barikádok emelkedtek. Pillanatok alatt elzárták a városba vezető összes bekötőutat. A helyi rádióadó is a felkelők kezére jutott. A vámhivatalhoz tartozó épületeket a tömeg kifosztotta és felégette. A felkelők elfoglaltak egy határátkelőhelyet a görög határon. Sok vámhivatalnok, közalkalmazott és rendőr is csatlakozott a mozgalomhoz. Így lehetővé vált a felkelők számra, hogy átjussanak Görögországba, és onnan szerezzenek utánpótlást.

Vlora, Tepelené, Himaren, Memaliah, Delviné, Saranda és Gjirokaszter, a legjelentősebb déli városok immár a felkelők kezére kerültek. A felkelés gjirokaszteri győzelme a régió legfontosabb katonai és stratégiai pontjának elvesztését jelentette a kormány számára. "Ez a teljes anarchia; nincs többé rendőrség, nincs többé állam" - hangzott a sajtótudósítók kommentárja az eseményekről.

"A hadsereg nem fogja megtámadni a lakosságot. Nem is létezik már" - nyilatkozta Perikli Teta, korábbi védelmmi miniszter.

Néhány óra múlva, dél körül Gjirokaszterben megalakult egy Közjóléti Bizottság és egy Védelmi Bizottság Gozhita tábornok irányításával, akit Berisha másfél évvel korábban elmozdított. Ezek felszólították a lakosságot az elrabolt fegyverek beszolgáltatására, és a boltokat utasították hogy tartsanak nyitva; kijelentették, hogy "a fosztogatásokat megtoroljuk". Másik felhívásukban felszólították a hegyekbe menekült katonákat a visszatérésre - a rend helyreállításának érdekében. A prroletárautonómia hiánya tragikus méretű volt, még a bizottságokat vezető zavaros figurák is erről panaszkodtak. A városi bizottságok bázisa ugyanaz volt, mint Vlorában és Sarandában.

Március 9-én, vasárnap a felkelők kezére került Permat városa. A felkelők mozgósítottak a kormányerők ellen, amelyeket előző nap vezényeltek a területre. Az összecsapásokban öt felkelő meghalt és sok volt a sebesült is. Egy teljes katonai egység átállt az oldalukra. A kormányerők támadását visszaverték, majd kifosztották és felgyújtották a rendőrség épületét, a bíróságot, a városházát, két bankot és számos üzletet. Barikádokat emeltek a városba vezető utakon, leginkább Korcsa irányában, ahová a kormányerők visszavonultak.

A felkelés 16 további falura terjedt ki Permat környékén.

Permatban is megalakult a Közjóléti Bizottság, amelyben az összes ellenzéki párt képviseltette magát, akárcsak a Demokrata Párt (előre jelezve a következő lépést).

A felkelés terjedése, és mindenekelőtt Gjirokaszter eleste (azon katonai bázisé, amely nélkül a kormánycsapatok bármilyen akciója lehetetlenné vált) meggyőzte Berishát. Kétségtelenül ez az erőviszonyokat felborító új helyzet volt az, ami rávette az elnököt a legjelentősebb ellenzéki burzsoá erővel, a Szocialista Párttal való együttműködésre. Ez a megegyezés felvázolta a "nemzeti megbékélés" kormányának felállítását, új törvényhozói választások kiírását júniusig, és a már beígért amnesztia kiterjesztését mindazon katonai és polgári személyekre, akik részt vettek a felkelésben. A két párt újra felhívást bocsátott ki a fegyverek beszolgáltatására, egyhetes határidőt szabva a teljesítésre.

A Közjóléti- és Védelmi Bizottságok, amelyekben az összes párt jelen volt, beleértve a Demokrata Párt helyi képviselőit, és amelyekben a Szocialista Párt játszotta a főszerepet, üdvözölték az egyezményt.

A Szocialista Párt biztosított mindenkit, hogy három nap leforgása alatt felszámolja az összes felkelő-bizottságot.

Sarandában és Vlorában a felkelők először fejezték ki, hogy elutasítják a Közjóléti Bizottságok-Tanácsok politikáját. Sarandában, jóváhagyandó a Berishával kötött egyezséget, a Tanács elnöke kijelentette: "Most, hogy az elnök kinevezi a kormányt és kijelölte a választások időpontját, a fegyvereket be kell szolgáltatni". Először történt meg, hogy a Tanács elnökének beszédét nem követte tetszésnyilvánítás - a tömeg csendben eloszlott. A következő napokban egymást érték a köztereken a gyűlések, amelyek így ismét a döntéshozás szerveivé váltak.

Vlorában az aznapi demonstráción nem voltak sem zászlók, sem jelszavak, és nyomuk sem volt az ellenzéki vezetőknek - a tüntetés azonban fosztogatásba és a boltok felgyújtásába torkolt. Néhány embert, akikről gyanították, hogy a titkosrendőrség tagjai, letartóztattak. Az egyiküknél egy listát találtak, amely feltüntette a likvidálandók listáját és a fejükre kitűzött vérdíjat.

A következő napon a proletárok az északi országrészben is megkezdték a fegyverkezést. Megszállták a shkoderi fegyverraktárat, amely egyike a legjelentősebbeknek Észak-Albániában. Peshkopjában, Lezakuksziban és Láciban a hadsereg teljesen szétzüllött a fosztogatások miatt.

Március 10-ére nyilvánvalóvá vált, hogy a Szocialista Párt képtelen betartani ígéretét, amelyben három nap alatt rendet ígért. Különösen, mivel ezen a napon a lázadás elérte Skraparit, Malakastrát, Kelcirát, Berátot, Policsánit, Kucsovát és Gramsot.

Beratban a felkelők kiürítettek három takarékpénztárt, és sok üzletet kifosztottak, akárcsak az állami élelmiszertartalék-raktárakat és a fegyvergyár három épületét. A helyőrség és a rendőrök egy puskalövés nélkül feladták a várost, és a felkelők az ő fegyvereiket is megszerezték. Persze létrejött a Közjóléti Bizottság is, amely a fegyverek azonnali beszolgáltatását követelte..! (Másik követelése Berisha lemondása volt.) Nyilvánvaló, hogy amikor a burzsoáziának sikerült ezt a jelszót a felkelőkre erőltetni, ez csak a proletár mozgalom gyengeségeinek kihasználásával történhetett; így készítették elő a mozgalom lefegyverzését Berisha elmozdításának és az új választások kiírásának eszközével.

Gramsban (60 km Tiranától délre) ahol jelentős fegyvergyár van, a felkelők elfoglaltak három épületet és felégették a rendőrséget. Innen Fier felé vonultak tovább, amely a terület északi részén található. Ellenőrzésük alá vonták az utak többségét, és visszaverték a rend erőit, amelyek kénytelenek voltak részlegesen feloldani a terület blokádját.

Skrapariban a felkelők kiürítették a hadsereg fegyverraktárait, megtámadták a kucsovai katonai repülőteret és elfoglalták Polucsánit (Skrapari és Berat között) ahol fegyver- és lőszergyár működik. Az összecsapásokban tizennégyen sebesültek meg.

Szembesülve a ténnyel, hogy a hadseregre többé nem támaszkodhat, Berisha saját híveit kezdte felfegyverezni. Kifosztottak néhány raktárt Bajram-Curriban és Kukesben, az északi hegyvidék két nehezen megközelíthető kis falvában.

Március 11-én, kedden nyolc déli város Közjóléti Bizottságai találkozót tartottak Gjirokaszterben, ahol megalakították a Népjólét Nemzeti Frontját, amelynek programjába tartozott Berisha lemondásának követelése, a titkosrendőrség alapvető átszervezése, a pilótajátékban eltűnt pénzek visszafizetése és a demokratikus parlamenti választások megrendezése. A bizottságok így igyekeztek megerősíteni a mozgalom burzsoá alternatívák felé való terelésében betöltött szerepüket. "Szó sem lehet a fegyverek beszolgáltatásáról, amíg nem kapunk biztosítékokat a demokrácia betartásáról" - erősítette meg a sarandai Közjóléti Bizottság elnöke.

A kormányzati oldal jelöltje a "nemzeti megbékélés kormányának" létrehozására az újonnan kinevezett miniszterelnök, Baskim Fino lett. Első teendője új rendőrök toborzása volt, és a durresi felkelés megállítása; három proletár életét vesztette a harcokban.

Ezen a napon már tizenhárom város volt a felkelők kezében: Policsani, Kelszira, Permat, Kucsova, Srapar, Berat, Gjirokaszter, Szaranda, Delvina, Himaren, Tepelené, Menaliaj és Vlora. A listához még hozzáadható néhány északi kisváros: Kruma, Burrel, Lacsi.

Március 12-én, szerdán a helyzet feszült volt. Minden várakozással szemben a "nemzeti megbékélés kormánya" nem volt képes a kívánt hatást kifejteni a mozgalomra. Sőt, a rendőrség megerősítésére irányuló igyekezete még inkább feldühítette a lázadókat, akiknek mozgalma fokozatosan teret nyert északon is.

Elbászánban, a délről Tirana felé vezető útnak a főváros előtti utolsó állomásán a feszültség óriási volt. A hadsereg és a titkosrendőrség egységeit visszavonták egy, a fővárostól délkeleti irányban 50, délnyugat felé 70 km sugarú körön belülre, a távolabbi zónákat teljesen kiürítették. Így a felkelők megerősítették helyzetüket, és elfoglalhatták a hadsereg által hátrahagyott fegyverraktárakat. A kezükbe került az Elbászántól délre fekvő mjeksi fegyvergyár is.

Az elbászáni eseményeket követően a hadsereg eltakarodott Frierből, Cerrickből (a titkosrendőrséggel folytatott harcok után) és Gramsból, ahol a felkelők porig égették a rendőrséget és kifosztották a laktanyát.

A felkelés elérte a legjelentősebb északi várost, Skodrát is. A katonák elhagyták az ostromlott laktanyákat. A felkelők megtámadták a börtönöket is, ahonnan az ajtókat szétverve szabadították ki a letartóztatottakat. Egy banképületet dinamittal robbantottak fel, a bíróságot kifosztották. A boltokat kiürítették. A kirabolt és részben felégetett városházába néhány család költözött be. A félig elégett szemétből és autóroncsokból álló barikádok törött üvegcserepek szőnyegére épültek.

Ezen a napon került a felkelők kezére a Lehze melletti jelentős gjaderi légibázis, Tiranától 80 km-re északra.

A nemzetközi burzsoáziára várt a feladat, hogy minden áron megakadályozza a mozgalom propagandáját Albánia határain kívül.

Szembesülve azzal a veszéllyel, hogy a mozgalom az albán eredetű (9) proletárok által lakott szerb Koszovó tartománnyal határos észak-albán területekre is kiterjed, a Jugoszláviai Szövetségi Köztársaság (Szerbia és Montenegró) lezárta az Albánia felé vezető két legfontosabb határállomását.

Az Egyesült Államok, Franciaország és Olaszország külügyminisztériumai Albánia elhagyására szólították fel állampolgáraikat. Moszkva és Belgrád megkezdte tiranai külképviseleteinek és a diplomaták családjainak evakuálását.

A hadsereg számos egységet, köztük egy harckocsi-hadosztályt vonultatott fel a Shkumbin folyó mentén. De Saukban, szemben a tiranai külvárosok viskóival, egy harckocsizó tiszt kijelentette, hogy a hadsereg nem tesz semmit a felkeléssel szemben: "Nem lőhetünk a saját népünkre!" Ezt az érzést szinte a teljes alakulat osztotta, és mind a legénység, mind a tisztek többször is hangoztatták véleményüket.

Berisha Demokrata Pártja folytatta saját híveinek felfegyverzését Tirana körül, elsősorban Kavajában, az utolsó városban, amely ekkor a fővárostól délre még a kormányerők ellenőrzése alatt állt. Észak-Albániából és Koszovóból teherautókon érkeztek a jól fizetett zsoldosok. Berisha támogatói néhány északi városban kifosztották a fegyverraktárakat is.

Tiranában a titkosrendőrség emberei betörtek a katonai akadémiára és a környék három további laktanyába, beleértve a repülőtéri fegyverraktárat is, és kiürítették azokat. Elhordták a fegyvereket a légvédelmi egység hét raktárából, amelyek közül mindegyik egyenként 10.000 könnyűfegyvert tartalmazott. A SHIK ezeket a fegyvereket saját bérencei és a Demokrata Párt helyi támogatói között osztotta szét.

A burzsoázia pánikba esve kommentálta az eseményeket: "Egy elnök, aki minden hatalmát elvesztette; egy 'nemzeti megmentési' kormány, amelynek semmi hatása sincs az eseményekre; egy hadsereg, amely sarkon fordul és elmenekül mihelyt az első lövések eldördülnek... soha még az újabb kori történelem folyamán nem tapasztalta az öreg kontinens egyetlen országa sem a felbomlás ilyen villámszerű terjedését, mindazon eszközök és értékek ilyen gyors szétesését, amelyek arra lennének hivatottak, hogy az emberekkel a közrendet betartassák. Az állam valódi széteséséről van szó."

Izmail Kadare, az 1990 óta Párizsban élő albán író egy albániai megelőző intervencióra hívta fel a világ kormányait: "Nemzetközi segítségre van szükség, amikor egy egész nemzet a szakadék szélén támolyog. Nem fontos, hogy ez milyen formában, milyen módon történik: bármi megfelel, ha megóv egy ilyen méretű tragédiától."

Ezt követően az összes albániai burzsoá párt közös nyilatkozatot írt alá, amelyben kívánatosnak tartották az európai országok fegyveres beavatkozását "az alkotmányos rend megóvása érdekében". Az állam szétesése már olyan méreteket öltött, hogy a burzsoázia számára egyre fontosabbnak tűnt a külföldi hatalmak rendteremtő beavatkozása.

Március 13-án Tiranát mindenütt megszállta a titkosrendőrség, amelynek tagjait - az utolsó, még harcban álló rendpárti erőként - délről vonták vissza.

Egy páncélkocsikból és Mercedesekből álló konvoj jött-ment a város központjában lévő Szkander bég tér körül. A kocsikról a SHIK emberei géppuska-sortüzeket adtak le, miközben hangosan ordibáltak, hogy minden kétséget eloszlassanak: ők a helyzet urai Tiranában. Harckocsik álltak a Mártírok körútján és a Nemzet körúton, ahol az elnöki palota, a parlament és több más kormányzati épület található.

A minisztériumok és hivatalok nagy része zárva tartott, akárcsak a bankok és az üzletek. Az utcák kongtak az ürességtől. Folyamatosan hallatszott az automata fegyverek kattogása. Hatan - köztük két gyerek - haltak meg az eltévedt lövedékektől és a véletlenül felrobbanó aknák és gránátok szilánkjaitól. A smasszerek elhagyták a börtönöket, lehetővé téve mintegy hatszáz rab kiszabadulását.

Ám Tirana a SHIK masszív jelenléte ellenére sem menekülhetett meg a fosztogatók dühétől. Tüntetők tömegei érkeztek a külvárosi szegénynegyedekből, kifosztották az élelmiszerraktárakat, többek között egy hatalmas lisztraktárat a Lapraka városrészben. Mások a Rendőrségi Kiképzőközpontot prédálták fel, és Tirana kormányzati negyedében, ahol a nagykövetségek jelentős része is található, sikerült kalasnyikovokat és gázpalackokat szerezniük. A Nemzeti Gárda Főhadiszállásának őrsége, habár mindössze háromszáz méterre volt az eseményektől, a kisujját sem mozdította. A barakkokat kifosztották, legalább annyira a fegyverekért, mint a bennük tárolt egyéb felszerelésért, bútorokért, fürdőszobai cuccokért, radiátorokért... Semmi sem maradt a barakkokból, csupán a puszta vázuk.

Tirana központjában a proletárok elsődleges céljai a középületek és azok a vállalkozások voltak, ahol a munka köztudottan rettenetes és rosszul fizetett volt. Üzemek, épületek - semmi sem maradt belőlük. Még a tetőcserepeket és a falakban lévő vascsöveket is elvitték. Nem volt többé berendezés, eltűntek a gépek, felszedték a csempét és letörték a függönykarnist. Eltűntek az ajtók és az ajtókeretek, az ablakok, a lámpák és a kapcsolók. Még a vezetékeket is kitépték a falakból, akárcsak a mosogatókat és a radiátorokat az utolsó kis csavarig. Nem maradt sem üveg, sem ablakpárkány, csupán a lyukak, ahol addig az ablakok voltak.

Addigra szinte mindenkinek volt legalább egy puskája, kalasnyikov vagy valami hasonló darab.

"Nincs már többé hadsereg" - kommentálta egy újságíró az eseményeket - "a katonák otthagyják a laktanyákat éés hazamennek. A rendőrök, akik közül sokan utcai ruhára váltották egyenruhájukat, csupán arra képesek, hogy a börtönök és a kormányzati épületek épségét felügyeljék. De ez sem elegendő a harcok elkerüléséhez: három börtönből is sikerült a raboknak kitörniük, és most ezernél is többen élvezik a nemvárt szabadságot..."

A tiranai adminisztráció irányítója az összes politikai párt nevében televíziós beszédben intett nyugalomra mindenkit. De mire a délután a végéhez közeledett, tisztán látszott hogy Tirana a lázadás szélén áll.

A minisztériumok lojális dolgozói sárga rendszámú állami teherautókra kezdték pakolni a számítógépeket és a hivatali aktákat. A katonák és a rendőrök százai hagyták el posztjukat hogy hazamenjenek. Még a SHIK orvlövészei is eltűntek a színről.

A burzsoázia feladta Tiranát!

A nagykövetségek - egymásnak kölcsönös segítséget ígérve - általános kiürítési terveket dolgoztak ki. Az amerikai nagykövetség elé egy szakasz tengerészgyalogost vezényeltek. Légihidat létesítettek a Tarantói-öbölben járőröző olasz haditengerészeti egységek és a durresi kikötő között. A francia légierő három Super-Puma-ja, két Cougars a francia szárazföldi csapatoktól, hat német harci helikopter, amelyet a NATO kölcsönzött a boszniai SFOR-csapatok állományából, az amerikai hadsereg Cobra helikopterei, tizenöt albán hadihajó, és még néhány a görög flottából - ezeket az erőket vetették be a tiszteletre méltó "külföldiek" ejtőernyősök és tengerészgyalogosok által végrehajtott kimenekítésére. Az akció azonban akadozott a felkelők gyakori géppuska-, légvédelmi ágyú-, sőt hordozható föld-levegő rakéta-támadásai miatt.

Március 13-a estéjén Korcsa történelmi városrészét is kifosztották a proletárok, akárcsak a pocestei laktanya barakkjait, ahol fegyvereket és négy páncélkocsit zsákmányoltak.

Lezsában a proletárok megtámadták a titkosrendőrség helyiségét (ahonnan a dolgozók már eltűntek), és az Állami Bankot, amelynek széfjét dinamittal robbantották fel.

A város tehetősebbjei azonnal megalakították a Lezsai Biztonsági Bizottságot, és megpróbálták visszafogni a mozgalmat. Kocsikkal mentek keresztül a városon, és hangosbeszélőn keresztül igyekeztek lenyugtatni az embereket. Géppuskatűzzel fojtották beléjük a szót.

"A hadsereg szétesett, az állam szerencsétlenkedik"... - nyilatkozta egy Tiranából menekülő újságíró.

Ez az időszak a mozgalom csúcspontja. Déltől északig a felkelő mozgalom generalizálódott, alapjaiban rázva meg a tőke államát. Ám míg a burzsoázia kivonta ugyan erőit Tiranából, de ezután igyekezett hatékonyabban újjászervezni azokat mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, addig a proletariátus oldalán újra láthatóvá vált a perspektívák és az osztályalapú irányítás tragikus hiánya, a teljes elszigeteltség és a nemzetközi értetlenség és érdektelenség közepette.

Valójában az albániai felkelés az általános nemzetközi társadalmi békehelyzettel való szakítás egy pillanatát jelzi - mint ahogy korábban az iraki harcok (10) is - ám látnunk kell, hogy egyben éppen ez a nemzetközi harcmentes állapot volt az, amely megakadályozta a mozgalmat a továbblépésben. A világméretű társadalmi béke éppoly fojtóan nehezedett a különlegesen heves proletármozgalomra Albániában, mint ahogy korábban az iraki proletárlázadástól vette el a levegőt. Az albániai proletárok számára alapvető szükséglet lenne a harcok nemzetközi kiterjesztése, de sem támogatást, sem megértést nem találnak a világproletariátus más részében, amely a burzsoázia nemzetközi kampányától elvakítva képtelen önmagát meglátni albániai osztálytestvérei harcában, és még kevésbé képes arra, hogy felmérje az ottani szakítások valódi jelentőségét.

A nemzetközi támogatás hiánya szükségessé teszi az albániai proletárok számára a forradalmi perspektíváknak az eddiginél is egyértelműbb megerősítését. De bár az összecsapások során a proletariátus felismerte az összes ellenséges erőt, sokkal nagyobb problémát okoz számukra a szerveződés azon szintjének meglelése, amely képes lenne megakadályozni a burzsoázia próbálkozásait, hatásos politikai váltásait a helyzet feletti ellenőrzés visszaszerzésére.

Amikor a proletariátus egészében támadja a burzsoá állam struktúráit és megsemmisíti a hadsereget..., amikor a magántulajdonnal a kollektív vissza-elsajátítás mozgalmát (11) szegezi szembe, a bankok, áruházak, boltok kifosztását..., amikor a burzsoázia mindenhatóságát koncentráló Igazsággal - amely elszigeteli és tévútra vezeti a prroletárokat, jogokkal bombázza őket, a börtönök jogával - kollektív osztályerőt alkalmazva számol le, rendőrőrsöket, bíróságokat gyújtva fel, megnyitva a börtönök kapuit..., amikor az ellenzék által szervezett békés demonstrációkra általános felfegyverkezéssel válaszol... - akkor a gyakorlatban erősíti meg harcának spontán forradalmi természetét.

Ahhoz azonban, hogy ezeknek az összecsapásoknak erőt és folyamatosságot adjon, a proletariátusnak minőségileg magasabb rendű szerveződési szinteket kell meghódítania, amelyek az eseményeket egy tisztázottabb irányba lökik, és így megerősítik a burzsoá alternatívákkal való határozott szakítást. Ennek hiányában az addigi eredmények is elvesznek. Sajnos nem úgy tűnik, mintha ez a lépés Albániában megtörtént volna. Nem tudunk arról, hogy létrejöttek volna olyan csoportosulások, szervezetek, csoportok vagy bármi, amelyek megfelelnek a proletariátus természetének, amelyek osztályakciókra szólítanak fel, amelyek már puszta létükkel is kifejezik a burzsoá államon kívüli, az ellen való szerveződés szükségszerűségét, amelyek nyíltan ennek az államnak a lerombolását hirdetik, a harc nemzetközi kiterjesztését és a kommunista mozgalom megerősítését célozzák (12).

A forradalmi mozgalom fejlődésének folyamatában mindig elérkezik az a pont, amikor szükségessé válik a minőségi ugrás a perspektívák és az internacionalizmus kérdésében. Ha ezt a proletariátus elmulasztja, akkor a burzsoázia azonnal saját újjászerveződésére használja fel a körülményeket.

Ezért a kérdés így jelenik meg: amikor a harag már kirobbant, a hadsereg megsemmisült, a burzsoázia Tiranában pánikba esett, akkor mi a teendő az összecsapások során elért erőfölény birtokában? Ebben a pillanatban vált szükségletté ellenségeink egyértelműbb meghatározása és behatárolása. Ez azonban nem történt meg, és így lehetővé vált az ellenzéki mozgalom számára - amelyet a burzsoázia kreált hogy a konfliktusnak politikai irányt adjon, és amely szokás szerint a proletariátus mellett menetelt az állammal való összecsapásokban -, hogy a harcot a Berisha-kormány leváltását követelő szimpla ellenzéki követelésként határozza meg.

Amikor a proletariátus az utca meghódításával és az állam összes struktúrájának megtámadásával adott nyomatékot kritikájának a választói-állampolgári nézőponttal szemben, amikor a proletariátus a "Le Berishával!" jelszó alatt - bár zavaros és korlátozott módon - azt fogalmazta meg, hogy "Le az állammal!", az ellenzék mindezt fogta, és a feje tetejére állítva a gyakorlatban elutasított választások követelésévé változtatta; ez az a módszer, amelyet a világburzsoázia felhasznál, hogy tagadja osztályunk kifejlődő kritikáját.

Annak a minőségi ugrásnak, amely elkerülhetővé tehette volna a demokratikus csapdákat azt kellett volna jelszavaiban megfogalmazni, vagy más szóval a mozgalom zászlajára írnia, ami a valóságban az utcákon történt! Így a "Le Berishával!"-féle szlogeneket olyan követelések váltották volna fel, amelyek a mozgalom valóságos lényegét tükrözik: "Le az állammal, az állam zsaruival, kormánypárti és ellenzéki politikusaival!", "Le a parlamenttel és a választásokkal!", "Éljen a proletariátus általános felfegyverkezése!". Természetesen mindez nem csak szavak kérdése. Sokkal inkább arról van szó, hogy tudatában kell lennünk, mi történik a valóságban, tudatosan vállalni a forradalmi irányt a kommunizmus zászlaja alatt, amelyet a proletariátus harca kijelöl (13).

Számos esetben előfordult már osztályunk történelme folyamán, még akkor is, amikor a harc a legmagasabb szintet érte el, hogy az, amit a proletariátus saját harcáról gondolt vagy mondott, elmaradt valóságos gyakorlati tevékenysége mögött. Így történt ez Albániában is, ahol a mozgalmat összefogó zászló végig rettenetesen zavaros maradt, és a jelszavak szintjén a mozgalom soha sem lépett tovább Berisha leváltásának konzervatív követelésén, azon a követelésen, amely biztosította a szocialista ellenzék számára a mozgalom befogásához szükséges eszközöket.

A ragaszkodás a "Le Berishával!" jelszóhoz azt jelentette (ahogy ebben az egész ellenzék nyálcsorgatva reménykedett), hogy amint az elnököt eltávolítják, a harcnak nem lesz tovább értelme. Lényegében Berisha eltávolítása vált a fegyverletétel feltételévé.

Újra azt láthattuk, amit már oly sokszor osztályunk története folyamán, számtalan harci mozgalomban: nem a harci készség, az elszántság hiányzik, hanem a forradalmi célok egyértelmű meghatározása. Ismét bebizonyosodott, hogy nem a bátorság hiányzik a proletárokból, és nem is az a probléma, hogy nincsenek fegyverei (ahogy azt a mindenféle militaristák és gerilla-hívők hangoztatják), hanem annak a világos meghatározása hiányzik, hogy mi ellen fordítsák ezeket a fegyvereket.

Az ellenforradalommal való proletár szakításnak ez vált a korlátjává a fenti események során. A harc csúcspontján, amikor a proletariátus nem volt képes tovább lökni az eseményeket, a nemzetközi burzsoázia nem tétovázott: megszervezte az albán állam támogatását a felkelőkkel vívott harcban. Az egyik oldalon ott állt az erőit egységesítő világburzsoázia, a másikon Albánia proletariátusa - elszigetelve. A burzsoáziának hatalmas tapasztalata van abban, hogy miként kell a proletariátust országról-országra megtörni. És ami ebben az egészben a legtragikusabb: ez újra és újra így fog történni mindaddig, amíg a proletariátus nemzetközi erőként meg nem szervezi magát, és nem ad magának forradalmi centralizációt/irányvonalat.

A burzsoá rend helyreállítása Albániában

Március 14-én az Európai Unió biztosította Albániát arról, hogy humanitárius segély formájában támogatást kap. Az EU Parlamenti Közgyűlés Védelmi Bizottságának egy tagja (rövidebben: egy burzsuj) kijelentette:

"Minden katonai eszköz a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy lecsillapítsuk a kedélyeket és úrrá legyünk a helyzeten - feltételezve, hogy keményet ütünk, és gyorsan."

"Az Eurocorps teljes rendelkezési állománya 50.000 fő. Egy tízezres kontingens, amely alig egyötöde a teljes állománynak, megfelelően felszerelve és felfegyverezve elegendő kell hogy legyen a helyzet kézben tartására."

"És hogy hogyan lehetséges megfékezni a felkelőket és rábírni őket kalasnyikovjaik leadására? Elegendő hatékony kényszerítő eszközt tudunk alkalmazni. Például felajánlunk egyfajta cserét: a lopott fegyverek leadásáért élelmiszert adunk."

Remek leírás arról, hogy mi a burzsoázia szándéka a humanitárius segélyekkel: a proletariátus lefegyverzése katonai fenyegetéssel és az éhínség rémével. Március 15-én Berisha felhívást bocsátott ki, amelyben közölte, hogy mindazon önkéntesek, akik fenn akarják tartani a rendet a fővárosban, csatlakozhatnak az albán hadsereghez vagy a rendőrséghez havi négyszáz dolláros fizetésért - ez négyszerese az átlagos keresetnek. Emmellett megígérték a szolgálati helyükre visszatérő rendőrök fizetésének háromszorosára emelését is. Ezernél több volt tiszt jelentkezett a Védelmi Minisztériumban a hadsereg helyrepofozásához, és fiatalemberek ezrei léptek be a rendőrségbe - azonnal besorozták őket, még a papírjaikra sem voltak kíváncsiak. Fegyvert és lőszert osztottak ki nekik.

Március 16-án az albán állam megkapta olasz és görög kollégája segítségét; a két országból szakértők érkeztek, hogy tanácsaikkal segítsék az albán hadsereget és a rendőrséget a rend helyreállításában.

17-én és 18-án Tiranába érkezett az EU néhány szakértője, hogy megbeszéléseket folytatva az albán kormánnyal, felbecsüljék a tervezett humanitárius segélyakció szükséges méreteit és eszközeit.

Amíg ezek az úriemberek "az albániai helyzet normalizálásáról" cseréltek eszmét, addig az utcán zajló események apránként megváltoztatták alapvető vonásaikat. Amíg nem sokkal korábban az utca életre kelt, telve a következő akción vitatkozó proletárokkal, helyet adva ostromoknak, fosztogatásnak, gyújtogatásnak, barikádoknak - addig most lépésről-lépésre teljesen másfajta összecsapások jelentek meg.

Hogy ezt megértsük, egy kis kitérőt kell tennünk.

A kapitalista termelési mód minden termelési egységet szembeállít a többivel, és ily módon gerjeszti mindenki háborúját mindenki ellen. Albánia határainak megnyitása teljes valójukban mutatta meg ezeket az ellentmondásokat, és ez robbanáshoz vezetett. Természetesen nem arról van szó, hogy ezek az ellentmondások valami újdonságot jelentettek volna Albánia számára - a kapitalizmus törvényei mindig is érvényben voltak ott is! - de az albán gazdaság működtetésének protekcionista formája addig egyfajta visszafogottságot eredményezett a burzsoázia oldaláról, amelyet a relatíve (a többi országhoz viszonyítva) alacsony reálbérek tettek lehetővé. De mindez csak elodázta a fenti ellentmondások kirobbanását, és éppen ez a halogatás (amely minden populista és protekcionista kapitalista frakció közös gyakorlata) súlyosbította a robbanást, amikor az már elkerülhetetlenné vált. Ez volt az oka annak is, hogy a burzsoázia folyamatos háborúját ilyen kaotikus módon sikerült csak levezényelni, amikor minden összedőlt.

Az albán határok megnyílásakor ifjú és mohó kapitalisták hordái árasztották el az országot, megszerezve a termelés egész szektorait. A gyors meggazdagodás vágya hajtotta őket, és megszédültek az alacsony bérektől, azoktól a lehetőségektől, amelyet egy általuk tapasztalatlannak, naivnak és megszelídítettnek hitt proletariátus kizsákmányolásában láttak. De ez csak felgyorsította az azonnali profitért folyó konkurenciaharcot, és hamarosan általános rablóháborúba fordította azt át, amely a burzsoázián belüli fegyveres konfliktusok tömegeibe torkollott - a különféle vállalkozások és rivális maffiák kaotikus harcába (amint ez más országokban is megtörtént, például az ex-Szovjetunió államaiban).

Ebben a környezetben a Berisha-kormányzat önmaga is elsősorban saját - a Demokrata Párt körül kikristályosodó -- érdekeit tartotta szem előtt, sokkal inkább mint az összburzsoázia globális érdekeit. Általánosságban elmondható, hogy a burzsoázia azon szektorai, amelyek az állam központi apparátusát irányítják, éppen azért kerültek erre a posztra, mert bebizonyították, hogy képesek saját érdekeik elé helyezni a burzsoá osztály általános érdekeit. Az adott helyzetben azonban Berisha jól láthatóan saját pecsenyéjét igyekezett sütögetni a piramistársaságok lángjánál ahelyett, hogy az általános burzsoá érdekekkel, az állam egységével törődött volna. Ez is egy magyarázat arra, hogy miért sorakoztak fel a burzsoá frakciók a "Le Berishával!"-féle követelések mögött.

1997 márciusának folyamán - a proletariátus felkelésének közepén - több különféle burzsoá frakció is hasznot húzott az állam felbomlásából és a katonai akciókból, hogy rendezhessék egymás közötti ügyeiket. Berisha híveihez hasonlóan, akik kihasználták a zűrzavaros helyzetet arra, hogy a kifosztott raktárakból felfegyverkezzenek, másoknak is eszükbe jutott fegyveres védelmet szervezni gyáraik, üzleteik és egyéb befektetéseik köré. Hiszen az a nagy rakás befektető (14), akik tegnap még azért érkeztek Albániába, mert vonzotta őket a munkaerő alacsony ára, és tisztában voltak vele, hogy a törvények eléggé megfelelnek a tetszésüknek, nem kell adókkal és különféle szociális biztonsággal kapcsolatos járulékokkal törődniük, ma kénytelen-kelletlen rádöbbent, hogy a rendőrség már nem képes tulajdonuk megvédésére. Ezek a nagykutyák, beruházók, főnökök ezért fegyveres milíciákat szerveztek, védelmi osztagokkal, éberségi bizottságokkal, "fegyveres bandákkal" vették körül magukat hogy megvédjék üzleti tevékenységüket az általánossá vált fosztogatásoktól. Persze a mozgalom csúcspontján ezek a milíciák sehol sem voltak képesek a gyakorlatban feladataikat teljesíteni.

A fegyveres proletárcsoportok lassanként egyre inkább magukra maradtak a főnöki milíciák, népjóléti bizottságok, védelmi tanácsok és közbiztonsági csoportok között... amelyek persze mindnyájan felfegyverkeztek a rend helyreállítására.

A média persze minden tőle telhetőt megtett, hogy előkészítse a burzsoázia "dicsőséges forradalmát", és - a proletariátus mielőbbi lefegyverzése érdekében - fokozza a fejekben uralkodó zűrzavart. EEnnek érdekében egy polcra tették a fegyveres proletárok akcióit a magántulajdont védelmező milíciák tevékenységével. Minden ilyen eseményt a "fegyveres bandáknak" (15) tulajdonították a sajtóközlemények - így a média sikeresen összemosta az egymmástól homlokegyenest különböző társadalmi tartalmú akciókat pusztán azon az alapon, hogy fegyveresek követték el őket.

Egy fosztogatás osztálytermészete például teljes mértékben attól függ, hogy ki az, aki fosztogat, és mi az akció tartalma. Ha proletárok árukat vagy fegyverraktárakat fosztogatnak, akkor ez osztályunk gyakorlati kritikája a magántulajdonnal, az állammal, és egyáltalában: a teljes kapitalista társadalommal szemben. Ez a fosztogatás emberi érdeket fejez ki: a kollektív elsajátítás mozzanata, annak a reappropriációnak, amelynek során a proletárok visszaveszik azt, amitől - dacára annak, hogy ők hozták létre - meg voltak fosztva. A proletariátus az, amely ezekben az akciókban táplálja és felfegyverzi harcát az állam, az áru uralma ellen.

Ám ha megnézünk egy másik, látszatra hasonló fosztogatást, akkor látnunk kell, hogy legyenek bár a résztvevők olyan ügyes kereskedők, akik kihasználva és gerjesztve az áruhiányt, jó drágán adják tovább árujukat a proletároknak... vagy (egy másik) magántulajdon védelmére magukat felfegyverző milíciák tagjai... netán Berisha hívei... akármelyik burzsoá mocsok, ez teljesen megváltoztatja az akció társadalmi tartalmát. Nem az emberiség érdekei azok, amik itt kifejezésre jutnak, hanem a profit érdekei, a profitráta régi uralma az emberi lét fölött. Ez a magán-elsajátítás egy mozzanata, egy olyan burzsoá csoportosulás magánérdekeinek megfelelően, amely saját belső logikájának engedelmeskedik, és célja az, hogy jobb pozíciókat érhessen el a kapitalista frakciók közötti verseny háborújában. A kapitalista rendszer ezért állandóan fegyverben áll.

De még egy rendőrállomás megtámadása sem szükségszerűen forradalmi. Ha a kereskedők használják ki a lehetőséget, és megtámadják a rendőrséget, mert az ellenőrizni akarja a kereskedelmi tevékenységüket, vagy éppen sápot akar húzni a haszonból, akkor ez nem több, mint a piacért folytatott burzsoáközi háború. Ez a támadás tökéletesen beleillik a kapitalista rendszer újratermelésének folyamatába. Másrészről, amikor a proletárok támadnak meg egy rendőrőrsöt, elpusztítván így az elnyomás egy eszközét, akkor halálos ellenségeiket támadják meg: a kapitalista állam közvetlen képviselőit, akik megfosztják őket szinte mindentől. Akciójuk így a burzsoá államot elpusztító folyamat elengedhetetlen része.

Az áruraktárakat és laktanyákat fosztogató, rendőrőrsöket megtámadó azon "fegyveres bandák", amelyeknek célja a saját helyzetük javítása a kapitalista verseny mindennapi háborújában, az ellenforradalom fegyveres szárnyához tartoznak, amely a proletariátus elleni fehérterrort biztosítja.

Így például egy Vlora határában álló úttorlasznál minden egyes áthaladó kocsi vezetőjének fizetnie kellett. Ha nem engedelmeskedtek, akkor szitává lőtték őket. Amíg a felfegyverzett proletariátus azért szervezett úttorlaszokat, hogy megnehezítse a hadsereg mozgását, hogy elkapja a titkosrendőrség ügynökeit..., egyszóval hogy megvédje harcát, és erre a célra természetesen pénzt is igyekezett szerezni, addig azok, akik a gépkocsi-vezetőktől - ami egyáltalán nem osztálykategória - igyekeztek pénzt kicsikarni, ezzel nem a proletariátus harcát vívták, hanem teljes mellszélességgel az Állam oldalára álltak, amely egyébként nap-mint-nap alkalmazza az ilyen és ehhez hasonló megfélemlítéseket. Az újságok ezeket a népnyúzókat éppen úgy "banditáknak", "lázadóknak", "maffiózóknak" vagy "csőcseléknek" titulálták, mint ahogyan így neveztek minden proletárt is, aki az állam ellen fegyvert fordított. Nyilvánvaló, hogy a fenti, vlorai esetben egy, a kapitalista rend védelmében harcoló magánhadseregről van szó. Ez a fegyveres banda (egy főnök és a fogdmegjei), amely Vlora környékét dúlta a Védelmi Bizottság vetélytársaként, mindenki máshoz hasonlóan Berisha megbuktatását követelte (persze leginkább valami jó kis titkos üzlet reményében) és eközben lassanként átvette az ellenőrzést a védekezésre felállt csoportok és a fegyverek elosztása fölött. Azokat, akik nem engedelmeskedtek parancsaiknak, hidegvérrel lemészárolták. Saját kis kereskedelmi érdekeinek védelmében ez a banda csak a szokásos burzsoá terrort alkalmazta, és ebből következően az általános kapitalista érdekeket védelmezte. Ahogy egy olasz újságíró tudósított: "Az Albániában eluralkodó káoszból leginkább azok az alvilági csoportok profitálnak, akik a zűrzavart üzletelésre használják fel, elsősorban a drog- és fegyverpiac terén. Az olasz üzletemberek folyamatos kapcsolatban állnak albán kollegáikkal." És végül, mintegy kiegészítendő ezen "fegyveres banda" ellenforradalmi portréját, íme vezetőjének parancsa az olasz hadsereg csapatainak bevonulásakor: "Az olasz katonák a testvéreink - bárki bármit is forral ellenük, ezt csak a holttestemen át teheti!"

Ilyen példa természetesen jó néhány akadt. Egy görög határállomást elfoglaló "fegyveres banda" megsarcolta azokat a proletárokat, akik Görögországból próbáltak meg némi élelmiszert behozni. Tiranában géppuskatűzzel állítottak meg egy buszt, hogy kirabolhassák az utasokat.

De a proletárok sem hagyták minden esetben, hogy a különféle bandák kirabolják őket. Így például március 27-én egy faluban a lakosság kifosztására érkező burzsujbanditák kemény osztályválaszt kaptak. A kifosztott laktanyák készleteiből alaposan felfegyverzett lakosság megfutamította a támadókat, akik 18 halottat maguk mögött hagyva ész nélkül menekültek.

Az emberhús-szállítmányokat irányító vállalkozók, az embercsempészek is jó üzleteteket csináltak a kivándorlási hullámnak köszönhetően. Több, mint tízezer menekült érkezett engedély nélkül az olasz partokra (vagyis jóval kevesebb az 1991-es negyvenezernél). Azonnal visszatoloncolták őket Albániába (16). Ugyanakkor a diplomatákat, követségi alkalmazottakat, a cégek vezetőit stb. nem tekintették "idegeneknek" - hajók, helikopterek és repülők tucatjai dolgoztak folyamatosan kimentésükön. De itt most nem velük foglalkozunk, hanem azokkal az egyszerű prolikkal, akik - akár hittek a nyugati édenkertről szóló mesékben, akár nem - azért menekültek Olaszország felé, hogy elkerülhessék a közvetlen elnyomást. Tőlük az emberhús-üzlet vállalkozói fejenként 500-1000 dollár körüli összeget szedtek be: ennyibe került egy talpalatnyi hely az ócska bárkák fedélzetén, amelyek időnként soha nem érkeztek meg céljukhoz (17). Azok az üzletemberek, akik az emberhús-kereskedelem terén dolgoztak Durresben és más kikötőkben, tudták, hogyan lehetnek hatékonyak. Száznál is több gyorsjáratú motorosból álló flottájuk segítségével ellenőrizték a partokat, és szervezték a szállítást olasz és görög üzlettársaikkal. A partokon dolgoztak a felhajtók, akik összegyűjtötték a menekülőket, persze gondosan elkerülve annak megemlítését, hogy mi vár rájuk Olaszországban! A halászokat és a különféle egyéb hajók kapitányait megfenyegették, hogy eszükbe se jusson hasonló üzleti vállalkozásokba fogni. Az üzletben persze a rendőrség is nyakig benne volt.

A fenti példák alapján jól látható az a játszi könnyedség, amellyel a burzsoázia egybemossa a proletár akciókat és gátlástalan üzletemberek felfegyverzett bandáinak tevékenységét, amelyet csakis burzsoá kritériumok - a profithajsza és a mindenki harca mindeenki ellen törvénye - igazgatnak. Éppen a burzsoázia az, aki fegyveres proletárokat látva maffiáról, csőcselékről, banditákról, gengszterekről és kannibálokról kiáltozik.

Az is érthetőbbé válik, hogy miként kerültek a proletárok egyre inkább csapdába a számtalan, de alapvetően kétféle burzsoá "fegyveres banda" között. Az egyik típusba tartozók saját azonnali és közvetlen érdekeiket tartva szem előtt azon igyekeztek, hogy annyi pénzt szedjenek össze, amennyit csak bírnak; a második típusba (a Védelmi Bizottságok, Közjóléti Tanácsok stb. közé) tartozók céljai már inkább megfeleltek a világburzsoázia általános érdekeinek: a társadalmi béke visszaállításának egy olyan területen, ahol a proletárok haragja különös erővel tört felszínre.

Ezek voltak a pillérei annak a folyamatnak, amelynek során a mozgalom kezdetére jellemző konfrontációk lassanként teljesen más tartalmú összeütközéseknek adták át a helyüket. És itt most visszatérünk az aktuális események sorozatához.

Március 19-én, hétfőn a kormány és a nemzetközi szervezetek képviselői megbeszélést tartottak, amelyen a külföldi katonai beavatkozás és a humanitárius segélyek biztosításának lehetőségeiről tárgyaltak. Az USA ellenezte a NATO katonai beavatkozását (18), és Németország a konfliktust Albánia "belügyének" nyilvánította. A szakértők egyöntetűen elvetették a közvetlen katonai beavatkozást (hiszen tisztában voltak a generalizálódás veszélyével) és úgy látták, hogy sokkal hatásosabb, ha az albán hadsereget és rendőrséget segítik az államhatalom visszaállításában, valamint a repülőterek, nagykövetségek és főbb hivatalos épületek őrzésében vállalnak szerepet. A burzsoázia tehát tisztában volt azzal, hogy hiba lenne Berishához hasonlóan nyílt erőszakhoz folyamodni a felkeléssel szemben, hiszen ez újraélesztené a proletárok harckészségét. Látták azt is, hogy a társadalmi béke feltámasztásához nem elegendő a furkósbot, hanem komoly szerep jut a mézesmadzagnak is: más szóval célszerűbb, ha intervenciós akcióikat a humanitárius segélyek köntösébe bújtatják. Az egész akciót úgy kellet beállítaniuk, mint a proletárok egyetlen lehetőségét arra, hogy élelmiszerhez jussanak, mint a túlélés egyetlen zálogát. Miután ezt minden burzsoá belátta, most már csak a végrehajtás konkrét módozatairól kellett dönteniük. Időközben Baskim Fino kormánya az EU pénzügyi támogatásával hozzákezdett a legsürgetőbb "társadalmi és humanitárius segítségnyújtáshoz" az ország pacifikálása érdekében. A világburzsoázia így készítette elő az intervenciót, amelyben az egyesített nemzetközi csapatok jelenléte a helyi elnyomó erőket támogatná, és az egész akció a humanitárius segítségnyújtás álcája mögött folyna.

Az olasz hadsereg március 20-án lépett első ízben Albánia területére. A Durres közelében egy elitegység tengerészgyalogosai szálltak partra.

Március 25-én francia segélyszállítmány - 40 tonna élelmiszer és gyógyszer - érkezett a tiranai repülőtérre.

Március 26-án az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) ülésén megállapodtak egy "ENSZ-mandátum alatt működő, multinacionális erők által biztosított humanitárius küldetés" végrehajtásáról. "A feladat csak a segélyek kíséretének biztosítása lesz, ez egy humanitárius küldetés; a rend fenntartása nem lesz a misszió része. (...) Az EBESZ terv célja, hogy megteremtse az elégséges politikai feltételeket az általános választások nyári megtartásához. De ugyanakkor szükség van a nemzetközi rendőri erőkre a segélyszállítmányok biztosításához, amelyek élelmiszert és gyógyszereket visznek a tartományokba és a kifosztott, tönkre tett kórházakba" - szögezte le az EBESZ nyilatkozata.

Természetesen a cél a rend fenntartása volt, de az EBESZ minden igyekezetével azon volt, hogy magát megmentőként és ne agresszorként állítsa be. A burzsoázia továbbra is elsősorban a mozgalom nemzetközi elterjedésétől rettegett. Az EBESZ első számú feladata az volt, hogy bármi áron megállítsa a fegyveres proletárharcot, amely továbbterjedése esetén már nem csak az albán hadsereg ellen folyt volna tovább, hanem Európa ki tudja hány hadserege ellen. Egy ilyen kiterjedésű harc során a proletárok szükségszerűen sokkal több burzsoá frakcióban ismerték volna fel az osztályellenséget, köztük azokban is, amelyek az EBESZ-terv lelkes támogatói voltak: a különféle Védelmi és Népjóléti Bizottságok, a Fino-kormány, és általában véve a teljes albán és nemzetközi burzsoázia.

A világtőke szükségleteinek, és az Albániában használandó stratégiát illető általános egyetértésnek dacára egyetlen vezető beosztású hivatalnok vagy katonatiszt sem mert csapatokat küldeni a robbanásveszélyes déli területekre: "Figyelmeztetem az olasz katonákat, hogy ne jöjjenek Vlorába. Ha megteszik, megöljük őket!" - fenyegetőzött egy lázadó. A spanyol EEl País vezércikkében ("Rettegés Délen" címmel...) így számolt be a helyzetről: "A tegnapi római konferencián a 12 ország vezérkarának megbízott képviselői kijelentették, hogy nincsen elegendő erő az irányításuk alatt ahhoz, hogy nemzetközi csapatokat vezényeljenek a déli területekre." "A találkozón részt vevő országok közül egyik sem kíván katonákat küldeni arra a területre" - jegyzi meg az újság kommentárja.

Általában véve a burzsoázia tartott tőle, hogy valódi céljai lelepleződnek. Ezért hangsúlyozták, hogy "a többnemzetiségű katonai erők a humanitárius feladatok ellátására fognak szorítkozni, és nem vesznek részt a belső rend megteremtésének feladataiban, amelyek során rövidesen terrortámadások célpontjaivá válhatnának."

Ugyanezen a napon, április 12-én 6000 katona szállt partra Albániában. Az akció legfontosabb feladata a durresi és vlorai kikötők, a tiranai repülőtér és az északot déllel összekötő főbb országutak biztosítása volt.

Április 9-én egy hajó érkezett az olasz Brindisi kikötőjébe, fedélzetén a SHIK mintegy száz ügynökével. Az ő feladatuk volt az Albániából menekültek mozgásának tüzetes ellenőrzése. Az olaszok általában igyekeztek megszabadulni a lehetséges bevándorlóktól, de a helyzet természetesen egészen más volt, ha az állam védelmezőiről volt szó! A "külföldi" titkosrendőrség tagjai szívélyes fogadtatásnak örvendezhettek Olaszországban. A proletariátus fenyegetésével szemben a burzsoázia mindig kész félretenni egy időre saját belső versenyét, és egyesíteni sorait az eredményes harc érdekében. Persze a bukott piramiscégek tulajdonosai is megértő kollégákra leltek Olaszországban - egyébként máshol is. Ezt megkönnyítette,, hogy például az olaszországi Pouilles szupermarket-hálózat a nemrég még ünnepelt Vefa albán piramiscéghez tartozott.

Április 12-én egy francia kommandó érkezett Durresbe hogy biztosítsa a francia hadsereg csapatainak partraszállási övezetét.

Április 14-én, hétfőn az olaszországi Pisa és Tirana között légihidat létesítettek a felszerelések gyors átszállításához. Az olasz hadsereg C-130-as gépei már aznap Tiranában landoltak.

Április 15-én megkezdődött az "Alba-hadművelet". A 6000 katona és a többnemzetiségű csapatok megszállták Durres és Vlora kikötőit. Megérkezett az ENSZ Élelmezési Főbiztosság konvoja, amelyből 360 tonna lisztet és 36 tonna zöldséget rakodtak ki.

Minél inkább retteg a burzsoázia, látva a fegyveres proletárharc kiterjedését, annál elsöprőbb a többnemzetiségű csapatok érkezése. A csapatszállító hajók mérete, a harckocsik és a többi jármű, a bonyolult és látványos fegyverzet - megannyi eszköze a megfélemlítésnek! A vvilág országaiban a proletárok csak elvétve tiltakoztak a burzsoázia összevont akciója ellen - ez is mutatja az erőteljes albániai harc teljes nemzetközi elszigeteltségét, amelyet előidézője, a burzsoázia sikeresen fel is használt. A katonai akció tetőpontján is csak néhány hang hallatszott az invázióval szemben: a humanitarianizmus diktatórikus terrorja uralkodott.

Tiranában a helyzet visszatért a felkelés előtti "normális" állapothoz. Az újságok a szokásos időben megjelentek, a boltokat feltöltötték, a közlekedés akadozott, mint rendesen. Az utcákon csak néhány fegyver volt látható, azok is mind a járőröző rendőrségi páncélkocsikon.

Április 17-én egy EBESZ küldöttség kereste fel a vlorai Közjóléti Bizottságot. A Bizottság vezetője - kétséget sem hagyva saját ellenforradalmi szerepéről - kijelentette: "Az Alba-hadművelet elbbukhatna, ha a feladatok között az is szerepelne, hogy erővel betörjenek otthonainkba és elszedjék a fegyvereinket". Ez teljesen megfelelt az EBESZ-küldöttek előzetes várakozásainak. Látható, hogy az albániai burzsoázia félelmei ugyanazok voltak, mint nemzetközi humanitárius kollégáiké.

Május elsejétől hetedikéig a rendőrség újra megjelent Shkodra, Berat, Burrel, Kukes és Kruje utcáin. Ám az igazságszolgáltatás működésképtelen volt. Nem voltak rendőrőrsök, börtönök, bíróságok... A rabok, mielőtt elhagyták celláikat, akkurátusan elégették az aktákat és feljegyzéseket, majd magukat az épületeket is felgyújtották. "A büntetésvégrehajási-rendszer igazgatója bejelentette, hogy egész Albániában mindössze 27 elítélt maradt a börtönökben a rabok március 13-i harcai után, szemben az azt megelőző 1300-al. Ebből a 27-ből is kilencen önként tértek vissza celláikba" - közölte a sajtó pár nappal korábban.

"45 év után most végre megvan a lehetőségünk, hogy jó törvényeket alkossunk. Alkotmányos kartánk van, amely meghatározza az emberi jogokat. Van igazságügy-miniszterünk, független bírói szövetségeink, fellebbezési jogunk, büntető-törvénykönyvünk... De elmulasztottuk, hogy az embereket az új szellem szerint neveljük. És mit számított ez az egész a felkelőknek?" - tette fel a kérdést egy porig sújtott bííró, aki szeretné, ha elhinnénk neki, hogy Albániában Enver Hodzsa halála óta nyoma sincs az elnyomás rendszerének. Mintha a "jó törvények" és a zökkenőmentesen működő büntetésvégrehajtás és igazságszolgáltatás megváltoztatná az állami terrorizmus természetét... A bíró úr így folytatta: "A törvényes lehetőségek helyett a közvetlen utat választották: a bankok felprédálását. Nem volt bizalmuk az Államban és törvényeiben. Még a shkodrai gyártulajdonos is: hiába, hogy a törvény különleges garanciákat nyújtott neki üzlete védelmére, ő mégis inkább saját védőrséget szervezett."

Május 14-én az ellenzéki pártok az 1997 június 27-ére meghirdetett választás bojkottálásával kezdtek fenyegetőzni, mivel kérdésesnek tekintették a választási törvény bizonyos passzusait. Nem véletlenül szenteltek annyi figyelmet a szavazással és annak törvényességével kapcsolatos kérdéseknek. A cél az volt, hogy minél jobban érzékeltessék az emberekkel: az egyetlen lehetőség összes probléma megoldására, ha mindenki elmegy szavazni Berisha intézkedései ellen. És így a proletariátus, amely nemrégen még hadba szállt a teljes államrend és annak minden struktúrája: a bankok, a rendőrség, a bíróságok, a börtönök, az üzletek, stb. ellen, most hagyta, hogy totális harca elsikkadjon a demokratikus követelések útvesztőjében, és végül Berisha fejének követelésévé silányuljon, de még azt is választások útján követelje...

A mozgalom kezdetén Berisha fejének követelése csupán egy gyengeség volt, amely nem vette figyelembe a proletárharc teljességét. A gyakorlatban ekkor még a "Le Berishával!" jelszó sokkal többet jelentett: "Le az Állammal!". De, köszönhetően a szocialista ellenzék kitartó aknamunkájának, ekkor már ugyanez a jelszó csupán önmagát jelentette: olyan politikai megoldást, amely a burzsoázia érdekeit szolgálta; elősegítette a proletariátus lefegyverzését, a tárgyalásokat, amelyek újra biztosíthatták a burzsoázia számára a fegyverek monopóliumát.

Május 21-én tíz ellenzéki párt általános egyezséget kötött. Ebben megígérték, hogy új vezetőt neveznek ki a titkosrendőrség - a SHIK - élére. Így - legalábbis részben - teljesítették a Népi Megmentési Bizottságok követeléseit, akik a titkosrendőrség teljes átszervezéséért szálltak korábban síkra.

Június 4-én - három héttel a június 29-ére tervezett törvényhozási választások előtt - Sali Berisha elnök ellen sikertelen merényletet kíséreltek meg egy, a Demokrata Párt által tartott választási nagygyűlésen. A gyűlölet még izzott - dacárra a választási ígéreteknek!

Néhány ritka kivételtől eltekintve, szinte senki sem szolgáltatta vissza a laktanyák kifosztásában szerzett fegyvereket. A rendkívüli állapot továbbra is érvényben maradt.

Június 27-én egy külföldi megfigyelőkből álló konvoj indult el Tiranából dél felé az olasz és a román hadsereg járművein. Gjirokaszter felé igyekeztek, és érintették Memaliajt és Tepelenét - azokat a területeket, amelyek március folyamán a felkelés középpontjának számítottak. Néhány proletár szórványos támadásaitól eltekintve a konvoj különösebb probléma nélkül haladt át célja felé. Ez jól mutatja a harc kifulladását: a felkelés erői szétforgácsolódtak, és bár a gyűlölet tovább izzott a rend újraszervezésével szemben, mégis mindent az általános erőtlenség határozott már meg... kiábrándultság uralkodott el a proletárokon.

A választások kijelölt időpontja előtt két nappal a nemzetközi megfigyelők még úgy vélték, hogy nincsenek meg egy szabad és demokratikus választás előfeltételei az országban. De június 29-én a burzsoázia végül mégis végtelen örömmel üdvözölhette Albánia "dicsőséges bevonulását a szavazófülkébe". Ez a hirtelen "metamorfózis" - akárcsak nem sokkal korábban Romániában és Bulgáriában - a forradalmi veszélyt a szavazóhelységek előtti fegyelmezett, demokratikus, állampolgári sorban állásra változtatta át. És mi mást szülne a szavazófülke elszigeteltsége, mint elszigeteltséget (19)? A forradalom szellemét Albániában egy időre sikerült visszazárni a palackba, és a dolgok visszatértek a politikai tárgyalások, alkuk és civakodások jól megszokott, dágványos kerékvágásába.

Július 23-án - csak néhány hónappal második elnökségi ciklusának megkezdése után - Sali Berisha ötéves elnökség után lemondott posztjáról. Így a nemzeti közmegegyezés látványának többé semmi híja nem volt. Ez volt az utolsó próbálkozás az ellenzék részéről, hogy a felkelőket fegyvereik beszolgáltatására beszéljék rá. Céljukat - "a helyzet rendezését, az állam hatalmának helyreállítását, a jövendő kormány legitimitásának visszaszerzését, és az általános nemzeti megbékélés légkörének megteremtését" - végül elérték.

1997 augusztus 12-én a "többnemzetiségű védelmi erők" hatezer katonája elhagyta Albániát.

A tanulságok

Egy korábbi cikkünkben ("A jelenlegi harcok általános jellemzői" - Kommunizmus 4. szám, 1998 január) az elmúlt néhány év harcainak általános vonásait próbáltuk globális szempontból vizsgálni. Most, figyelembe véve az albániai események felrázó elemeit, meg kell vizsgálnunk ennek a harcnak a mélységét és jellegzetességeit. Vajon minőségi lépést képeznek-e a jelenlegi harcok általános jellemzőihez képest?

Ha erre a kérdésre válaszolni akarunk, akkor újra meg kell vizsgálnunk magukat az általános jellemzőket, és összevetnünk őket az albániai eseményekkel, hogy láthassuk az eltéréseket és az azonosságokat (20).

Korábbi cikkünk hangsúlyozza a proletariátus erőszakos és döntő akcióját, amely meghódítja az utcákat, közvetlenül szembefordul az Állam struktúráival, épületeivel, rendőrőrseivel - és lerombolja a magántulajdon által állított korlátokat a kisajátítás és a vissza-elsajátítás általános mozgalmában. Az Albániai események ezt határozottan megerősítik. A proletárok rátámadtak a rendőrállomásokra, a titkosrendőrség épületeire, a laktanyákra, bíróságokra, börtönökre, a kormánypárt helyi irodáira, raktárakra, bankokra, a burzsoák villáira, az üzletekre... felgyújtották az elnyomás, a tőkefelhalmozás, az ellenforradalmi szervezetek központjait... általános volt a fosztogatás, a vissza-elsajátítás mozgalma.

Mint annak idején cikkünkben rámutattunk: "Az utca közvetlen elfoglalása azokkal a megosztásunkra szolgáló kategóriákkal való szakítás irányába mutat, amelyeket a Tőke a proletariátusra kényszerít; áttöri a gyárak, bányák, irodák szűk kereteit. Munkanélküliek, a Tőke által házimunkára ítélt nők, idősebbek, gyerekek stb. mind egyesülnek a direkt akcióban." Akárcsak Burmában durván tíz évvel ezelőtt, ezek a falak Albániában is leomlottak, és a harc szerte az országban minden rétegre kiterjedt.

A fosztogatás mindenekelőtt a laktanyák ellen irányult, hiszen a mozgalom fő célja, miután egyszerű tiltakozásból felkeléssé fejlődött, a felfegyverkezés volt. Másodsorban a bankok ellen, ahol a résztvevők pénze elpárolgott. Azután, az éhségtől fenyegetve, az áruraktárak kifosztása következett. Végül a fosztogatás teljesen általánossá vált, kiterjedt a mindenféle boltokra, a középületekre és gyárakra, egyszóval minden olyan helyre, ahol bármilyen árucikk található volt; elvittek mindent, ami mozdítható volt, beleértve a falakat, a gerendákat és a tetőcserepeket.

Cikkünk hangsúlyozza azt is, hogy nincsen látható mennyiségi fejlődés a robbanások előtt, és nem előzik meg fontos részleges küzdelmek azt a pontot, amikor a proletariátus elégedetlensége eléri a csúcspontját. Maga az a tény, hogy a küzdelem feltartóztathatatlan futótűz képében jelentkezik, lehetetlenné teszi, hogy a szociáldemokrácia klasszikus fegyvertárával bármiféle befolyást gyakoroljanak a proletariátus erőszakos és döntő akcióira. Így a szakszervezetek sem képesek történelmi szerepük betöltésére: a proletariátus erőszakos fellépésének kordában tartására. Az a reformista közeg, amely általában igyekszik ellenőrzése alá vonni a különféle harcokat, itt pillanatok alatt lemarad az eseményekről.

Albániában figyelemreméltó, hogy a rendőrök és a katonák (a különleges egységek és az elitcsapatok kivételével) nem voltak hajlandóak a harcoló proletárok megtámadására. Ugyanakkor fontos szerepet játszott az ellenforradalmi erők átmeneti bénultságában az események gyorsasága, a meglepetés is.

Meglehetősen kevés próbálkozás volt arra, hogy a fokozódó felfordulásnak békés tüntetésekkel vagy éhségsztrájkokkal vegyék elejét, és még ezt a néhány próbálkozást is brutális módon elsöpörte a felkelési mozgalom gyors és általános terjedése. A fegyveres harc vált általánossá, és azok a fegyveres erők, amelyek normális körülmények között a lázadások leverésének fő eszközei, kénytelenek voltak visszavonulni. Mi több, rengeteg katona eldobta az egyenruhát és csatlakozott osztálytestvéreihez, megnyitották a laktanyákat és szétosztották a fegyvereket.

Egy másik, általunk korábban vizsgált közös jellemzője az utóbbi évek harcainak: "Ezek a lázadások általában mindenféle kifejezett cél nélkül robbannak ki, és igen ritkán fogalmaznak meg pozitív követeléseket."

Albániában is megfigyelhető volt a pozitív követelések hiánya, még úgy is, hogy a lázadás kiindulópontja egy üzleti trükk volt, amellyel a proletárok kis megtakarításait elhappolták. Az események mögött a proletariátus teljesen bizonytalan helyzete állt, amelyben az addigiakhoz képest még kétségbeejtőbb módon fosztották meg őket az életükhöz szükséges dolgoktól. Albániában a közvetlen ok könnyen megragadható, de az a gyűlölet, ami akkor kirobbant, általában véve a tulajdon elleni gyűlölet volt. Mi több, a proletariátus gyűlöletének általános fellángolása nem csak a befektetési társaságokat sújtotta, de a burzsoá Állam minden területét, és így az albániai felkelés egy sokkal totálisabb vetületére mutatott rá.

A burzsoázia támadásával - amely ebben az esetben az üzleti ügyeskedés formáját öltötte - szemben a proletariátus hangos, határozott NEMET mondott! A kirobbanó gyűlölet mondatta ki ezt a nemet és követelte vissza az ellopott pénzeket - ez nem állt össze pozitív követeléssé, és így sokkal nehezebb volt reformista ajánlatokkal eltéríteni céljaitól. A társadalmi felfordulás ideje alatt végig ez a NEM!, ez a hajlíthatatlan tagadás volt a meghatározó, és ezért hiányozhattak a konkrét pozitív követelések.

A burzsoá ellenzék volt az, amely - mivel a proletariátus nem volt képes arra, hogy saját céljait állítsa a felkelés elé - végül sikeresen becsepegtette a mozgalomba a Berisha lemondatására irányuló korlátozott követelést. Így az Állam elleni harcot sikerült egy olyan burzsoá politikai manőver keretei közé szorítani amelynek célja pusztán az egyik kormány felcserélése volt a másikkal. Pontosan a "Mondjon le Berisha!"-féle követelés volt az, amely az átmentet képezte a nyomorúságos burzsoá rendre adott proletár NEM!-től a tulajdonosok IGEN!-jéig, amely a burzsoá állam reformjában öltött testet. Ez a követelés minden alkalommal egyre erőteljesebben jelentkezett, egyre jobban támadta a proletár NEM!-et, míg végül maga alá teperte, és még azt is elfelejttette az emberekkel, hogy a bankokban köddé vált pénzüket visszaköveteljék.

Azt mondhatjuk, hogy az albániai mozgalom nagyjából megfelelt azoknak az általános jellemvonásoknak, amelyeket korábbi cikkünkben vizsgáltunk.

Azonban akkor arra a megállapításra jutottunk, hogy még egy adott mozgalom csúcspontján is akkora a burzsoá ideológia hatása, hogy a közvetlen akciókban csak egy kisebbség vesz részt. Albániában a helyzet szembeötlően más volt.

A felfegyverkezés és a közvetlen akciókban való részvétel általánossá vált. Így volt ez a felismert titkosrendőrökkel való leszámolásokban csakúgy, mint a rendőrőrsök, börtönök, középületek felgyújtása esetében, vagy akár a raktárak, boltok és laktanyák kifosztásánál... Míg egyesek a legközvetlenebb harcokat folytatták, addig mások - többnyire tömegesen - megakadályozták, hogy a rend erői beavatkozhassanak ezekbe harcokba. A felfegyverzett proletárok megszervezték az úttorlaszokat, az általuk elfoglalt területek védelmét. Világosan látható, hogy Albániában a közvetlen akciókban nem csak egy kisebbség vett részt. A harc általánossá vált.

Cikkünkben máshol azt írtuk, hogy a burzsoázia, amint túljut az első meglepetésen, képes arra, hogy visszaszerezze az irányítást az események fölött, és elnyomó erejének mozgósításával visszaállítsa a rendet. Ebben az esetben ez is másként történt.

Albániában a mozgalom messzebbre jutott, mint az elmúlt évek legtöbb, a két osztály közötti összecsapása (pl. Los Angeles 1992-ben); ebben az esetben általános volt a proletárok felfegyverkezése, és maga a harc is több volt, mint egy-egy villámcsapás a tőkés világuralom egyre komorabb és fenyegetőbb egén. A mozgalom a radikalizálódás és az általánossá válás két hetes időszaka alatt jutott el a békés demonstrációk fullasztó légkörétől az általános fegyveres felkelésig, amelynek során a harcok az ország északi részére is átterjedtek, és végül a burzsoá erők kénytelenek voltak Tiranát is kiüríteni.

Ugyanakkor a harcok általánossá válásával sem szerveződtek meg az érintkezés csatornái a különböző területen harcolók között. A felkelés kirobbanásakor Albánia egyharmadára terjedt ki. Tulajdonképpen egy-egy szikra elég volt ahhoz, hogy a tűz minden különösebb erőfeszítés nélkül tovább terjedjen; egy győztes összecsapás híre másokat is a lázadásra bátorított. Nem a lelkesedés hiánya, de még csak nem is a fegyvereké okozta azt, hogy a felkelők végül is elszigetelték magukat megszállt városaikban, és nem próbálták meg centralizálni harcukat. Itt újra láthatjuk, hogy hiányzott a perspektíva, a határozott osztályszempontú célok meghatározása. Ez tette lehetővé a mindenféle Védelmi, Közjóléti, Nemzeti Megmentési stb. Bizottságoknak és Tanácsoknak, hogy az állam mindig készenlétben álló eszközeivel behálózzák és megbénítsák a mozgalmat. A burzsoá pártok demokratikus képviseletesdije a nyolc város bizottságaival kezdődött, és végül az országos választásokba torkollott.

Újfent bebizonyosodott, hogy - mint azt korábbi írásunkban is leszögeztük - hogy a forradalomi irányvonal hiánya lehetővé teszi a burzsoázia számára a helyzet ellenőrzésének visszaszerzését.

A burzsoázia mindig tagadja az összecsapások osztályjellegét, és így internacionalista vonásaikat is. Így azért is mindent megtesznek, hogy elrejtsék: ami Albániában történt, az a proletariátus globális küzdelmének egy mozzanata volt. A burzsoázia számára ugyanis a legnagyobb veszélyt éppen az jelentené, ha a világ más részein élő proletárok magukra ismernének osztálytestvéreik Albániában (vagy bárhol másutt) folytatott harcában, és fegyvereiket az addig uralkodó demokratikus apparátus egésze ellen fordítanák. Ezért természetesen sietnek kijelenteni, hogy az albániai eseményeknek (és az összes többinek) az égvilágon semmi köze nincsen a világ számos táján folyó más harcokhoz. Az ő szemükben minden harc csak helyi fontossággal bír.

Ebben az értelemben az albániai proletárharc gyengeségeinek forrását a világméretű proletárharc mai gyengeségeiben kell keresnünk. Más oldalról nézve az ottani proletárok fő gyengesége éppen nemzetközi elszigeteltségük; vagyis az a tény, hogy máshol a proletariátus leigázott és gyenge maradt, képtelen arra, hogy kövesse albániai osztálytestvérei példáját. Sőt, ami még rosszabb, képtelen volt felfogni, hogy Albániában az ő harcát vívják!

Van a jelenlegi helyzetnek még egy állandó eleme: a vezetés és a forradalmi program hiánya. Ezek döntő jelentőségűvé válnak az akciók során, és hozzájárulnak a harc nemzetközi felismerésének, tudatosságának hiányához. Ez a két hiány kölcsönösen erősíti egymást. Az egyik-másik régióban előretörő, másutt passzív proletariátus tragédiája éppen annyira történelmi, mint földrajzi probléma; egyaránt érinti a program és az elszigetelődés kérdését. Ez a tragédia magában egyesíti a forradalmi irányvonal és a megértés hiányát, valamint a proletárok harcának hiányát a világ más területein.

Ezeknek az általános gyengeségeknek folytán a burzsoázia képes volt az "albán kérdést" elszigetelt, helyi jelenségnek beállítani (ahogy ezt korábban már a "kurd kérdéssel" is megtették). Nagy lendülettel felvázolták a részvét és az együttérzés látványát, miközben a sajtó kizárólag osztálysemleges kifejezéseket használt, és "albánokról" (a nemzeti megosztás mindig jól felhasználható), "áldozatokról", "az eseményekhez vezető nyomorról", a hatalom visszaéléseiről", a "demokrácia élősdijeiről", "korrupt vállalkozókról" fecsegett. Igyekeztek a helyi jellegzetességeket hangsúlyozni, hiszen "a legszegényebb, leginkább elmaradott európai országról van szó, amelynek fél évszázados sztálinista elnyomás után most kell rátérnie a szabadság és a piacgazdaság útjára..." amelyben "olyan nép él, amely nem ismeri a munka igazi ízét, a gyümölcsöző igyekezet és áldozathozatal szellemét... amelyik csak most kezdte el a demokrácia iskoláját" (21). A szociáldemokrácia is mindig a különféle termelési módok (kapitalista, szocialista, feudális) egymás mellett való létezéséről prédikál, és hangsúlyozza a "különféle" ("demokratikus", "totalitárius") rendszerek közti különbségeket. Ezáltal lehetővé válik, hogy a "katasztrófákért", a "társadalmi drámákért", "tragédiákért", "népirtásokért" mindig a kapitalista fejlődés és a demokrácia hiányát okolhassák. Természetesen soha sem vetemednének arra, hogy ezeket az eseményeket valamilyen globális összefüggésben szemléljék, azt bemutatva, hogy mi bennük az alapvető, közös vonás; a média tálalásában korunk katasztrófáinak soha nincsen semmi köze a jelenlegi társadalom termelési módjának természetéhez... Szerintük minden csak helyi kérdés, ennek vagy annak a személyiségnek a hibáiról, valamilyen szokatlan körülményről vagy rossz irányításról van szó. A burzsoázia nem győzi eleget sulykolni látomását, amelyben minden harcnak különböző okai vannak, és semminek sincs köze a kizsákmányolás globális rendszeréhez. Meg akarják akadályozni, hogy a világ egyik részén élő proletárok felismerjék saját harcukat egy másik terület proletariátusának harcában. Meg akarják akadályozni annak a megértését, hogy a tőke diktatúrája az, amely természetéből következően súlyosbítja a kizsákmányolást, háborúkat és nyomort termel ki magából, és csakis a mi harcunk, a felfegyverzett proletariátus állam elleni harca lesz képes véget vetni ennek az embertelenségnek.

A burzsoázia raktárában lapulnak azonban még más megosztó kategóriák is, amelyek adott esetben alkalmasak lehetnek a harcoló proletariátus visszaverésére. Az albániai események során például gondosan kihasználták azt a lehetőséget, amely a Dél-Albániában élő görög kisebbség nacionalista/irredenta érzelmeiben rejlett (22). Amíg a proletariátus harcban áll, addig a burzsoázia - éppen e harc egyesítő lényegéből következően, amely pusztító hatással van minden nacionalista érzésre - képtelen ezen a szinten támadni; de amint az jól látható a különféle frakciók propagandájában, fenntartják a lehetőségét annak, hogy a görögbarát vagy éppen görögellenes érzelmekre alapozva valamiféle szeparatista mozgalmat hozzanak létre a közeljövőben a dél-albániai területeken.

Más frakciók az "etnikai alapú Albánia" eszméjét emlegetik, vagyis a Koszovóval és Macedóniával megtoldott önálló albán államét. Így próbálják az albán népet egy nemzeti felszabadítási és újraegyesítési harc mögött felsorakoztatni.

Egy másik burzsoá polarizációs törekvés azt próbálja magyarázni, hogy mi volt az oka a mozgalom eltérő erejének az északi és déli területeken. Ezért az albánokat két nagy törzsre, az északi "gegekre" és a déli "toszkokra" osztották fel (23). A burzsoázia célja az összes ilyen és ehhez hasonló megosztással az, hogy megelőzze az osztályharcot, és minden mozgalmat olyan polarizációba kényszerítsen, amelynek mindkét pólusa egyaránt burzsoá.

A mozgalom első szakaszának lezárulásával a burzsoázia részvétének és együttérzésének hangjait a "túlkapások" kárhoztatása váltotta fel. Hiszen az ő szemükben a világ összes nyomorúsága sem jogosítja fel a proletariátust, hogy a fegyverekhez nyúljon. Ekkor már nem az "albán szegényeknek" nevezték a harcoló proletárokat, hanem "kannibáloknak", "garázdáknak", "részeg csőcseléknek", "ellenőrizhetetlen elemeknek", "gengsztereknek", "maffiózóknak", "bűnözőknek", "banditáknak", "élősködőknek"... Néhány újságíró és latin-amerikai parlamenti képviselő egyenesen kijelentette, hogy az albániai utcákon a börtönökből kiszabadult kéjgyilkosok tömegei ülik őrjöngő torukat. És természetesen, mint erre már rámutattunk, mindezzel az a céljuk, hogy összemossák a fegyveres proletárcsoportokat azokkal a burzsoá bandákkal, amelyek csak a saját kis pecsenyéjüket sütögették, legyenek bár szempontjaik (a célok és az eszközök tekintetében) antagonisztikusan szembenállók.

Az események feletti ellenőrzés megragadásával a burzsoázia mindig megpróbálja a teljes rendszer elleni harcot bizonyos berendezkedések reformjáért folytatott harccá változtatni, megtörni a harc osztályerejét, a szolidaritást, a harcban kifejlődő kollektív tudatosságot, és visszavezetni a proletariátust a választási ösvényekre. Az osztályerő ellen az elszigetelt egyének választási urnáit vetik be. A kollektív tudatossággal azt a szabad akaratot állítják szembe, amely törvényszerűen a domináns ideológiát büfögi vissza. A proletárok közötti közvetlen harci kapcsolatokra a választási cédulák közvetítő mehanizmusa a reakció.

Végül korábbi írásunkban fontos jellemvonásként írtunk arról, hogy korunkban alapvető különbség van a proletár akciók ereje és az akciók proletár tudatossága között.

A mozgalom kiterjedése ellenére, és dacára annak, hogy milyen tisztán fejeződtek ki az osztály céljai magukban az akciókban, úgy tűnik, hogy nem akadt egyetlen olyan kisebbség sem, amely kiemelte volna a mozgalom alapvető osztálytartalmát, amely minden szempontból meghatározza a proletariátusnak a tőke halálos rendszere elleni harcát a kommunista forradalomért. Természetesen különlegesen nehéz a kommunizmus perspektíváját egy olyan országban leszögezni, ahol a kizsákmányolást évtizedekig a kommunizmus nevével takarózva működtették. De itt nem elsősorban az elnevezésről van szó. A forradalom szempontjából annak az avantgard kisebbségnek a fejlődése a fontos, amelyik kifejezi a mozgalom forradalmi lényegét, és kapcsolatát a proletariátus világméretű történelmi harcával, a demokratikus csapdákkal való szakításokkal. Tragikus, hogy Albániában ilyen kisebbség nem létezik, vagy nem elég erős ahhoz, hogy megjelenjen és új irányt szabjon a lázadásnak. És ez nyilvánvalóan nem az albániai proletariátus sajátos gyengesége, hanem a világproletariátus jelenlegi helyzetéből fakad, amely, dacára az elszenvedett számtalan csapásnak és vereségnek, még ma sem képes egy internacionalista forradalmi szervezet minimumát kiizzadni.

Azonban annak ellenére, hogy fontos hangsúlyoznunk a mozgalom korlátait, nem szabad elfeledkeznünk az albániai harcok erőteljes pillanatairól sem. Ez a harc egy hirtelen viharként jelent meg a társadalmi béke poshadt világtengerén. Az albániai proletárok harca újra bebizonyította, hogy a magántulajdon, az állam, a kizsákmányolás, a nyomor, a háború... egyszóval a kapitalista társadalom valódi kritikája nem más, mint a proletariátus fegyveres harca a burzsoá állam minden struktúrája ellen. Ez a harc újra megmutatta, hogy amikor a proletariátus végre a harcba száll, akkor óriási erejének még a hadseregek sem állhatnak ellen.

A proletárok - az összes létező gazdagság termelői - a világon mindenütt hagyják, hogy a kapitalisták - akik számára az egyetlen szempont a nyereségesség - betereljék őket a tárgyalások zsákutcájáába. A demokrácia csapdái a világ minden táján felhúzva várják, hogy lemészárolhassák a proletárokat, vagy visszaűzzék őket a munka poklába. Mindenütt azt halljuk: "a harc teljesen értelmetlen, semmi sem fog megváltozni..!" Közben pedig egyre iszonyúbb dolgok történnek, "katasztrófák", "tragédiák", "fajirtások"... és a jó állampolgár felsóhajt: "ja kérem, ilyen az élet"!!!

Habár a proletárok rengeteget szenvedtek az elmúlt években, dühük nagyrészt mégis rejtve maradt (24). Éppen ezért esik olyan jól látni, hogy néhány proletártestvérünk fegyverrel a kezében engedte kibontakozni a kapitalista állam elleni gyűlöletét.

Az albániai proletárok akcióiban az fejeződött ki, amit a proletárok világszerte éreznek; ezáltal váltak bizonyos értelemben a proletariátus avantgardjává!

Az albániai proletárok csupán azt fejezték ki, ami minden proletár közös lényege: a kizsákmányolás elleni harcot, amelynek célja a kommunizmus. És a hangjuk nem maradt teljesen észrevétlen. Egy magyarországi településen a fizetésük elmaradásáért dühös proletárok így fenyegették főnöküket: "Majd csinálunk itt is Albániát!". Egy lengyelországi tüntetésen a résztvevők "Albánia! Albánia!" kiáltásokkal vonultak fel. Európa más városaiban a demonstrációk jelszava "Vlora! Vlora!" volt...

Az albániai proletariátus harca újra megerősítette a bizalmat proletariátus történelmi erejében.

Harc a burzsoá állam minden intézménye ellen!

Le a tulajdonnal, a pénzzel, a bérmunkával, a tőkével!!!

Az emberi lét megvalósításáért: éljen a kommunizmus!!!

---------------------------------

"Forradalom"

"Hosszú azoknak a szavaknak a listája, amellyel megpróbálják meghatározni, hogy mi történik Albániában (az 'eseményeket'): de általános a forradalom szó elkerülése. Biztosítanak bennünket, hogy Európában már soha nem kerülhet sor újabb forradalomra - habár éppen itt van egy. A 'lázadók', akik 'felkeltek', akik 'káoszt' és anarchiát gerjesztenek... felkelők, zendülők. És fosztogatnak.

Egyetlen rádióadó, egyetlen televízióállomás, egyetlen újság sem használta a 'forradalom' szót. Valahogy nem felel meg nekik. Olyan esemény ez, amely összezavarja az európai szerkesztők gondolatait; közöttük a spanyolokét is, akiket elkábít a baszk kérdés... akárcsak a kormányokat, a politikusokat, és a gondolkodókat, akik gyakran képtelenek egy épkézláb gondolatra.

A 'forradalom' Miguel Artoa (Emeritus Free College) meghatározása szerint 'olyan erőszakos akció, amely megváltoztatja a rezsimet és a társadalmat. Az erőszak ilyenkor elkerülhetetlen, és nem egyszerű dolog előre megítélni, hogy mennyi erőszakra lesz szükség a hatalom meghódításához, és mi az, ami már felesleges'... Ez a lázadás azért tört ki, mert létrehoztak egy demokratikus bankot, hogy az emberektől elrabolja megtakarításaikat. Egy másik azért, mert egy csapat Fekete-tengeri matróz nem akarta megenni a romlott húst. Az ok mindig más és más. Az albánok évtizedekig egy sajátos kommunista rezsim elnyomása alatt éltek; aztán megjött Nyugatról a demokrácia, és kiforgatta őket a pénzükből. Bőven elegendő okuk van hát a káoszra, arra, hogy megtámadják ezt a rendet!"

(Eduardo Haro Tecglen - El País, 1997. március 15.)

---------------------------------

Notes

1. Ebből a szempontból mindkét nézőpont szubjektív; de itt véget is ér a hasonlóság, mivel ahogy feljebb kifejtettük, a burzsoá nézőpont szempontjából fontos mindannak az elrejtése, ami a kapitalista társadalmi rend végzetét jelenti. Logikus tehát, hogy tagadja, elködösíti vagy elbagatellizálja mindazon jelenségeket, amelyek a rendszer agóniájának jelei. A proletariátus, a kommunizmus szempontjából, a kapitalizmus történelmi túlhaladásának nézőpontjából alapvető szükséglet magának az objektív valóságnak önmagában való felismerése, vagyis az osztályok közötti, a kapitalista termelési mód lerombolásához vezető ellentmondások feltárása. Ezért az uralkodó osztály szubjektív nézőpontjából az objektív valóságtól való eltávolodás következik, amíg a kizsákmányoltak szubjektív álláspontja az objektív valóság megismerésére és megismertetésére ösztönöz minket.

2. Enver Hodzsa (1908-1985): sztálinista vezető, az Albán Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke, az Albán "Kommunista" Párt első titkára. 1985-ös halála a "szocializmus egy országban" - elv bukásának előjátéka.

3. Ebben a kérdésben lásd még cikkünket: "Situación actual de la restructuración capitalista en Rusia" [A kapitalista átszervezés jelenlegi helyzete Oroszországban] In: Comunismo (csoportunk spanyol nyelvű központi folyóirata) No.40.

4. A burzsoázia minden alakalommal megpróbálkozik azzal, hogy választások segítségével az uralmának alapjait - a pénzt, árutermelést, tőkét - veszélyeztető indulatok céltáblájául egyik vagy másik pártot, egyik vagy másik kormányzatot állítsa. 1991 tavaszán a választási cirkusz a Szocialista Pártot (az átkeresztelt sztálinistákat) helyezte nyerő pozícióba, míg 1992 márciusában a Demokrata Pártra került a sor, amelyet 1991-ben alapított Berisha (aki szintén egy újramelegített sztálinista maradék).

5. 1995-ben a "sétáló hús" piacán dolgozó vállalkozók forgalma világméretekben - nemcsak Albániát, hanem Kurdisztánt, Kínnát stb. is figyelembe véve - elérte a 380 millió dollárt.

6. Ezek igen erős személyi kötődések voltak: egy egész rakás kormánytisztviselő és pártvezető ült ott a piramisszervező cégekben.

7. Albániához hasonlóan a szomszédos Makedóniában is megjelentek a spekulatív gazdasági társaságok. A legnagyobb a TAT volt, amely bukásával 30.000 befektetőt tett tönkre és mintegy 80 millió dolláros követelést hagyott maga után. Oroszországban 1994-ben egy S. Mavregyij nevű illető, akinek mindössze 50 dollárja volt, 600%-os évi kamatot ígért a befektetőknek. Több ezer dollárt keresett így, mielőtt - emberek ezreit tönkretéve - csődöt jelentett. A börtönből való szabadulása után az Állami Duma képviselője lett! Egyébként az első sajtóbeszámoló hasonló manipulációkról 1919-ből való. Ekkor történt, hogy Bostonban (USA) egy bizonyos Ch. Ponzi 50%-os kamatot ígért 90 napra. Húszmillió dollárt sikerült így begyűjtenie, amiből 15-öt ki is fizetett, a többi ötöt pedig zsebre tette.

8. Mint ahogy az árukat újracsomagolják, és új reklámhadjáratokat indítanak a kedvezőbb forgalom érdekében, úgy kapott a Sigourimi, a régi sztálinista titkosrendőrség is új nevet és új egyenruhát. Néhány túlzottan is közismert és hírhedt főnököt nyugdíjba küldtek, másokat áthelyeztek a munkaadói őrző-védő fegyveres szolgálatokba, ahol feladatuk a munkahelyek megfigyelése és őrzése, a munkásgyűlések és demonstrációk ellenőrzése volt... a SHIK készen állt mocskos munkája folytatására. Semmi sem változott! A történelem mindig és mindenütt önmagát ismétli: amint egy titkosrendőrség túlzottan diszkreditálja magát elnyomó gyakorlatával, megváltoztatja a nevét, lecseréli néhány emberét hogy lehetővé váljon a szervezet számára feladatainak hatásos teljesítése. Ez részben hatásos is lehet, amennyiben megváltoztatják az elnyomás formáját (vagy a retorikáját), és az állam általában is némi renoválásra szorul. Általánosságban persze ugyanaz marad a struktúra, megtartják a régi aktákat, épületeket, módszereket, és ugyanazokat a börtönöket használják... már persze akkor, ha a proletárok felkelése nem söpri el az egészet!

9. A jugoszláviai háború alatt az ezen a területen élő proletárok igen fontos harcokat vívtak. Lásd a témáról cikkünket az (angol nyelvű) Communism 9. számában (1995 augusztus): "Yugoslavia: Imperialist War Against the World Proletariat" [Jugoszlávia: imperialista háború a világproletariátus ellen].

10. Lásd cikkeinket: "Défaitisme révolutionnaire en Irak" [Forradalmi defetizmus Irakban] a (francia nyelvű) Communisme 34. számában; "Prolétariat contre nationalisme" [A proletariátus a nacionalizmus ellen] a Communisme 36. számában; "A propos de la lutte de classe en Irak" [Az iraki osztályharc ürügyén] a Communisme 43. számában; és "A comrade's testimony: a journey to Iraq" [Egy elvtárs beszámolója: utazás Irakba] az (angol nyelvű) Communism 7. számában.

11. Vissza-elsajátítás vagy reapropriáció, amelynek során a proletárok, erőszakos akcióikban "visszaveszik" a tulajdonosoktól azokat a dolgokat, amelyeket ők, a proletárok termeltek. Mivel ez esetben nem a dolgok csereértéke számít - amely az általános felfordulásban átmenetileg értelmetlenné válik (nem megy végbe csere) - hanem az adott hasznosságuk, ezért itt a dolgok egyértelmű elsajátításáról, felhasználásáról beszélhetünk (az emberi szükségletek közvetlen kielégítésének formájában), amely nem a magántulajdon-áru-érték logikájában megy végbe, hanem az ezek elleni lázadás körülményei között.

12. Nem tudjuk most előre megítélni, hogy volt-e olyan kisebbség amely kommunista gyakorlatával a párt történelmi folyamatába illeszkedett volna, vagy a tapasztalatok alapján létre jön-e ilyenfajta csoportosulás a közeli jövőben. Amit itt újra le kell szögeznünk, az a forradalmi perspektíva erőtlensége, a szerveződések alacsony szintje és a forradalmi propaganda hiánya az albániai mozgalom erejéhez és kiterjedtségéhez viszonyítva.

13. Mindenképpen tisztáznunk kell, hogy soha nem alkalmazzuk a "forradalmi vezetés" megjelölést közvetlen és behatárolt értelmében, amikor emberek egy meghatározott csoportjáról, egy szervezetről vagy "pártról" beszélünk. Forradalmi vezetés alatt azt a történelmi irányelvet értjük, amelyben a proletariátus saját forradalmi programjának megvalósítására tör, igyekszik meghatározni a kapitalizmus megszüntetéséhez szükséges stratégiák összességét, igyekszik kifejezni létének - mint a tőkés társadalom teljes tagadásának - programatikus teljességét, azt a programatikus teljességet amely meghatározza a forradalom összes taktikai eszközét és funkcióját a végső cél, a kommunista társadalom szempontjából. Ezért a kapitalista társadalom elpusztításának forradalmi mozgalma csakis a demokráciával - amely a tőke minden formájának szerveződési módja - szembehelyezkedve fejlesztheti ki magát. V.ö. Programorientációs Tézisek c. szövegünkkel. Tehát ha bizonyos személyek, csoportok, "pártok" képviselik a forradalmi vezetést, az kizárólag a fenti, történelmi értelemben lehetséges.

14. Körülbelül 400 külföldi tulajdonú vállalkozás működik a Tirana, Durres, Lushnje és Fier által határolt területen. Egy részük francia és német alapítású, de a legtöbb mögött olasz tőke áll. A legfontosabb 120 vállalkozás összesen mintegy 200-250 millió dolláros beruházást képvisel és kb. 30.000 munkást foglalkoztat. 1994-ben például csak egy, a Coca-Cola Company által felépített palackozóüzem húszmilliós beruházást és száz új munkahelyet jelentett.

15. Ugyanezzel a módszerrel éltek Olaszországban, ahol az állam kitalált egy, a burzsoáziára törő misztikus "fegyveres bandát", hogy ezáltal megbélyegezze a létező osztályerőszakot. Lásd: "Olaszország: erősödik az elnyomás!" c. cikkünket a Kommunizmus 4. számában (1997. december).

16. Március 19-én az olasz kormány az ország egész területére szükségállapotot hirdetett ki 1997 június 30-ig tartó érvénnyel. Ez tartalmazta az ellenőrzési feladatokat ellátó rendfenntartó egységek megerősítését, nem csak a határterületeken, hanem az ország belsejében is. A rendelet tartalmazta mindazon külföldi menekültek azonnali visszatoloncolását, akik bármilyen kapcsolatban vannak a bűnözéssel - pusztán az a tény, hogy illegálisan lépték át a határt, már elegendő volt - és így az ország szempontjából nem kívánatosak - ez a kategória, mint azt számtalan tapasztalatból tudjuk, igen rugalmas: kiválóan alkalmazható mindazon proletárokra, akik fegyvereiket az Állam ellen fordították. Már az első napon 289 veszélyesnek nyilvánított albániait szállítottak erős őrizet alatt Tiranába az olasz hadsereg helikopterei. Mások, akiket "menekülteknek" nyilvánítottak, 60 napos - 90 napra meghosszabbítható - ideiglenes tartózkodási engedélyt kaptak: ennyi időt adtak az olasz hatóságok az albániai helyzet "normalizálódására". Függetlenül attól, hogy milyen ideológia nevében dolgoznak, a rendőri erők közötti együttműködés - mint mindig - jelen esetben is teljes volt.

17. Március 20-án az olasz hadsereg egy süllyedő bárka 400 utasát toloncolta vissza Durres kikötőjébe. 28-án egy olasz katonai járőrhajó visszafordított egy menekültekkel teli hajót Albánia felé. A túlterhelt jármű az irányváltoztatástól felborult és elsüllyedt, 87 utasa fulladt a vízbe. Május 4-én visszaküldték Albániába azt az 1223 menekültet, akik egyetlen tankhajó fedélzetére zsúfolva érkeztek korábban Bari olasz kikötőbe. (Az első 180 férfit már rögtön megérkezésükkor erős őrizet alatt viszzatoloncolták Durresbe.) Az ócska hajót tulajdonosa 100.000 dollárért vette, és az utasok mindegyike 5-600 dollárt fizetett az útért! Minél nagyobb az emberi nyomor és szenvedés, annál nagyobb a tőke nyeresége; jelen esetben a beruházás egyetlen kör alatt többszáz százalékos hasznot hozott!

18. Korábban már foglalkoztunk az USA intervenciós politikájának okaival és irányultságával. Lásd: "L'armée et la politique militaires des Etats-Unis d'Amérique" [A hadsereg és a katonai politika az USA-ban] a Le Communiste 12. és 13. számában. Az albániai események is megmutatják, hogy az amerikai állam jól érti a feladatát, és tisztában van vele, hogy milyen intézkedésekre van szükség, ha a proletariátus megtámadja az Államot.

19. A "szavazófülke" franciául "isoloir" - "elszigetelő"!

20. Ezt a tevékenységet már megkezdtük egy rövid szövegben - "Kiegészítő jegyzetek...", Kommunizmus 4. szám - amely azonban pillanatnyi reagálás volt az eseményekre. Jelen szövegünkben az ott feltárt irányvonalakat vetjük alá alaposabb elemzésnek.

21. Manapság nem divatos többé proletariátusról beszélni, vagy forradalmi harcról, a kapitalizmus és az állam elleni lázadásról. Sokkal inkább a "kurdok", az "iszlám fundamentalisták", a "dolgozók", "akik már öt hónapja nem kapták meg bérüket", a "parasztok", "palesztinok", "éhezők", "bányászok", "szegények", "baszkok", "munkanélküliek", "színesek", "diákok", "indiánok", "környezetvédők", "közalkalmazottak" stb.stb.... harcairól. Egészen az abszurditásig fokozzák ezt a terminológiát, hogy az adott helyzeteket mindig valamilyen anakronisztikus helyi jellegzetességgel, a kapitalizmus és demokrácia valamilyen mértékű hiányával magyarázhassák.

22. A görög kisebbség ötvenezres létszámával az albániai lakosságnak kb. 12%-át teszi ki. Főleg a déli területek kis falvaiban élnek. Ez a terület 1913-ig Görögországhoz tartozott, és egyes görögök még ma is "Északi Területnek" nevezik (v.ö. "Felvidék"...).

23. Ebben a témában lásd cikkünket, amely a burzsoázia hasonló, erőszakos polarizációját támadja (hutuk és a tutszik) Ruandában és a környező országokban: "Les campagnes humanitaires contre le prolétariat, l'exemple du Rwanda" [A humanitárius kampányok a proletariátus ellen: a ruandai példa] a - francia nyelvű - Communisme 41. számában.

24. Sőt, ami ennél sokkal rosszabb, mindazt a gyűlöletet, amely a tőkés társadalomban alapvető versenyhelyzet eredménye volt, a burzsoázia sikeresen a "többi munkás" ellen fordította, vagy tetszés szerint a bevándorlók, a "színesbőrűek", a nők, a munkanélküliek, valamelyik etnikai csoport stb... ellen. Végezetül ezt a dühöt kapitalista keretek között megszervezve az imperialista háború rasszista katonai erejévé változtatják.



A Burzsoázia Gyöngyszemei

Adó nélküli ország

De jó volna olyan országban élni, ahol nem kell adót fizetni!
De jó volna...
Tényleg jó volna?
Képzeljük el, hogy egy nap olyan országban ébredünk, ahol éppen eltörölték az adót. Gondoljuk végig, mi történne.
Bezárna minden közoktatási intézmény, az óvodáktól az egyetemekig. Minden gyermeket nevelő családban egy felnőttnek otthon kellene maradnia, az üzemek és a vállalatok nem tudnák megkezdeni a munkát.
A közlekedési lámpák megszűnnének működni. Reggelre az ország minden városában teljes közlekedési káosz alakulna ki, az útnak indulók sem érnének el a munkahelyükre.
Megszűnne a mentőszolgálat. Aki megpróbálná saját vagy ismerőse kocsiján kórházba vinni beteg hozzátartozóját, elakadna a közlekedési káoszban.
Bezárna minden kórház. Attól a perctől kezdve az egészségügyi intézményekben tragédiák végtelen sorozata kezdődne el.
Megszűnne a tűzoltóság. Néhány órán belül tűzvészek törnének ki, mert senki sem fékezné meg a tüzeket.
Megszűnne a határőrizet és a honvédség. Az országot néhány órán belül a zöld határon át, majd földön, sínen, vízen és légi úton ellenőrizhetetlen emberek tömege lepné el.
Megszűnnének a börtönök, minden bűnöző kiszabadulna.
Megszűnne a rendőrség. Az utcákon először csak a tolvajok szemtelenednének el, de néhány órán belül megjelennének az első fegyverek is. Minden üzletet kirabolnának, nem lehetne többé élelmiszerhez jutni. Nemsokára fegyveres bandák garázdálkodnának, megkezdődne mindenki háborúja mindenki ellen.
Délutánra már az életét kockáztatná, aki az utcára merészkedik, de otthon sem védené meg senki. Megkezdődne a küzdelem a puszta túlélésért.
És már senki sem venné észre, hogy megszűnt minden közhivatal, hogy többé semmilyen ügyet nem intéznének el, nem születne semmilyen, közösséget érintő döntés, hogy a közüzemek működését nem hangolná össze senki, hogy nincsenek demokratikus intézmények, hogy egyáltalán semmilyen intézmény sem létezik - estére sötét, fűtetlen lakásokban lapulnának az emberek, abban reménykedve, hogy a káoszból majd csak kiemelkedik valaki, aki újjászervezi az államot. Elmondhatatlan veszteségek, tragédiák árán megtanulnák, hogy államgépezet nélkül nincs modern civilizáció. Államgépezet pedig nincs adó nélkül.

----------

* A magyar adóhivatal (APEH) egész oldalas hirdetése (szerkesztette az MH Communications) a Népszabadság 1997. szeptember 15-i számában.

* Úgy gondoljuk, hogy a fenti szöveghez, amelyben a burzsoázia "bebizonyítja" számunkra, hogy állam nélkül nincs élet, hogy az ő óvó gondoskodásuk nélkül egy percig sem lennénk képesek létezni, hogy a gyártulajdonos nélkül nem indulnának el a gépek, a mezőgazdasági miniszter nélkül nem teremne a búza és a Csatornázási Művek nélkül magunk alá szarnánk - nos, ehhez a szöveghez nem kell túl sok kommentár. Különösen nem az Albániáról szóló szövegünk elolvasása után, amely megmutatja, hogy milyen az a valóságban, amikor a burzsoá Állam kénytelen visszavonulni a harcoló proletariátus ereje elől!



A kapitalista Állam fejlődésének néhány időszerű példája

* * *

A haladás pozitivista ideológiája - amelyet a szociáldemokrácia is (az összes burzsoá balos frakcióval és irányzattal együtt) magáénak vall - mindig és minden körülmények között a kapitalista fejlődést dicsőíti. Ezt az ideológiát elutasítva mi, kommunisták, mindig rámutattunk arra, hogy a kapitalizmus és az Állam fejlődése a legteljesebb mértékben ellentétes érdekeinkkel, az emberi faj érdekeivel.

A tőke számára Amerika gyarmatosítása és a rabszolgaság általánossá válása hatalmas fejlődést eredményezett. Ugyancsak a tőke fejlődését mozdította elő a hadigazdaság, az érték felhalmozódása, a technológia fejlődése, a lakosság militarizálása és egyre hatékonyabb ellenőrzése. A két világháború, vagy az utóbbi időben a vietnami- és Öböl-háborúk további mérföldköveket jelentenek a kapitalista fejlődés és barbárság országútján.

Ugyanakkor az Állam - az elnyomó és uralkodó erővé koncentrálódott tőke - is hatalmasat fejlődött: általánossá válltak a választások, óriásit fejlődtek a börtönök, az egész lakosságra kiterjedt a rendőri ellenőrzés, a dolgozókat beterelték a szakszervezetekbe, széles körben elterjedt a személyi igazolvány viselésének kötelezettsége és az ujjlenyomatok tudományos vizsgálata, stb. Ugyanakkor az Állam nem csak a termelők és a termelőeszközök közötti történelmi szétválasztás elmélyítésével erősíti meg saját szerepét - ezáltal minden termelő egyre növekvő mértékben a munkaereje eladásától válik függővé -, hanem azáltal is, hogy ellenőrzése alá von és hivatalossá tesz egy csomó olyan tevékenységet, amelyek felett régebben egyáltalán nem rendelkezett. A tőke és az Állam fejlődése nem foglalható össze csupán azokkal a tényekkel, hogy a trópusok lakói manapság inkább fogyasztanak Coca-Colát mint kókusztejet, és inkább rizst esznek, mint halat; vagy, hogy az emberek kötelességüknek tartják a házasságot, ízlés szerint templomban vagy az anyakönyvezető előtt; hogy általánossá vált a kórházi szülés, amelynek során elkerülhetetlenné válik a gyermekek regisztrálása, anyakönyvezése (életünk első aktája!), és a szülők többé nem tudják saját maguk felnevelni a gyermekeiket, mivel - hogy dolgozni tudjanak menni - kénytelennek beadni őket a bölcsödébe vagy az óvodába.

A fejlődés mindezen típusai kölcsönösen hatást gyakorolnak egymásra. Minél jobban fejlődik a tőke, annál inkább szemben áll az emberi szükségletekkel és annál inkább szükségessé válik az elnyomás és a diktatúra fokozódása. Az ókor története során soha sem volt egyetlen király, zsarnok akinek olyan nagy hatalma lett volna alattvalói felett vagy olyan hatalmas elnyomó apparátussal rendelkezett volna, mint ma bármelyik "kis" állam (1). A valóság már több ezerszer bebizonyította: illúzió abban hinni, hogy kevesebb rendőrrel vagy kevesebb börtönnel is működtethető lenne a modern társadalom, vagy hogy egyszer majd mindenki saját maga fogja eldönteni mit és mennyit dolgozzon. Ellenkezőleg, minél inkább fejlődik ez a kizsákmányoláson és elnyomáson alapuló társadalom, annál nélkülözhetetlenebbekké válnak a közvetlen elnyomó mechanizmusok, hogy fenntartható legyen az az állapot, ahol az emberi faj a tőke számára pusztán munkaerőként szolgál.

A rabszolgaságot soha sem törölték el, csak jobban álcázzák! A kényszermunka más, modernebb mechanizmusok alapján fejlődött tovább - mint például a bérmunka általánossá válása - miközben maga a szigorúan értelmezett kényszermunka (mint kevésbé hatékony) "kiment a divatból". A tőke által létrehozott hatalmas koncentrációs táborok sokkal hatékonyabbaknak bizonyultak, mint bármely, kizárólag a rabszolgaságon alapuló termelési mód. Azonban modernebb formákat öltve, számos országban - többek között az USA (2) bizonyos területein és a világ minden börtönében - továbbra is fennmaradt a rabszolgaság intézménye (a bérmunkával párhuzamosan).

Amilyen mértékben a tőke fejlődik, egyre világosabb, hogy a világ összes börtöne és rendőri ereje is hamarosan kevésnek bizonyul majd működése fenntartásához. Ám minél jobban fejlődik a tőke, minél nagyobb lesz a bősége és nyomora, minél pazarlóbbá válik és minél kevésbé elégíti ki az alapvető szükségleteket..., annál nélkülözhetetlenebbekké válnak a rendőrök, bíróságok és börtönök.

Ebben a cikkben szeretnénk a teljesség minden igénye nélkül felhívni a figyelmet a tőke és az Állam haladásának, fejlődésének néhány - véleményünk szerint - különösen kirívó példájára, amelyek tisztán és érthetően illusztrálják, hogy mit tartogat számunkra a tőke: még több elnyomást, még több barbárságot. Példáinkkal a mindennapi elnyomó mechanizmusok fejlődésében végbement érzékelhető változásokat szeretnénk bemutatni.

Az USA-ban újra bevezették az elítéltek kényszermunkáját. Mikor kezdik meg a bűnösök kasztrálását?

A Clinton-kormány hivatalba lépésekor bejelentette, hogy az új költségvetési előirányzatban további 100.000 rendőr szolgálatba állítását tervezik. Az ilyen fajta híreknek alaposan fel kellene rázniuk az embereket, de csupán rezignációt váltanak ki - hiszen ez mindössze egyetlen kis eleme a híráradatnak, amelyhez szép lassan hozzászoktattak minket. Amikor azt mondjuk, hogy egy olyan országban, mint az USA - mely az emberi jogok és a szabad vállalkozás szimbóluma - hivatalosan bevezették a kényszermunkát és a szexuális bűntettek elkövetőinek kasztrálását tervezik, valószínűleg hazugsággal, felforgató provokációval, nem létező dolgok kitalálásával - hiszen nem a középkorban élünk! - vádolnak meg minket. Azonban egyre gyakrabban hallhatunk ilyen fajta híreket...

Például az ANSA hírügynökség szerint: "Alabama államban visszaállították a rabok megláncolását, újra bevezetve egy olyan módszert, amelynek alkalmazásával az USA-ban több mint 30 éve (sic!) hagytak fel. Az új börtönigazgató, Ron Jones kijelentette, hogy a megláncolt elítéltek láttán a fiatalok majd elgondolkodnak és arra a meggyőződésre jutnak, hogy a bűnözés nem kifizetődő."

A világ tévéképernyőin bemutatták a kényszermunkára kihajtott, egymáshoz láncolt elitéltek rendőrök által vezetett felvonulását. Az ANSA így tudósított erről: "Az elkövetkező hetekben elítélteket kényszerítenek börtönfalakon kívüli munkára útépítéseken és a mezőkön, és az emberek újra találkozhatnak az ötösével egymáshoz láncolt rabok régi filmekből ismerős látványával."

Az elmúlt időszakban (1995 február-április) az USA egy másik államában heves vita dúlt arról, hogy kasztrálják-e a "súlyos szexuális bűntettet" elkövetőket.

Az ANSA 1995 március 29-i jelentése szerint "A súlyos szexuális bűntett elkövetésében vétkes egyének kasztrálásának javaslata élénk vitát keltett Texas államban, még mielőtt törvényerőre emelkedett volna. Texas állam szenátusa nagy többséggel fogadta el a javaslatot, amely felajánlja az elítélteknek a börtön és a kasztrálás közötti választás lehetőségét."

A demokrata Royce West szenátor felháborodását fejezte ki, és barbárságnak nevezte a javaslatot: "Mi lesz a következő lépés? Levágjuk a tolvajok kezét?" Miért ne? - kérdezhetnénk... Hiszen ugyanez a kapitalista frakció támogat "más államokat", ahol pontosan ezeket a módszereket alkalmazzák. A világ felén a rendőrség zsoldjában álló kínvallatókat és hóhérokat nem éppenséggel a demokraták és republikánusok által magasztalt amerikai rendőrség látja el tanáccsal és képezi ki őket? És végtére is nem ugyanannak a világméretű Államnak különböző helyi megnyilvánulásairól beszélünk, amelyek a világ egyik részén a tolvajok kezét vágják le, míg máshol - mondjuk az USA-ban - az elítéltek heregolyóit?!

És mivel érvelnek a texasi republikánusok? Teel Bivins republikánus szenátor a következőket mondta a - szerinte - kiherélendőkről: "Az ilyen személyek gyakran esnek áldozatul fékezhetetlen ösztöneiknek; többen közülük önként kérték a műtét elvégzését, hogy véget vessenek szexuális étvágyuknak és végre normális életet élhessenek."

"Normális életet"!!!? "Normális életet"???!!!

Őszintén reméljük, hogy a proletariátus nem késlekedik sokáig, hogy nyilvánosan hozzásegítse Teel Bivinst az effajta "normális élethez".

De térjünk csak vissza az érveihez. Mr. Bivins azt állítja, hogy ez az új javaslat meghagyja a bűnözők választási szabadságát, hogy kasztráltassák-e magukat vagy sem. "A döntés a herék amputálásáról teljesen önkéntes lesz." Azonban mint mindig, a választás szabadsága mögött ott van a kényszer; és ebben az esetben még a zsarolás is. Ami azonban a forradalmi proletariátust illeti, az nem fog lealacsonyodni a zsarolás szintjére és semmiképpen sem fogja meghagyni Mr. Bivins számára a "döntési szabadságot"!

Mr. Bivins azt állítja továbbá, hogy alaposan tanulmányozta "milyen hatásai vannak a kasztrálásnak bizonyos Európai országokban. A statisztikák szerint a kasztrálás rendkívüli módon lecsökkenti a szexuális bűntettek megismétlésének esélyeit."

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ezt a törvényjavaslatot a Szenátus már elfogadta. Ez megmutatja milyen mértékben jön újra divatba az egyre gyakrabban középkorinak nevezett érvelési és cselekvési mód. Mindez egyre inkább jellemző a modern állami elnyomás szükségleteire, és nem csupán az "iszlám államok" sajátja, ahogy néhány nyugati demokrata szereti hangoztatni.

Az ANSA hírügynökség jelentése azzal a kommentárral fejeződik be, hogy a javaslat törvénnyé válásához a Texasi alsóház támogatása szükséges, és aztán már csak a kormányzónak kell aláírnia...

A tudomány és a genetika a rendőrség és az Állami elnyomás szolgálatában

A nemzetközi sajtó 1995 április 10-én adta hírül, hogy "a brit rendőrségnél a világon elsőként működésbe lépett az az 5 millió ember adatainak tárolására alkalmas, genetikai információk vizsgálatára szolgáló rendszer, amelynek a célja a bűnözés elleni küzdelem."

Még ha sok fejlődéspártit fel is háborítunk, rá kell mutatnunk, hogy mindez a tőke diadalát, az életünk feletti állami ellenőrzés tökéletesedését jelenti; mostantól még hatékonyabbakká válnak az ellenségeink rendelkezésére álló elnyomó mechanizmusok.

"A rendszer kifejlesztésének támogatói azt állítják, hogy az ujjlenyomatok vizsgálatának közel száz évvel ezelőtti bevezetése óta ez a legforradalmibb eszköz a rendőrség szolgálatában (3), A Belügyminisztérium üdvözölte ezt az izgalmas fejlődést, amely a bűnözés elleni küzdelemben az élre helyezi Nagy-Britanniát."

"Az adatokat a közép-angliai Birminghamban tárolják és szigorú biztonsági intézkedéseket alkalmaznak, hogy megakadályozzák az illetéktelenek hozzáférését. Mindenkinek, aki elkövetett valamiféle bűncselekményt, vagy egyszerűen csak kihallgatták egy nyomozás során, regisztrálják a DNS-kódját, amelyet egy csepp nyál vagy egy hajszál elemzésével rögzítenek."

"Tavaly óta a törvény lehetővé teszi, hogy minden gyanúsítottól levegyék a genetikai mintát, akár beleegyezésük nélkül is. Az első évben a rendőrség 135 ezer férfi és nő adatait akarja rögzíteni, főleg azokét, akiket gyilkossággal, szexuális zaklatással vagy erőszakos rablás elkövetésével vádolnak. Végső céljuk 5 millió ember - a brit lakosság 10%-a - genetikai kódjának rögzítése."

A hírügynökségek jelentése szerint mindössze hét nap szükséges a rendszerben tárolt adatoknak a bűncselekmény helyszínén talált bizonyítékokkal való összehasonlításához, vagyis ahhoz, hogy így bizonyítsák be valakinek a bűnösségét (ez természetesen csak akkor lehetséges, ha előzőleg már levették a mintát). A tévedések előfordulásának valószínűsége több millió az egyhez. A genetikai minta levétele, a DNS-kód rögzítése és a tárolt információval való összehasonlítása ráadásul rendkívül olcsó, mintegy 65 dollár.

Még a legmegdöbbentőbb orwelli jóslatok is eltörpülnek a valósághoz képest. Két további példával szeretnénk illusztrálni az Állam fejlődését Nagy-Britanniában:

* az elmúlt néhány évben több mint egy millió biztonsági kamerát szereltek fel.

* 1995 április 10-én, ugyanazon a napon amikor a genetikai azonosító rendszer megkezdte működését, elfogadták a büntető törvénykönyv új módosítását, amely eltörölte "... a hallgatás szent jogát, amely a letartóztatottak érdekeit szolgálta. Ezután ha valaki megtagadja a válaszadást a rendőrségi kihallgatás során, felelőségre lehet majd ezért vonni a későbbi tárgyaláson."

A belga lapokat olvasva azonban rá kellett döbbennünk, hogy az angol állam fenti intézkedései egyáltalán nem olyan is kivételesek, mint ahogyan azt megpróbálják velünk elhitetni. Az angliai hírekre reagálva a Le Soir a következőket írta: "Belgiumban is teljes gőzzel folyik a genetikai kódok rögzítése. Miután nyilvántartásba vették a gyanúsítottak és az őrizetbe vettek ujjlenyomatát és fényképét, a genetikai ujjlenyomataikat is rögzítik az Országos Kriminológiai Intézet (INC) számítógépein. Ez ma még lassú és fejlődésben lévő folyamat, amelyet az 1992 decemberében elfogadott, a magánélet védelmére szolgáló törvény szigorú figyelembevételével végeznek." Mindez ugyanis azáltal válik teljessé, hogy garantálják számunkra demokratikus jogaink védelmét..!

"A genetikai adatok elemzését az a királyi rendelet engedélyezte, amely rögzíti az INC feladatait is. A számítógépes rendszert nemrégiben helyezték üzembe, és másfél hónappal ezelőtt kezdték meg a különböző hatósági laboratóriumokból származó genetikai vizsgálatok eredményeinek rögzítését és kódolását..." - folytatja a Le Soir.

"A genetikai ujjlenyomatokat vér, sperma, vagy emberi szövetminták (bőr, haj, stb.) elemzéséből nyerik. Ezáltal előállítható a genetikai azonosító, amely minden egyes ember esetében más és más, és amely részben hasonlít a szülők genetikai azonosítójához. Gyakran alkalmazzák ezt a technikát gyilkosság vagy nemi erőszak esetében, amikor van esély arra, hogy a feltételezett elkövetőtől származó vér- vagy spermanyomokat találnak. Ezek a minták lehetővé teszik, hogy a számítógépes rendszer segítségével összefüggéseket állapítsanak meg más, régebben elkövetett esetekkel, amelyekben már azonosították az elkövetőt. Azonban csak a rendőrbíró - a rendszer igazgatója - számára teszik lehetővé a genetikai azonosító és annak tulajdonosa közti kapcsolatot megállapítását" (Itt igyekeznek megnyugtatni minket: nem lehet baj, hiszen a törvény garantálja érdekeink védelmét...) "Az 1992 december 8-i, a magánélet védelméről szóló törvény, hivatott megvédeni az embereket a visszaélésektől. Ez a törvény engedélyezi a genetikai kód számítógépre vitelét (a rólunk szóló információ nem a mi tulajdonunk és nem is tiltakozhatunk a felhasználását illetően), miközben csak néhány megszorítást nevez meg a genetikai ujjlenyomat tulajdonosának azonosításával kapcsolatban... Azonban a törvény sokkal inkább megengedő a bírói vagy ügyészi kérésekkel kapcsolatban" (Ó, mily meglepő!)

De ez még nem minden! A Le Soir arról is tájékoztat minket, hogy nem csak a bíróság és a rendőrség érdeklődik a genetika iránt, hanem a főnökök is. "Ha a genetika használhatónak bizonyul a bíróság számára, akkor lehetséges, hogy hamarosan a munkaadók is kihasználják az előnyeit. Az Egészségszociológiai Intézet és az Univesite Libre de Bruxelles (ULB) kutatói közvélemény-kutatást kezdtek, hogy megismerjék a főnökök és a szakszervezetek véleményét... Lehet, hogy hamarosan eljön az idő, amikor elbocsátják a legjobb alkalmazottakat is, ha nem rendelkeznek tökéletes egészségügyi bizonyítvánnyal?"

És velünk még mindig azt próbálják meg elhitetni, hogy nem a tudomány maga a rossz, hanem csak az a mód, ahogyan az elnyomás szolgálatában használják; és hogy nem szabad csak azért elítélnünk a genetikát, mert a rendőrség is felhasználja legújabb eredményeit. Ez a nézőpont igen elterjedt mindenféle "fejlődéspárti" körében, és éppen annyira jellemző a burzsoázia jobboldalára, mint a sztálinizmusra, trockizmusra, az egész szociáldemokráciára. Ez az ideológia csupán annak a sokkal általánosabb elképzelésnek a gyakorlati megnyilvánulása, amely semlegesnek tekinti a termelőerőket, és attól teszi függővé, hogy a barbárság vagy az emberiség szolgálatában állnak-e, hogy ki és hogyan használja fel őket.

Ez az elképzelés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a tőke alakítja a termelőerőket; a profitráta határozza meg, hogy mit kutat és mit termel a tudomány. Nem a kutatás semlegessége, hanem a piac irányítja a genetikát és a tudományt általában; a pénz igazgatja a laboratóriumokat és "inspirálja" a tudósokat; az állami támogatás, és ezáltal a központi állami apparátus mondja ki az utolsó szót abban, hogy milyen típusú kutatásokat kell elvégezni. És így a kör bezárul: nem elég, hogy a rendőrség felhasználja a tudományt, de a tudomány maga is teljes mértékben az Állam egy szerve, akárcsak a rendőrség.

Hajléktalanság ellen nyugtató

A burzsoá uralom alaptétele: "Ha a nyomortelep fellázad, a golyók sem állíthatják meg!" Velasco Alvaro, Peru egykori tábornok-elnöke érvelt így, amikor egy progresszív államcsíny szükségességéről próbálta meg meggyőzni tiszttársait. Úgy látta ugyanis, hogy sok részletet meg kell változtatni, hogy az Egész a helyén maradhasson. És mivel a golyók nem elegendőek, más eszközöket is felhasználnak: a fejlődést, természetesen, de a drogmaffiát, az egyházakat, az új társadalmi szolgáltatásokat, stb. is. Ily módon az 1989-es küzdelmeket követően rendőrőrsöket és segélyközpontokat állítottak fel Caracas különböző részein, hogy ellenőrizni tudják a lakosságot, felkutathassák és lecsitíthassák a lázadás lehetséges központjait; vagyis általában hozzászoktathassák a lakosságot az elnyomáshoz. Ugyanez történik a világon mindenhol: a gyerekekről aktákat vezetnek iskolás koruk kezdetétől - vagy esetleg már az óvodától. Ezekben az intézményekben különböző szociális munkások dolgoznak, akinek az a feladata, hogy mindent megvizsgáljanak, és általában hatékony eszközei legyenek az Államnak a megelőzésben és a rendfenntartásban. Nemrég hallottuk, hogy néhány Latin-Amerikai országban (és feltételezzük, hogy ez nem csak ezen a kontinensen van így), a humanitárius szervezetek, amelyek állandóan az emberek egészségi állapotával vannak elfoglalva, ingyen osztogatják a Valiumot és egyéb diazepam eredetű nyugtatószereket az általuk fenntartott kórházakban. És ami még ennél is rosszabb, hogy néhány bádogvárosban a lakosság több, mint a fele rászokott ezekre a kemény drogokra... az ezeken a területeken élő elvtársaink szerint ez az egyik fő oka az általános passzivitásnak.

De a fejlődést nem lehet megállítani! Már ez sem elég! Az USA-ban előkészület alatt áll egy törvény, amely kötelezővé teszi a "hajléktalanok" számára a neuroleptikus szerek (4) használatát.

A Kansas állambeli Nancy Kassebaum szenátor, a Munkaügyi- és Humán Erőforrások Bizottságának (LHRC) elnöke kidolgozott egy törvénytervezetet, amely David Oaks (5) szerint, az IOC (Involuntary Outpatient Commitment - nem önkéntes járóbeteg kötelezettség) státusz alkalmazását javasolja a hajléktalanokra is. A riport elmagyarázza az IOC státusz jelentését: a beteg csak azzal a feltétellel hagyhatja el a pszichiátriát, hogy megszabott időközönként megjelenik neuroleptikus injekcióra, amely állandó gyógyszerhatást biztosít.

"Az IOC most már az USA államainak több mint a felében létezik. Ez általában azt jelenti, hogy olyan embereknek, akik semmiféle törvényt sem sértettek meg és senkinek sem ártottak, rendszeresen jelentkezniük kell a helyi ideggyógyászati központban, ahol olyan hosszú hatású neuroleptikus gyógyszereket kapnak, mint például a Haldol vagy a Proxilin. Egyszerűen bezárják őket, ha nem akarják elfogadni az injekciót. Ezeknek a vegyszereknek a hatása hetekig tart! Ha a számítógép közli, hogy nem jelentél meg az esedékes adagért, akkor néha egy egész "agresszív dühöngők megfékezésére szakosodott kommandót" küldenek ki, hogy megkeressen és a helyszínen beadja neked az injekciót. Ezeket a diliosztagokat néhány helyen egyszerűen csak "motorizált tűnek" nevezik. ... A gyógyszer-fundamentelisták kémiai kereszteshadjáratot kezdtek ellenünk, hogy erőszakkal beinjekciózzanak minket - különösen a hajléktalan amerikaiakat - erős idegmérgekkel. Egész életünkön keresztül drogfüggőségre kényszerítenek minket, és így pocsékolják el az adófizetők millióit - országunk éppen azon van, hogy elfogadja a szegénység problémájának "végső megoldását", amit ez a Szép Új Világ felkínál."

A fenti szöveget közlő szervezet, a DENTRITE, felfedi ezeknek a drogoknak a "mellékhatásait":

a/ A neuroleptic halált okozhat, mivel egyik fő hatása a szervezet hőleadásának akadályozása. Ez részben magyarázatul szolgálhat olyan halálesetekre, amelyekért az újságok egyszerűen a hőséget okolják. Mostanában minden kánikulai időszakban megtelnek a kórházak, és számos ember halálának okaként egyedül a hőséget nevezik meg! A fő ok egyértelműen a levegőszennyezéshez köthető: eső- és szélmentes időben a magas széndioxid-kibocsátás megnöveli a légkör ózonkoncentrációját; részben ez a jelenség okolható bizonyos légúti megbetegedések (asztma, allergiák...) fokozódó elterjedéséért (6).

Egyértelmű, hogy a neuroleptikus szerek használata további halálokként rejtőzik a "hőség" következtében elhunytak statisztikai adatai mögött! (Ez a statisztikai bűvészkedés tipikus formája: a halált végül is valóban a hőség váltotta ki. De a valódi ok az a kémiai vegyület volt, amely konkrét formájában jelenítette meg a kapitalizmus mérgét egy-egy emberi szervezeten belül!) A legutolsó hőhullámmal kapcsolatban a már idézett David Oaks a következőket írta:

"Az USA nagy részén tapasztalható kánikulára vonatkozó következő adatok a mai (1995 július 19.) újságból származnak (Associated Press of Chicago): `Milwaukee-ban hivatalos adatok szerint a hőség 60 ember halálához járult hozzá, vagy volt egyedüli okozója. Közülük 18 anti-pszhihotikus gyógyszereket szedett, amely blokkolja a szervezet hőleadási képességét - állítja Jeffrey Jentzen orvosszakértő.' Egy nappal ennek a hírnek a megjelenése előtt küldtem el néhány levelet, amelyben hét érvet soroltam fel a "járóbetegek" pszichiátriai drogokkal való kényszerkezelése ellen. Az első érvem az volt, hogy a erőszakkal beadott neuroleptikus szer kánikulában halált okozhat..."

b/ "...a neuroleptikus szerek számos egyéb módon is kifejtik pusztító hatásukat, amely akár halálos is lehet... pl. hosszantartó használat esetén szívinfarktust és agyi károsodást, többek között mérhető agyzsugorodást okoznak."

c/ Bebizonyosodott, hogy "a neuroleptikus szerek hosszútávú használata állandó `ellenhatást' kelthet... ugyanolyan depressziós állapotot hozhatnak létre, amelynek a kezelésére adják őket."

d/ "A neuroleptikus kényszerkezelés `túlélőinek' szervezete `kínzásnak' nevezi a kezelést. Akik nem akarnak neuroleptikus szereket szedni, gyakran a lobotomiához (agycsonkítás) hasonlítják az erős nyugtatók hatását,... mivel azok is az agy homloklebenyeire hatnak."

Ez csupán néhány kiragadott példa. Nap mint nap hallhatunk újabb híreket az elnyomás eszközeinek fejlődéséről. Nemrég például azt olvastuk, hogy Franciaország néhány városában és Brüsszelben, "Európa fővárosában", betiltják a koldulást és kitiltják a városból a kéregetőket. Számos európai országban - és nyílván másutt is - a pszichiátriai oosztályokon a személyzetet kamerákkal helyettesítik. Franciaországban a "terrorizmus elleni harc" ürügyén a buszokon és a metrón a rendőrök bárkit átkutathatnak. A Nagy Testvér Orwell által leírt borzalmas világa rózsaszín leányálomnak tűnik a valósághoz képest. Nos, ez az, amit a kapitalizmus fejlődése és az Állam nyújtani tud nekünk. És ezek a példák az úgynevezett "béke" időszakának termékei... máskor mindez még sokkal rosszabb is lehet!.

Notes

1. Persze csak látszólag vannak "kis" államok, mivel a mai államok közül a "legkisebb" is csupán csak az egész világra kiterjed+ Állam megjelenése.

2. Lásd. cikkünket a spanyol nyelvű Communismo 7. számában, 1981, június: Aun hoy el modo de producción capitalista desarrolla como una de sus forma subsidiarias le esclavitud abierta: el ejemplo de Estados Unidos (A kapitalista termelési mód továbbra is igényt tart a rabszolgaság, mint egy kiegészítő forma fejlesztésére: USA, az egyik példa erre).

3. Az idézetek az 1995 április 11-12-én megjelent európai újságokból származnak.

4. Néhány évtizeddel ezelőtt két csoportra osztották a nyugtatókat:

A. Anxiolitikus hatóanyagok, avagy "gyenge" nyugtatók; ezeket további alcsoportokba sorolták, mint pl. a barbiturátok, benzodiazepinek és mások (klór-hidrát, mephobamat...)

B. Anti-pszihotikus, neuroleptikus, avagy "erős" nyugtatók; ezek alkategóriái: fenotiazinok, (piperazinok), butirofenonok, difenilbutilpieridinok, tioxantének és bezamidok.

Megjegyzendő, hogy a "gyenge" és "erős" nyugtatók közötti megkülönböztetés egyáltalán nem egyértelmű, és még a témáról szóló tudományos könyvek is idézőjelet használnak ezeknél a jelzőknél...

5. Az itt közzétett információ a CHRP-internetről származik, David Oaks, 1995 július 18; cím: <chrp@efn.org>, a Dentrite ("No forced drugging of homeless people", A hajléktalanok erőszakos gyógyszerezése ellen) csoportról is található itt információ; címük: dentrite@enf.org

6. Néhány európai országban már annyira súlyos a helyzet, hogy a legutóbbi nyarak folyamán a hatóságok mindenféle szabadban végzett testmozgás abbahagyását javasolták, és számos város közlekedését korlátozták, mivel az ózonszint túllépte a belélegezhetőség határát.