Bevezető az „Interjú egy veteránnal” című cikkhez

Ez az interjú csak egy azok közül, amelyek leírják az Irakban zajló osztályharc történetét, ahol csakúgy, mint mindenhol máshol, óriási proletár mozgalmak állnak a burzsoázia hatalmas kísérletei mellett. Ezek a kísérletek keretbe foglalják és szétrombolják ezeket a mozgalmakat. A „Kar” csoporthoz tartozó proletár beszámolójának az az érdekessége, hogy leírja azt a szakítási folyamatot, amelyet a proletariátus megvalósított a szociáldemokráciával (Iraki „Kommunista” Párt, marxista-leninista gerilla mozgalmak, trockizmus, leninizmus, stb.). Egy másik fontos aspektusa a  szövegnek, az, ahogy ez a „veterán” védi a proletár mozgalmat, mint egyetlen osztályt, amely  szembeszáll az osztályunkat megosztó kategóriákkal: „arabok”, „kurdok”, „parasztok, „ipari munkások”, kézművesek”, stb..

Mindazonáltal alá kell húzzunk  néhány, a szociáldemokrata ideológiával szemben fennmaradt engedményt, különösen azokat a kifejezéseket, amelyeket ez az elvtárs az iraki társadalom olyan analíziséből ad vissza, amelyben még léteznek úgynevezett „feudálisok” vagy „félfeudálisok”. Teggyük világossá, hogy Irakban úgy, mint a világ bármely pontján, 1950-ben és ma is csak a Tőke uralkodik. Az is világos, hogy a proletároknak a  „nagy földesurak” általi kizsákmányolása mögött csak ugyanezeknek a földesuraknak a profit iránti cinikus kutatása és következetes kísérlete áll, azért, hogy ott koncentráljon és fektessen be értéket , ahol annak legtöbb lehetősége van az értékesülésre.. Az  úgynevezett „maradványai a feudális társadalomnak a kapitalista társadalomban”, egyike a tipikus szociáldemokrata analíziseknek, amely megpróbálja sikeresen igazolni és elősegíteni a szövetségeket a burzsoázia néhány frakciójával. Magukat, „progresszív” erőként meghatározva kérik a proletariátust, hogy támogasson burzsoá frakciókat az úgynevezett reakciós „feudális erők” megsemmisítése érdekében, úgy,  hogy a forradalmi mozgalmakat burzsoáközi háborúvá oldják fel, alakítsák át...

A következő interjút először a ’Workers Scud – egy hazafi sem kaphat el minket’ közölte (London 1991. január) egy az Öbölháborúról szóló cikkgyűjteményben. A fordítás a „Practical History„ (http://www.geocities.com/CapitolHill/Senate/7672/) gyűjteményben található angol szöveg alapján készült.

* * *

Kérdés: beszámolnál nekünk a monarchia 58-as megdöntése előtti iraki osztályharcokról?

Válasz: A 40-es években és az 50-es évek elején osztályharc főleg a vidéki területeken zajlott. Parasztfelkelések (1) (Aali-azarchi-ban pl. 3 évig tartott mielőtt leverték) okoztak állandó fejfájást a félfeudális földtulajdonosoknak és az államnak.

A városi harcok a kirkuki olajmunkások 1946-os 9-napos sztrájkjával erősödtek fel (a sztrájk leverésekor 10 ember halt meg). A városokban a munkanélküliek és hajléktalanok szerepe volt még meghatározó. Sarifak (sárból és pálmaágakból épült kunyhók) ezrei voltak Bagdadban és környékén.

1956 (Szuezi Válság) a britek cinkosaiként feltűnő iraki rezsimmel szembeni tüntetéseken keresztül gyakorolt nagy hatást Irakra. A palesztin kérdés szintén hozzájárult a radikalizálódáshoz. Még mindig csodálkozom miért nem volt forradalom 56’-ban! Ezek a belső és külső események vezettek el a Szabad Tisztek (nacionalista/Nasszerista) szervezetének megalakulásához, akik kapcsolatban voltak az Iraki Kommunista Párttal (IKP), és a Baathal is.

K: Ahogy én látom két fő ellentmondás volt az iraki társadalomban ebben az időben (1946-58). Egy a felemelkedő proletár mozgalom és a kapitalizmus közt, és egy, amely a múltból eredt, pedig a kapitalizmus és a feudális földesurak közt. Egyetértesz ezzel?

V: Nem, nem értek egyet ezzel az egyszerű és tankönyvszerű analízissel, mert már 58’ előtt a feudálisok nem csak vidéken, hanem a városi régiókban is temérdek területet birtokoltak. Hotelek, gyárak és lakónegyedek éppúgy tartoztak hozzájuk, mint falvak. (2) A parasztság nagy része így proletár volt, de sokkal rosszabb életkörülményekkel, mint városi társaik.

K: 1958-ban Kasszem és a Szabad Tisztek magukhoz ragadták a hatalmat és megdöntötték a monarchiát.

V: Ez igaz, azonban a lényeges dolog az osztályharc szintje volt. Az uralkodót és néhány miniszterét saját prostituáltjaik ölték meg. Körülbelül egy évig senki sem tudta irányítani a munkásokat. Még az IKP melynek sajnos nagy bázisa volt a populáción belül (a munkásosztály elleni támadásaik ellenére) sem tudta ellenőrzése alá vonni a dühös proletariátust, alapvetően azért, mert a munkások már felfegyverkeztek. Az emberek fizetés nélkül távoztak az élelmiszerüzletekből. Számukra a pénz már elavult dolog volt.

K: Azt hallottam, hogy a munkások még a Koránt is megszentségtelenítették.

V: Igen, ez teljesen igaz. Megértették az iszlám reakciós természetét. Kirkukban is kb. 90 tábornokot, kapitalistát és földesurat vittek az utcára, kötelet tettek a nyakukba és addig húzták őket autóval ameddig meg nem haltak. Az IKP elárulta az akciókat és megpróbálta magát távol tartani a munkások „kegyetlenkedéseitől”. De a kormánynak a földreformmal, az olajárak emelésével és a Szovjetunió kölcsöneivel fokozatosan sikerült stabilizálni a helyzetet délen. Kurdisztánban viszont nagyobb volt az ellenállás, fegyveres parasztok csoportjai (pl. Halabjaban) nem hagyták magukat megfélemlíteni az államtól vagy az IKP-től, és elfoglalták a tulajdonosaik (akik többnyire a szomszédos Iránba menekültek) által elhagyott földeket. A távol lévő földbirtokosok orgyilkosokat akartak küldeni Irakba, hogy a hadsereg hallgatólagos beleegyezésével megöljék a forradalmárokat.

K: Reakciós politikájuk ellenére miért volt mégis olyan nagy támogatottsága az IKP-nak és a kurd nacionalistáknak?

V: Ez nehéz kérdés. Az emberek nem voltak megelégedve egyik csoporttal sem, és különösen az IKP-ban csalódtak, de mivel nem volt valódi forradalmi alternatíva, hajlamosak voltak mégis megadni a lehetőséget az IKP-nak a bocsánatkérésre a „hibáikért”. Azt gondolhatták naivan: „Az IKP még fiatal ezért elkerülhetetlen, hogy hibákat kövessen el, de hamarosan megérik majd, mint orosz és kínai megfelelőik”(!!) Úgy gondolom akkor még nem volt meg az ahhoz szükséges tudat, hogy megértsék mik is ezek a pártok valójában.

1963-ban a Kasszemot megdöntötték a Baathisták, és egy nagyon erőszakos korszak kezdődött, amely aktivisták ezreinek a halálát eredményezte. A Baath valószínűleg a CIA segítségével összeállította az ismert „bajkeverők” listáját. Kasszem utolsó napjaiban az emberek fegyvereket követeltek, hogy védekezzenek a Nemzeti Gárdával szemben, de ő elutasította kérésüket.

Ekkor a hadsereg sem volt túl népszerű, csak az embereket becsapva tudtak bejutni a városokba. A Kasszem fényképét rakták a tankjaik elejére, amiről az emberek azt gondolták, hogy a Baath ellen akarják megvédeni őket, így addig nem volt ellenállás, ameddig nem lett túl késő.

K: A Baath első diktatórikus kísérlete sikertelen volt, de 1968-ban ismét hatalomra kerültek (3). Tudnál beszélni nekünk Szaddam Huszein hatalom felé vezető útjáról?

V: Szaddam egy piti kis torokmetsző gengszter volt, amiért valószínűleg először senki sem vette túl komolyan. A Kasszem elleni merényletben való szerepét is csak később nagyították fel. Fokozatosan szerezte meg a hatalmat saját Tikriti törzse és befolyásos földbirtokosok segítségével.

A 60-as években volt egy kritikus újraértékelése az IKP Egyesült Front politikájának az iraki vezetőkkel, amely végül a Mao és Che Guevara hatása alatt álló Aziz al-Hajj-al való szakadáshoz vezetett. Aziz gerilla akciói sikertelenek voltak, és a csoport elbukott, de ideológiája nagyon népszerű maradt. Ő most a Baath nagykövete Franciaországban!

K: Nem úgy, mint a szomszédos Iránban, ahol a baloldali gerillatevékenység soha nem veszélyeztette a rezsimet.

V: Igen az iraki fegyveres harcok széles körben elterjedtek. A kapitalisták elleni merényletek széles körű fegyveres összetűzésekhez vezettek, és azt kell mondanom, hogy ezek az akciók különösen népszerűek voltak a nép körében. Azonban az igazság az, hogy a biztonságunk nem volt megfelelő. Ideiglenesen ellenőriztük az utcákat, mert voltak fegyvereink, de mikor a 68’-as államcsíny sikerült, nagyon nagy veszélybe kerültünk. Még vezetőink is borzasztó hibákat követtek el, sok elvtársunkat letartóztatták és kivégezték.

Nem akarom azt mondani, hogy a rezsim csak elnyomást alkalmazott az osztályharccal szemben. Nem, ők a szokásos szalámi taktikát alkalmazták, ami működött. 1968 és 1974 között az állam hatalma egészen megerősödött. 1972-ben az IKP ismét paktumot kötött a Baathal. Hihetetlen, hogy mennyire degeneráltak ezek a sztálinisták. 1975-ben az Algír Egyezmény Szaddam és a Sah közt azt jelentette, hogy mindkét vezető a belső problémákra tudta fordítani a figyelmét. A kurd felkelés nagyon gyorsan elbukott és Szaddam még nagyobb hatalmat szerzett magának.

K: Tudnál beszélni most arról, te személyesen hogyan szakítottál először a sztálinizmussal, majd a leninizmussal?

V: Ismertünk néhány elvtársat Bagdadban, Bászrában és Kurdisztánban akik szintén elégedetlenek voltak az uralkodó ideológiával. Abban az időben mi úgy gondoltuk a fegyveres gerillaharc a forradalom eleje és vége, de fokozatosan, az iráni forradalom hatására, nagyon kritikussá váltunk a gerilla tevékenységgel szemben.

A forradalom alatt kétszer voltam Iránban és új eszmékkel tértem vissza. Először a sztálinizmus trockista kritikájával ismerkedtünk meg, később pedig bagdadi elvtársaink segítségével megismertük az anarchista ideológiákat. Volt egy libanoni újság a Darasat al-arabie, amely a Leninizmust és a Marxizmust is kritizálta. Mi nem értettünk mindig egyet ezekkel, de mégis nagy hatással voltak ránk.

K: A forradalmárok saját független leninizmus-kritikát hoztak létre, vagy nyugatról kölcsönözték?

V: Szerencsétlenségünkre mi ’keleti’ kommunisták, mindig meg voltunk félemlítve a ’nyugati’ elvtársaink által, és úgy néztünk feléjük az isteni sugallatért, mint a muszlimok Kiblahra (az irány, amerre a muszlimok ima közben fordulnak). Tehát mindig rájuk hagyatkoztunk a kapitalizmus megértésében.

De fokozatosan felismertük, hogy a korábbi pártok ketrecbe zárták a gondolkodásunkat, és elfojtották függetlenségünket. Tehát, visszautasítottuk a ’Harmadik világ’ és a ’Szocialista’ forradalom ideológiáját, és megértettük, hogy az egyedüli megoldás a kommunista forradalom (a bérrabszolgaság, a pénz és az állam megszüntetése). Kritizálni kezdtük Lenint, és később a leninizmust.

Ezen a ponton határoztuk el egy új szervezet a Fasileh (későbbi nevén Kar) megalapítását. A programunk nagyon eklektikus volt. Egyszerre tartalmazott jó és rossz dolgokat. Néhány anarchista segítségével elkezdtük egy arab és kurd nyelvű lap kiadását. Irakban az osztályharc szintje nagyon alacsony, a rezsim elnyomása viszont nagyon heves volt ebben az időben. Az állam nagy energiákat fektetett abba, hogy megtaláljon minket, de mi nagyon óvatosak voltunk. A Mokhaberat (titkosszolgálat) csak a fejünkre kitűzött jutalom segítségével tudott rajtunk ütni.

Nekem sikerült elmenekülnöm, de egy elvtársamat letartóztatták, majd valószínűleg kivégezték. Ekkor úgy döntöttünk, hogy néhány elvtársunkat külföldre küldjük, hogy a világ proletariátusának tapasztalataiból tanuljanak, és internacionalista kapcsolatokat létesítsenek. De amikor ide érkeztünk csak az osztályharc még alacsonyabb szintjét találtuk! Ami a szokásos menekültproblémákkal párosult és kicsinyes szőrszálhasogatáshoz vezetett és elfelejtette velünk külföldre jövetelünk valódi céljait. A dolgok mostanában kezdtek el rendbe jönni; újra elkezdtük megszervezni magunkat, és rendszeresen találkozunk.

K: Nálunk a média világosan bátorítja a kurd nacionalistákat. Tudnál beszélni nekünk a kurd nacionalizmus eredetéről?

V: Az 50-es évek közepén olyan, hogy kurd nacionalista mozgalom nem létezett Irakban. Néha a válságok ideje alatt a kapitalizmus pénzzel ösztönözte a kurd feudális földesurakat, hogy szervezzenek valamit, amit ’nacionalista mozgalom’-nak nevezhetnek. Azért, hogy ezek a vezetők hitelessé váljanak, a központi kormányzatnak fel kellett lépnie „ellenük”. Ebben az időben nem volt valódi kurd patrióta öntudat, mesterségesen kellett létrehozni. Arabok és kurdok a harcukat egynek tekintették. A kurd nacionalista vezetők, akik részt vettek a központi kormányban, azonnal megszakították az együttműködést a kormánnyal, amikor a nyugattól és a sahtól támogatást kaptak. De mivel nem volt tömegbázisuk, kénytelenek voltak a hegyekbe menekülni. A milícia, amit szerveztek, először súlyos vereséget szenvedett, mert katonái nem önkéntesek voltak. Tanulva a hibákból megszervezték a Pesmergát (gerillacsapat), amit jobb fegyverekkel láttak el. Ezzel elkezdődtek a szektás gyilkosságok. Például feltartóztathattak és kivégezhettek egy arab sofőrt csupán azért, mert arabnak született.

K: Hasonlítható ez valamennyire az ír nacionalizmushoz, ami ideát van?

V: Igen nagyon hasonló, ártatlan munkásokat és diákokat gyilkoltak meg, és a kurd atrocitások publikálásával a kormány tőkét kovácsolva felerősítette a kurdellenes érzéseket. Az iraki tábornokok szándékosan fiatal és tapasztalatlan katonákat küldtek a kurd területekre, jól tudva, hogy csak ágyútöltelékek lesznek a Pesmerga számára. A következő napon pedig bosszúból az iraki reguláris hadsereg lerombolt egy kurd falut. Ez a taktika segített megosztani a proletariátust.

De mindezek ellenére sem tudott a nacionalizmus áthidalhatatlan akadályokat létrehozni. Ezt bizonyítja a legutóbbi felkelés is. Amikor délen az irakiak a háború után fellázadtak Szaddam ellen, erőfeszítéseiket az északiak is támogatták. És az arab katonák északon önként átadták fegyvereiket a kurdoknak.

K: Végül beszéljünk az iraki osztályharc jövőjéről. Én úgy gondolom, hogy az amerikaiak még mindig egy romániai forgatókönyvre számítanak, egy népfelkelést követő, felülről előre eltervezett államcsínnyel akarják elűzni Szaddamot. Egyet értesz ezzel?

V: Igen ez valószínű. Azonban az iraki helyzet sokkal bonyolultabb, mint a romániai volt, a megosztottság arabok és kurdok, arabok és törökök, szunnita és síita muzulmánok közt könnyen a polgárháborús helyzet meghosszabbításához vezethet. És a következő rezsim valószínűleg még inkább a vallás felé fog orientálódni. Tehát ebben különbözik Romániától.

A legerősebb pártnak az Al-Dawa (síita) látszik, amit Iránból támogatnak. A Radikális Baath nem nagyon népszerű, és vannak kapcsolatai Szíriával. Az IKP-nak nincs meg az a hatalma, ami egyszer már volt, de nem szabad alábecsülni. Mindazáltal bázisát az idősebb generáció, nem a fiatalok alkotják.

A Kurd Patrióta Unió (PUK) és a Kurd Demokrata Párt (KDP) az utóbbi eseményeket megelőzően 5000 felfegyverzett Pesmergára támaszkodhatott, ez azonban mégsem annyira jelentős erő, mint amilyennek a média beállítja. A kurd városokat nem a politikai pártok, hanem a tömegek tartják a kezükben. Az Akhvan al-muslimin az utolsó erős szunnita szervezet, amelyet Egyiptom és az USA közösen támogatnak.

Mindent egybevetve azonban azt kell mondanom, hogy a proletár autonómia jövője nem túl fényes Irakban.
 

A munkásoknak nincs hazájuk, nem lehet tőlük elvenni azt, ami nem az övék. A nemzet minden nemű védelme, akármilyen ürüggyel, támadás a munkásosztály ellen. A burzsoázia uralma alatt minden háború imperialista háború, melyben a világtőke két vagy több frakciója, érdekcsoportja harcol egymással. A proletariátus csak egy háborút vall magáénak és vív meg: a totális társadalmi háborút a burzsoázia egésze ellen. Függetlenül a résztvevők közvetlen szándékaitól, a háborúk alapvető szerepe a tőke uralmának megszilárdítása, a társadalmon belüli felforgató osztály objektív/szubjektív megsemmisítése. Ebből a szempontból a háborúk soha nem „egyszerűen” a nemzeti államok közti, „nemzeti felszabadítók” és „imperialisták” közti, vagy imperialistaközi háborúk: lényegénél fogva minden ilyen háború a tőke háborúja a kommunizmus ellen.

Szemben minden burzsoáközi ellentéttel, a „haladó” és a „reakciós” burzsoá frakciók vetélkedésével, „fasiszták” és „antifasiszták”, „baloldaliak” és „jobboldaliak” viszálykodásaival, (melyeknek logikus folytatása az imperialista háború), a proletariátus számára csak egy válasz lehetséges: rendíthetetlen küzdelem saját osztályérdekeiért, mindennemű áldozathozatal ellen, (mindenféle „fegyverszünet” ellen az osztályharcban, mindennemű nemzeti szolidaritás ellen); a forradalmi defetizmus a fegyvereknek „saját” kizsákmányolók ellen, a közvetlen elnyomók ellen fordítása. A proletariátus célja az, hogy ennek a tőkével szembeni harci közösségnek a nemzetközi centralizálásával átalakítsa a kapitalista háborút, a világproletariátusnak a világburzsoázia ellen vívott forradalmi háborújává.

IKCS, Programorientációs Tézisek 26.

Notes

1. A mezőgazdaságban 1958-at megelőzően 840000 földműves családból csak 125000-nek volt földje, ezek a megművelhető terület 3 százalékát birtokolták, miközben a föld 97 százaléka 270 nagybirtokos kezében volt. A vidéki nincstelenek a városokba tódultak, hogy a munkanélküliek és a sárkunyhókból álló nyomornegyedek számát növeljék Bagdad, Bászra és a többi iparvidék körül.

2. Irakban a burzsoázia nem független a nagybirtokosoktól. A tőkések többsége maga is földbirtokos, vagy földbirtokba fekteti pénzét, vagy mezőgazdasági termékekkel kereskedik, vagy a „parasztok” rovására uzsoráskodik. Az ipari tőkések a burzsoázián belül kisebbséget képeznek.

3. 1963. február 18.-án a baathisták vezetésével döntötték meg Kasszem kormányát, de november 18.-án a nasszerista Aref testvérek leverték a baathistákat. Több államcsínyt követően 1968. július 30.-án kerültek ismét kormányra.


OL.HU.7.4 OSZTÁLYHARC IRAKBAN -
INTERJÚ EGY VETERÁNNAL