Egy elvtárs tanúvallomása:

UTAZÁS IRAKBAN

* * *

1991. augusztus 1.-én éjszaka, Teheránban hangos robbanás hallatszott – egy élelmiszerraktárt robbantottak fel az élelmiszerszállítmányok szétosztásának késése ellen tiltakozva. Az emberek már két hónapja vártak élelemre. Nyilvánvaló, hogy általánosak az éjszakai robbantások, a leggyakoribb célpontok a tömegközlekedési buszok.

Teheránnak 11 millió lakosa van, és az éjszakai városi közlekedés ill. tevékenység élénkebb, mint a legtöbb európai városban napközben. Szinte mindegyik iráni, akivel találkoztunk, hitetlenkedve kérdezte: „Miért jöttetek ide?”, és elmondták, hogy utálják a rendszert, és elmesélték, milyen nehéz az élet Iránban. Mégis nehéz volt bármiféle írott kifejezését találni az osztályharcnak. Az ott élő elvtársak megerősítették, hogy ez a helyzet, és elmagyarázták, hogy a Pasdarant („Forradalmi Gárda” – kormánykatonák) kifejezetten a kormányellenes és vallásellenes graffitik lemosására alkalmazzák. Képtelenek voltunk bármilyen politikai röplapot vagy kiadványt találni.

A Pasdaran leglátványosabb vállalkozása a nők iszlám szerinti ruhaviseletével volt kapcsolatban. Bármelyik férfi Iránban, legyen hivatásos Pasdaran vagy sem, az iszlám erkölcsi értékek önkéntes őrévé nevezheti ki magát, megfeddheti bármelyik nőt, akiről úgy gondolja, hogy túl sokat mutat meg magából. Ott vannak az utcákon, boltokban, hotelekben… mindig azt figyelve, kinek a kendője csúszott túlságosan hátra, vagy ki nem hordja a kötelező zoknit vagy harisnyát a felsőruhája alatt. A „célszerűtlenül öltözött” nőket kitiltják a hivatalokból, múzeumokból, nem szolgálják ki a boltban vagy az étteremben.

A nők egyetlen előnye ebben a férfi-nő apartheidben az, hogy ritkán igazoltatják őket, és ritkán nyomoznak utánuk. Az itt hozott példák megmutatják a ruházkodási törvény jelentős enyhülését. Korábban a nőknek egy szál hajuk sem látszhatott ki, és kötelező volt a fekete csador. Mostanra az emberek fokozatosan hátrább szorították a rájuk erőltetett korlátokat, és „nyugati” ruhákat hordanak európai stílusú esőkabáttal takarva a csador helyett. Megmutathatják frufrujukat a kendő alatt, és a férfiak hordhatnak rövid ujjú inget. Ez a változás is az általános iszlám buzgalom határozott csökkenését mutatja. Egészen 1987-ig a pénteki imákat egy nagyon hosszú és széles főutcán tartották, amit Forradalom utcának hívnak. Emberek ezrei mehettek oda, és az utcát lezárták a közlekedés elől. Egyik pénteken visszamentünk oda, és csak egy embert találtunk, aki rekedtre prédikálta magát 8 ember előtt, mialatt autók és buszok közlekedtek. A kormány tudja, hogy ha megfordítja ezt a folyamatot, az veszélyes.

Teheránban a légkör nagyon feszült. Sok ember mondta nekünk, hogy „Irán forradalommal terhes”, és biztosan így is éreznek. Az emberek türelmetlenek, könnyen dühbe jönnek, és csak ritkán mosolyognak vagy nevetnek. A hajléktalanság, a munkanélküliség, az élelmiszerárak, a kábítószerfüggők száma és a proletárok dühe láthatóan növekszik. Majdnem mindenki, akivel beszéltünk, azt mondta: „Az élet nagyon nehéz itt…Minden drága… A mi forradalmunk nem azért volt, hogy ezek a szemetek kerüljenek hatalomra…” Ahogy egy taxisofőr mondta: „Néha arra kényszerítenek, hogy olyan sok munkát vállaljak, hogy nem látom a feleségemet és a gyerekeimet egy egész hétig, és biztosan így van ezzel a legtöbb kollégám is.”

1991 júliusában volt egy tüntetés, ahol az emberek több élelmet követeltek. Ezt a szlogent használták: „Koldusokká váltunk, a mollák pedig milliomossá.” A tüntetés szétterjedt Teheránban, Asfahanban és Hamadánban. Hét nőt megöltek Teheránban, mikor eldobták a fátylukat. További tüntetések zajlottak 1991. augusztus 18-án, ezek szétterjedtek Tuysarkanban, Hamadanban, Zinjanban, Teheránban és Asfahanban. Ugyanaz volt a szlogen, és összecsapások voltak, melyek kétezer letartóztatást és öt ember halálát eredményeztek Zinjanban, öt letartóztatást Asfahanban és további ötven ember halálát Hamadanban. Teheránban egy tüntető felgyújtotta a városházát, és megölte a polgármestert.

A növekvő osztályharc eredményeként a kormány határozottan két fő frakcióra oszlott – teljesen ellentétesen az állítólagosan egységes „Isten Pártja” filozófiával. Rafszandzsáni felismerte, hogy liberalizáció és növekvő tolerancia szükséges ahhoz, hogy elkerüljenek egy újabb forradalmat. Khameini és követői még mindig a keményvonalas megközelítést részesítik előnyben.

Miután néhány napot eltöltöttünk azzal, hogy a különböző útvonalak relatív biztonságáról kérdezősködtünk, átmentünk Szulejmániába.

Az Irán-iraki határt nem ellenőrzik, gyakran csak egyetlen Pasdar ül egy nyilvánvalóan tetszőleges helyen. Őt nem nagyon érdekli, hogy megakadályozza az emberek áthaladását, vagy hogy megvizsgálja az útleveleket, hanem kiveti a „kenőpénz potenciálját”, elrejtett dollárokat és árukat keres, nyilvánvalóan azért, hogy eladja Irakban. Megfélemlíti a csempészeket, hogy azok lefizessék őt, hogy elhagyhassák a határt. Ez egy további példa a változó társadalmi klímára, ami által a korábbi „iszlám erkölcs őrzői”, akik készek voltak bárkit megölni, aki korrupcióval fenyegette a muszlim államot, most már jobban érdekeltek a személyes gazdasági haszonban. Nem motoztak meg – szerencsére, mivel röplapokat rejtettünk az alsónkba és dollárokat a cipőnkbe.

Az első város, ahova bementünk, Nizara, egy letarolt terület, most tele van menekültekkel Szulejmániából, Kirkukból, Erbilból. Van néhány Vöröskereszt és ENSZ tábor, de emberek ezrei árasztották el a hegyoldalakat. Menedékeik csupán olyan fészerek, amelyeket ágakból és levelekből építettek.

A határ és Nizara között van két ellenőrző pont, amelyet a Kurd Frontból a Pesmerga állított fel. Adót hajtanak be a csempészett árukból, és arabokat keresnek, akik a területen utaznak, akiknek legtöbbje dezertőr és kormányellenes militáns. Megpróbálják megosztva tartani az „arab” és „kurd” kommunista militánsokat úgy, hogy az arabokat erőszakkal kiűzik Kurdisztánból (kivéve azokat, akiket ki tudnak használni). Veszélyes az araboknak Kurdisztánban utazni, és ahhoz, hogy bármilyen fokú védelmet élvezzenek, tudniuk kell bizonyítani, hogy ők Pesmergák a Kurd Frontból (KF). Az egyetlen párt a Frontban, amelyik elfogadja őket, az Iraki Kommunista Párt. Azt az arabot, akit KF-iratok nélkül talál a nacionalista Pesmerga, börtönbe csukják, és aztán az iraki hatóságnak adják át, ahol valószínűleg kivégzik őket. Mégis, a kockázat ellenére néhány a surákkal dolgozó arab elvtárs megszervezi a Kurdisztánba és onnan kiutazását, találkozókat tartanak a kurd elvtársakkal, és információt visznek a bagdadi militánsoknak.

Egyszer mikor Talabani Iránba utazott, a kocsiján sok menekültet vitt be. Először senki sem ismerte fel őt, de amikor megállt egy idős nő mellett, az felismerve őt lehajolt, felmarkolt egy csomó sarat, amelyben mezítláb járt, és megkérte Talabanit, hogy hajoljon ki az autó ablakán, hogy az arcába tudja vágni a sarat. Talabani nyugodt maradt. „Természetesen” felelte, „azt fogom tenni, amire Kurdisztán anyái kérnek engem”. A nő eldobta a sarat, és azt felelte: „Mit tettünk, amiért ezt érdemeltük? Miért teszed ezt velünk?”

A kormány és a KF egyezkedései óta a Szulejmánia körüli ellenőrző pontokat iraki katonák és a KF Pesmergája (főleg KDP és PUK) együttesen ellenőrzik. A katonák, akiket az ellenőrző pontokra és őrjáratokra küldtek Szulejmánia kerületbe, fiatal újoncok és a KF által megfélemlítettek voltak. Először felismerték, hogy egy törés az egyezkedésben azt eredményezheti, hogy az új harcokban mindannyiukat megölik. Másodszor tudták, hogyha megpróbálnak dezertálni, a KF körözni fogja őket, és visszaküldi őket a saját harci egységükbe – a biztos halálba. Harmadszor, ami a legfontosabb, egy centralizált és jól szervezett proletár csoport hiánya Kurdisztánban azt jelenti, hogy nagyon kevés hely van, ahova a katonák szolidaritásért és kölcsönös támogatásért fordulhatnak.

Július végén további harc volt, és Kirkuk visszakerült a surák és egyéb felkelők ellenőrzése alá. A militánsok kormánydokumentumokat találtak „Bizalmas - nagyon titkos, 1991. június” jelzéssel (mikor a KF - Baathista egyezkedések még folyamatban voltak), az egyik titkosrendőr-állomáson. Ezek tűzparancsot adtak „a bajkeverők ellen a surákból, az Iraki Kommunista Pártból és iszlám szervezetekből, és azonnal megölni azokat a katonákat, akik dezertőröknek látszanak, vagy akik nem tudnak elszámolni a fegyverükkel…”.

Mikor megérkeztünk Szulejmániába, rögtön sura kapcsolatokat kerestünk. Vártunk egy elvtársra, aki elvitt volna minket az egyik sura bázisra. Hirtelen besietett a házba, megragadta a fegyverét, kibiztosította, jelenlétünket egy sietős köszönéssel vette tudomásul, és kisietett. Mindannyian követtük, azt gondolva, hogy a harc újra elkezdődött. Kinn az utcán láttunk egy embert, aki puskát tartott egy csoport földön guggoló nőre. Az elvtárs mögé futott és azt kiáltotta: „Dobd el vagy lövök!” Az emberek kifutottak a házukból pisztolyokkal és körülvették az embert, elvették tőle a puskáját – de a tömegverekedésben néhány lövés eldördült, és ezt meghallotta a városban járőröző KF Pesmerga.

Kiszálltak a dzsipjükből, és megkérték elvtársunkat, hogy mutassa meg a fegyverviselési engedélyét. Elvtársunk gúnyosan felelte: „Akár egy évet is várhattok, és még egy golyóra való engedélyt se fogok mutatni.” A tömeg felé fordult és azt mondta: ”A KF el akarja tőlünk venni a fegyvereinket, és vissza akarja adni a Baathistáknak, éppúgy, ahogy a tankjainkat visszaadták.” A Pesmergák hamuszürkék lettek, érezték a tömeg gyűlöletét. Rövid megbeszélés után visszamásztak a dzsipbe és elhajtottak. Ekkor az elvtársunk elvitt minket egy surába. Azt mondták, rossz időben érkeztünk, és a maradásunk hosszát meghatározza az örökké változó helyzet szeszélye. Azt hallották, hogy 250 000 katona halad Szulejmánia felé, úgyhogy életbe vágó volt nekik, hogy folyamatosan kövessék az eseményeket. Figyelmeztettek minket, hogy hosszú beszélgetésekre nincs lehetőség, mivel rendszeres időközönként ellenőrizniük kell a helyzetet, különösen napközben.

Kezdetben 56 sura volt, kerületenként felállítva. A meglévő surák felszólították az embereket, hogy további surákat állítsanak a saját területeiken. Viszont közülük sokaknak nagyon ütköző álláspontjuk volt, és így az emberek inkább ahhoz a surához csatlakoztak volna, amelyik leginkább képviseli az ő elveiket.

A surák és a többi szervezet összes röplapja és kiadványa kisebb–nagyobb mértékben demokratikus tendenciákat tartalmazott. A mozgalom, ami a „gyakorlati cselekvéseket” illeti, kiemelkedően antidemokratikus volt, ezt a proletárdiktatúrát mégis nagymértékben elhallgatták, még azoknak az elvtársaknak a kiadványaiban is, akik a legradikálisabbak között voltak a felkelés alatt. Például, mikor titkosrendőröket ejtettek foglyul a surák, az egyik sura szervezői konzultáltak a PUK-kal arról, hogy miként bánjanak velük; néhány tag pert akart indítani ellenük, és annak megfelelően ítélni el őket. Amíg eldöntötték, hogy lehetne ezt a legjobban megszervezni, a radikális sura tagok saját kezükbe vették a dolgot, betörtek az épületbe és megöltek minden titkosrendőrt.

A felkelés alatt a lázadók minden kormányépület felett ellenőrzést gyakoroltak, kivéve a titkosrendőrség fő központja felett. A titkosrendőrök találomra lőtték a várost, sok embert megöltek, de világos volt, hogy nem sokáig tudják megvédeni központjukat. Nagy hibát követtek el a surák, ami főként az információ centralizációjának hiányából következett. A nacionalista surák a nacionalista Pesmergáért küldtek, akik a Szulejmánia melletti hegyekben voltak, és segítségüket kérték az utolsó baathista erőd megdöntésére. Ezek a surák a Pesmergákat a nap hőseként ünnepelték. De a proletár surák, pl. a Kommunista Perspektíva Szervezete (1), nem tudtak a nacionalisták bevonásának tervéről, és dühösek voltak.

Még ma is óriási problémák vannak a cselekvés és az információ centralizálásának hiánya miatt. A proletár sura néhány tagját, akik nem hallottak a nagyon erős anti-nacionalista tevékenységről, más surák megnyerték maguknak, és így már nem tudtak együttműködni velük. A város néhány részén a surák a nacionalista Pesmergát „fivéreikként” üdvözölték, amíg más területeken a sura tagok azt kiabálták: „Le a Baath rezsimmel, a nacionalizmussal és a kurd burzsoáziával!”

Mégis, a mozgalom általában „spontán” volt, és a munkásosztályért folyt Irak szegényeiről és kizsákmányoltjairól szóló szlogenekkel stb. A nacionalizmus kezdetben nagyon gyenge volt. Amik a nacionalistákat képessé tették arra, hogy ráüljenek a mozgalomra, ezek voltak:

1. A suráknak nem volt világos politikai irányultságuk, pl. röplapjaikban és szlogenjeikben a „munkásosztály” vagy „proletariátus” helyett olyan fogalmakat használtak, mint Kurdisztán „népe” stb. Nem értették meg, hogy a „néphatalom” – a „proletárhatalom” ellenében – annak a szabálya, hogy az emberek állampolgárokként vesznek részt a kapitalista társadalomban. Így a pénz és a profit szabályát jelenti, hozzájárulva a tőke egészséges működéséhez.

2. A surák nem szerveztek és centralizáltak stratégiákat a felkelés alatt, és nem tettek elég megelőző intézkedést a nacionalisták ellen. Például nem vették át a bankok ellenőrzését, és csak akkor ismerték fel ezt a hibát, amikor a nacionalista Pesmerga megtette. A bankok elfoglalásának eredményképpen a Pesmerga nagyon megerősödött, mert meg volt az eszköze arra, hogy ételt és egyéb árukat vegyen és osszon, így növelve az emberek tőle való függését.

3. Az összes surának és szervezetnek voltak demokratikus tendenciái. Még a proletár surák is követelték a szólásszabadságot, a jogot a tüntetésekhez, kiadványokhoz stb. Minden tevékenységükből látható, hogy nem úgy fogták fel az államot, mint egy társadalmi viszonyt, megtámadták az állam konkrét megjelenését a baathista pártirodák formájában stb., de elmulasztották célba venni az antikommunista mozgalmakat, pl. a nacionalizmust. Ez mutatta az ellenforradalmat a sura mozgalmon belül.

4. A nyugati média és a nyugati segélyszervezetek propagandával és gyakorlati segítséggel felépítették a nacionalista mozgalmat. A nacionalisták arra használhatták a helyi médiát, hogy „leleplezzék” a surákat mint „éretlen bajkeverőket és fosztogatókat”.

A militánsok nyílt részvételének a felkelésben veszélyes következménye, hogy legtöbbjüket most már jól ismerik, mint kommunista militánsokat, és a jelenlegi vert helyzetükben óriási veszélyben vannak. Emlékeztettük őket miltánsok lemészárlására az iráni Szanandajban 1980-ban. Figyelmeztettük őket, hogy fordítsanak nagy erőket a védekezésre, ha a KF elleni támadó akciók többé nem lehetségesek. A szulejmániai tartomány földrajza miatt a tél megakadályozza a támadás előli elmenekülést. Csak a hegyekbe menekülhetnének Szulejmániában, és a várost egy 60 mérföld széles körút veszi körül. Ezt katonai stratégiaként építették a város jobb ellenőrzésére, válaszul a tömeges dezertálásra és az erős harciasságra.

Két fő terület volt, ahol az Európában lévő elvtársak segíthettek:

1. Gazdasági. Azt tervezik, hogy külföldre küldenek néhány elvtársat, ahonnan könnyen elérik Irakot, de ahol kapcsolódási pontot tudnának létrehozni. Ennek nagyon örültünk és egyetértettünk abban, hogy támogatnunk kell ilyen lépéseket a kommunista tevékenység centralizálásáért és fejlődéséért.

2. Írott anyag – Azt mondták, hogy Irakban olyan a politikai légkör, hogy nagyon nagy az igény a proletárkiadványokra. Rengeteg gyakorlati akadálya van annak, hogy röplapokat stb. írjanak, és szeretnék, ha küldenénk nekik röplapokat, amiket másolhatnak és terjeszthetnek. Kértek még a proletár történelemről szóló könyveket, amelyek még mindig be vannak tiltva Irakban és Iránban, és a munkásosztály irodalma Marxra és Engelsre korlátozódik.

Mondtuk nekik, azért jöttünk (azon kívül, hogy gazdasági segítséget adjunk, és információkat kapjunk), hogy lépéseket tegyünk tevékenységünk centralizálása felé, és hogy folyamatos kapcsolatba lehessünk, és hogy fejlesszük a kommunista tevékenységet a tapasztalatok megosztásával, és hogy irányt adjunk a mozgalomnak. Egyetértettek ezekkel a pontokkal. Ám nem gondoltak ki világos politikai elveket, és vitáink nagymértékben egyoldalúak voltak, mi beszéltünk, ők meg hallgattak. Gyakran ellentmondásba kerültek magukkal, ami a dolgokat összezavarta. Elmagyarázták, hogy évekig gyakorlatilag lehetetlen volt tevékenyen szerveződni, egészen 6 hónappal a megszállás előttig. Szándékosan el kellett kerülniük az elvtársakkal vita céljából való találkozást, hogy a titkosrendőrség ne tudja meg, hogy kapcsolatban vannak. Bármilyen 3 fősnél nagyobb gyűlés nagyon gyanús volt a rendőrség szemében. Egy tubus „TIPEX”, főként egy írógép birtoklásáért kötél általi halál járt, ha nem volt rá engedélyed. Még a titkároknak is minden nap munka után át kellett adni az írógépüket egy magán rendőrirodának… Így nagyon nehéz volt röplapokat stb. előállítani. Mégis, 6 hónappal a megszállás előtt úgy tűnt, hogy az állam lazít a szorításon, és viszonylag egyszerűbbé vált találkozni az elvtársakkal stb. Ezután a viták arról szóltak, hogy fegyverezzék fel magukat, hogy szervezzék meg a fizikai támadásokat, és később, hogy hogyan állítsák fel a surákat. Világos, hogy nem volt sok lehetőségük fejleszteni „politikaelméleti” véleményüket.

Ez megmagyarázza az írott anyagok iránti nagy igényüket. Arra kértek minket, küldjünk nekik kommunista irodalmat, mikor visszatérünk. „A háború előtt, melyet nyilvánvalóan azért terveztek, hogy megakadályozzák és manipulálják a várható felkelést, a munkásosztály elkezdett államellenes tevékenységeket vezetni. Az események részben a háború miatt sokkal gyorsabb iramban fejlődnek, mint amire a proletariátus felkészült” - mondta egy elvtárs.

A FŐ VITÁK

Itt közöljük összefoglalva a vita fő pontjait.

1. A kapitalizmus létezése óta a világ két szemben álló osztályra bomlott, és minden állam a közöttük folyó verseny ellenére egy közös érdekért egyesül – a proletariátus kizsákmányolásáért.

2. A kommunizmust nem lehet egy országban felépíteni. az iraki államot nem tudja eltörölni egy csak Irakban lezajló fegyveres felkelés. Az olyan felkelések, mint ez az iraki is, a munkásosztály történelmi tapasztalatának termékei, a forradalom egy állandó – és nem elszigetelt - folyamat.

3. Nem javasoljuk a gerilla hadviselést, mint a kommunista forradalom egyetlen eszközét. Mivel ki vagyunk téve a kapitalista erők közvetlen fegyveres támadásának, és alkalmilag osztályunknak szüksége van arra, hogy visszavágjon, és ha lehetséges, támadjon. Nyilvánvalóan néha a harc érdeke ellen van, hogyha felvesszük a fegyvert, és további kapitalista támadásoknak tesszük ki magunkat. Mi történelmi osztály vagyunk, amely társadalmi mozgalom keretében harcol a tőkés osztály ellen, nem pedig mint az egyik gépezet a másik ellen.

4. A nacionalizmus kapitalista politika a kommunista mozgalom leverésére, célja az osztályharc valódi természetének elrejtése. Sem a munkások, sem a tőkések nem nemzetiek, hanem internacionális szembenálló osztályokhoz tartoznak. A „nemzeti” munkások agymosáson mentek keresztül.

Nem értettünk egyet abban, hogy a nacionalizmus tervezett kapitalista politika. A nemzet a kapitalista termelési mód eredményeként létezik. A Nemzet és a Nacionalizmus, a különbségtétel Fehér és Fekete, Férfi és Nő, Homo- és Heteroszexuális, Arab és Kurd stb. között a kapitalista társadalom szükségleteire reflektál, és nem cinikus politika. A patriotizmus a burzsoázia valódi tulajdonsága. Innen nézve az internacionalista tőkések látszólag egymással szemben állnak, de ez csak a versenyt alakítja, amelyre szükségük van. A nacionalizmusuk nemzetközi osztállyá egyesíti őket a proletariátus ellen. A nacionalizmus nem valami olyasmi, amit az állam ráerőszakol a társadalomra. Ez a tőkés társadalmi viszony szerves része, és nem korlátozódik az uralkodó osztályra. Munkások milliói haltak és halnak meg a Nemzet védelmében. Nem mondhatjuk, hogy kimosták az agyukat, és feláldozzák magukat az államnak. Őszinte patriotizmusuk a kapitalista társadalmi viszony és az osztályellentétek eredménye. Gyakran ellentmondásba keveredtek, de továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy a nacionalizmus inkább tervezett kapitalista politika, mint a kapitalista társadalmi viszonyok alá vetett emberek evidens mozgalma.

5. Időnk nagy részében a szulejmániai események történeteiről beszéltünk.

6. Párt és osztály.

Párt: Minden kommunista harc és cselekvés célja lerombolni a kapitalista életmódot, mivel megjelenése a proletariátus pártjának cselekvését képviseli… így részvételetek a felkelésben, utazásaink stb., akár akarjuk, akár nem, a párt cselekvését képviseli, noha az nagyon gyengén centralizált. Az IKCS például a létező osztályharc egy centralizáló ereje. Az ok, amiért a múlt forradalmárait legyőzték, nem a párt hiánya volt, hanem a proletariátus és a tőke közötti osztályerő egyensúlya.

Osztály: Számunkra a „proletár” nem szinonimája a „munkás”-nak. A proletariátust, mint internacionális osztályt, meghatározza harca a kapitalista társadalom ellen, és mély értelme van, melyet nem lehet csupán a jövedelem, a kizsákmányolás mértéke stb. alapján meghatározni. Röviden a kommunista mozgalom a proletariátus antikapitalista tevékenységéből áll. Azzal egyetértettek, hogy habár ez egy internacionális osztály, de globálisan a proletariátus nagyon gyenge, és nem centralizálja magát internacionalista „osztályként” és „pártként”. Kifejtettük, hogy a proletariátus ereje bármely országban hogyan függ a világszerte jelenlévő erőinktől. Ugyanez a függés igaz a kapitalizmusra – ha Bush megfázik, Szaddam tüsszent.

7. Volt egy vitánk a marxizmusról és Marxról. Egy elvtárs azt mondta, Marx munkáját az osztályharc termékének tartja, Marxot pedig egy esendő militánsnak. Abban mind egyetértettünk, hogy a kapitalizmus úgy ábrázolta Marx munkásságát, mint a kommunista teória összességét és végét, Marxot pedig mint a munkásosztály istenét. A kommunizmus dialektikus és társadalmi folyamat, és se nem kezdődött, se nem végződött Marxnál. Ez egy folyamat, amely megássa a bálványimádás sírját. Hogy ezt alátámasszuk, beszéltünk a Marx előtti osztályharcról, pl. a Qaramita és Mazdaq forradalmakról, és a Marx idejében létező személyekről és szervezetekről, akik nem voltak az I. Internacionálé tagjai, nem ismerték Marxot, mégis hozzá nagyon hasonló programjaik voltak, pl. az El Productornak Kubában.

8. Béke és háború. Teljesen egyetértettek a röplapunkban az IKCS által használt állítással: „Úgy vonszolnak munkába, ahogy háborúba.” Egyetértettek azzal, hogy a kapitalizmus létezése önmagában háborút jelent, és a proletariátus számára soha nem létezhet „békeidő”. Mégis kritizáltak minket, mikor azt mondtuk: „Se békét, se háborút”, amit úgy magyaráztunk, hogy ez reakció volt az Európában nagyon erős békemozgalomra, amely a háborút csupán mint katonai konfliktust látja, nem pedig mint betegségeket, baleseteket, elszigetelést, munkát stb.

9. Erősen kritizáltuk és elutasítottuk kiadványaik tartalmát (amivel néhány elvtárs teljesen egyetértett). Írásaik semmi esetre sem tükrözik az iraki mozgalom természetét, sem a szemtanúk beszámolóit, amiket nekünk elmondtak. Azzal próbálták igazolni cikkeik gyengeségeit, hogy olyan nyelven akarták írni, melyet az emberek megértenek, és amelyet a helyzet látszólag követelt. Válaszunk az volt, hogy nem lepődtünk volna meg ezen a magyarázaton Nyugat-Európában, ahol „társadalmi béke” uralkodik, és ahol a „kommunista üzenet tömegekhez való eljuttatásának” aránytalan mértékű fontosságot tulajdonítanak. Mégis bosszantó volt Irakban hallani ezt, ahol az osztályharcos kiadványok részét képezik a mindennapi beszélgetéseknek. A burzsoázia nem csak börtönökkel, mészárlásokkal, kínzással, elszigeteléssel… próbál leverni minket, hanem azzal is, hogy azt érezteti velünk, hogy meg kell változtatnunk a kommunizmus nyelvét azért, hogy „az emberek megértsék”. Az eredmény: történelmünk és álláspontunk eltorzítása. Felhívtuk a figyelmüket az összes röplapra, amelyben követelték a „szabad politikai vitához való jogot, a politikai gyűlések tartásához való jogot”. Néhány elvtárs azt mondta, hogy lehetetlen találni akár egy ideológiai hangot, vagy kommunista szempontból jó röplapot Szulejmániában.

Megkérdeztük tőlük, mikor és hol láttak olyat, hogy az állam biztosította a kommunistáknak „a jogot minden állam lerombolásához” (!), amely mozgalmunk egyetlen történelmi programja lehet. Sok helyen „népet” írtak „proletariátus” helyett, amely nem csak egy szó, hanem ideológiát tükröz, és rámutattunk ennek veszélyére. Kifejtették, hogy ami őket illeti, nekik a „nép” proletariátust jelent, és hogy a burzsoázia nem „nép”!! A legmeglepőbb dolog az ellentmondás aközött, amit mondanak, és amit tesznek. A gyakorlatban a demokrácia, a nemzet és szabadságjogok ellen vannak… Ahogy korábban említettük, az elmúlt politikai légkör eltiltotta őket a kommunista irodalom olvasásától, a vitáktól stb. A másik ok az volt, hogy alábecsülték a mozgalmat, azt gondolva, hogy a „nép” sosem értene meg olyan fogalmakat, mint „proletariátus”.

AMI KUVAIT MEGSZÁLLÁSÁHOZ ELVEZETETT

* Kb. 8 hónappal Kuvait megszállása előtt a kormány kihirdette, hogy azoknak, akik jogosultak a szociális juttatásokra, kiosztanának 250 gramm olajat, 500 gramm rizst, 1 csomag szappant és 5 kg lisztet havonta, fejenként. Azelőtt az állami alkalmazottak (tanárok, banki alkalmazottak stb.) napi bére elegendő volt 2 kg rizsre, egy átlagos munkásé pedig 14 szelet kenyérre. Az Irán – Iraki háború előtt a havi élelmiszer-fejadagok ennél sokkal nagyobbak voltak. A háború alatt nem osztottak élelmiszert, és erre az újrakezdésre, habár sokkal kisebb szintű volt, rettenetesen nagy szükség volt. Az adagokat mégis csak 2 hónapig osztották, és az emberek most egyáltalán nem kapják meg juttatásukat. Az emberek, hogy élelemhez jussanak, kezdték eladogatni tévéjüket, hűtőszekrényüket, rádiójukat stb. 80 kg liszt csak 6 Dinárba szokott kerülni, de 400 Dinárra nőtt az ára Északon, és 800 Dinárra Délen. A legtöbb rohadt, rozsdás gyár, amely évekig zárva volt, újra kinyitott. A legolcsóbb étel, a krumpli, a gazdagok eledele lett. 1980-ban 1 Kuvaiti Dinár (1000 Fil) 950 Iraki Filt ért, de 1991-ben az Iraki Dinár úgy leértékelődött, hogy 1 Kuvaiti Dinár 10 Iraki Dinárt ért.

* Röviddel a megszállás előtt a kormány abbahagyta a farmerek és fiaik besorozását, és amnesztiát hirdetett sok elítéltnek, azzal a feltétellel, hogy visszatérnek földjeikre, és megkezdik a mezőgazdasági termelést.

* A sorozás (17-45 éves korig) újraindult, amint Kuvaitot megszállták. Mégis rengetegen dezertáltak, különösen Szulejmániában és a Lápvidéken. Sokan nem tudtak dezertálni, mert egyáltalán nem volt pénzük és hivatalos papírjuk. Általában a legtöbb ember, annak reményében, hogy megszabadulnak a Baath rezsimtől, nem akarta, hogy a kormány kivonuljon Kuvaitból. (Újabb jele a mozgalom reménytelenségének és kétségbeesésének.)

* Február elején a Klán Hadsereg vezetői Kurdisztánban megpróbálták lecsillapítani a lakosságot, azt a pletykát terjesztve, hogy felállítottak egy Köztársasági Gárda egységet Szulejmániában. Figyelmeztettek arra, hogy a Köztársasági Gárda bármiféle népfelkelés esetén megtizedelné azon területet, ahol kitört.

* 1991. március 5-én (épp a felkelés előtt) volt egy találkozó Szulejmániában a Klán Hadsereg (2) vezetői és a Baath Párt képviselői között. A suráknak megvan a dokumentum, amely bizonyítja, hogy a kormány szabad kezet adott a Klán Hadseregnek, hogy megölhetnek mindenkit, aki részt vesz bármiféle felkelésben.

* A felkelést megelőző éjszaka militánsok (akik surák megalakítására készültek) meglátogatták a Jasht, hogy segítse őket fegyverekkel. Szereztek két pisztolyt és egy Kalasnyikovot, hogy meg tudják támadják a Jash házait és lefegyverezzék őket. A Jashból néhányan azonnal és önként átálltak hozzájuk.

* A Kommunista Perspektíva Szervezetet már kb. hat hónappal a felkelés előtt megalakult. Röviddel a felkelés előtt létrejött egy másik szervezet, „Felkelő Csoport” (Uprising Group) néven. Ez utóbbi pusztán direkt akciók végrehajtására, nem röplapok kiadására stb. jött létre.

A Kommunista Perspektíva Szervezete már a felkelés előtt kialakította politikai programját és szervezetét. Tevékenységüket más militánsokkal is egyeztették, és világos politikai célokat határoztak meg. Néhányukat már a felkelés előtt letartóztatták militáns tevékenységért.

A militánsok, akik fegyvereket szereztek a Jashtól, kapcsolatban voltak a Kommunista Perspektíva Szervezettel, és kérték, hogy működjenek együtt a gyakorlati államellenes akciókban. A Kommunista Perspektíva Szervezet ezek felett el akarta kerülni, hogy populista szervezet legyen, amely csak a kormány elleni támadások megszervezését szolgálja, tekintet nélkül a felkelők helyzetére. Csak proletárokkal akartak együttműködni, akik ugyanannak a célnak szentelték magukat.

* A szövetségesek bombatámadása folyamatban volt, és még nem tört ki a felkelés Szulejmániában. Dezertőrök jöttek vissza Kurdisztánba délről, és elmondták az embereknek, hogy felkelés tört ki Kútban, Amarában, Nászírijában, Szamávában és Hillában.

* 1991. február 29-én a dezertőrök beszámoltak arról, hogy Bászrát elfoglalták a felkelők, és hogy a katonai egységek fegyverekkel és tankokkal átálltak hozzájuk. Bagdad Al-Tavra kerületében is lázadás volt. Az elvtársak és emberek, akiket láttunk, is biztosítottak arról, hogy a déli mozgalmat egyáltalán nem a síiták vezetik. Az őszinteség egyik ritka pillanatában – és a kapitalizmus legjobb érdekei ellen – a média kifecsegte, hogy:

„Az összes kárt anarchisták és szabotőrök okozták… Anarchisták, bűnözők. Whiskyt ittak és szeretkeztek a szent helyeken…” (London Independent, 1991. július)

* Március 5-én Raniját elfoglalták a felkelők. Fő jelszavaik surák felállítására szólították fel az embereket.

* 6-án Csvar Korna városa csatlakozott a felkeléshez.

* 7-én militáns csoportok és egyének előkészületeket végeztek a kormányhivatalok és berendezések megtámadásához Szulejmániában. Néhány lázadó, aki nem tudta, hogy a militánsok már hónapok óta tervetek egy felkelést, és hogy a támadás sok pontját már megszervezték, megpróbálta rávenni a többieket, hogy csatlakozzanak a lázadáshoz. Ezt úgy tették, hogy elterjesztettek egy szóbeszédet, hogy a Pesmerga elfoglalta a rendőrségi főhadiszállásokat, így véletlenül nagyon hasznos propagandát terjesztettek a nacionalisták számára (amely nagyon sikeres volt!).

* Fegyveres felkelők voltak Szulejmánia egész területén. Néhányuknak Jash szimpatizánsok adtak fegyvereket, mások kényszerítették a Jashokat fegyvereik átadására, ha elutasították, hogy harcoljanak velük. 2-3 órával a harc kezdete után 7-én a felkelők „elhatározták”, hogy surákat alakítanak, amely tulajdonképpen a múlt és a jelen kommunista harcainak, és az 1979-80-as iráni sura (tanács) mozgalom hatásának az eredménye.

A SURÁK ALAKÍTÁSÁNAK ÖSZTÖNZŐ TÉNYEZŐI

1. A mozgalom nagyobb szervezettségének és gyakorlati irányításának szüksége a militánsok által, hogy megelőzzék, hogy a nacionalista Pesmerga kisajátítsa a harcot saját céljaira. Mégis, ugyanakkor a lázadók egy másik csoportja, szintén a surák nevében, felhívta a pesmergát, hogy harcoljon a felkelésben. Azt gondolták, hogy követhetnék azt a leninista ideológiát, amely szerint kihasználhatnák a helyi nacionalista burzsoáziát „a nagyobb gonosz”, az iraki állam ellen. E felkelők legtöbbje most a Kurd Fronttal dolgozik.

2. A tömeges fosztogatás megelőzésére. Opportunista cápák megtisztították a várost pl. a kórházi ágyaktól, elektromos felszerelésektől, és Iránba vitték eladni. Ahogy a kórházak a felkelők kezére kerültek, és egyre több lázadó sebesült meg, ezek a cikkek létfontosságúvá váltak a harc számára.

3. Látták a militáns akciók megszervezésének szükségességét – hogy mik legyenek a fő célpontok, és hogyan támadják meg azokat. Például 48 besorozott katonát szedett fel és bújtatott az egyik sura, hogy megvédje őket a nacionalisták válogatás nélküli gyilkolászásától. Később elengedték őket egy biztonságosabb területen. Céljuk volt még tevékenységük fejlesztése és kiterjesztése a többi részen is.

* Közel 30 000 ember, fegyveresek és nem fegyveresek, gyűlt össze a sura főhadiszálláson az avati iskolában, ahol a sura-tagok hangszórókon keresztül beszéltek a tömegekhez. „Ez a főhadiszállásunk, a kizsákmányoltak tanácsainak alapja. Állítsátok fel munkástanácsaitokat. Legyen a sura hosszú távú harcotok alapja. Hozzátok ide a megszerzett javakat, és mi majd elosztjuk. Az osztálytudatosság a szabadság fegyvere. A forradalmi nép, a forradalmi kizsákmányoltak, a forradalom eredményei a mi saját vérünkbe került! Folytassuk tovább! Ne hagyjuk kárba veszni!”

* A sura támogatói elfogtak 600 titkosrendőrt és bevitték a főhadiszállásra. Néhány sura-tag elment a hegyekbe konzultálni a PUK vezetőivel, tekintettel a 600 fogolyra. Nosirvan, egy katonai parancsnok azt mondta, hogy nem kéne megölni őket: „még hasznosak lehetnek később. ”Maguk a sura-tagok fel akarták vonultatni a rendőröket, felsorolva kínzásaik lajstromát, mielőtt megölik őket. Azonban a tömegek felháborodtak Nosirvan javaslata miatt, és megelőzve felvonultatást, beözönlöttek az épületbe és megölték őket.

* Amikor a várost elfoglalták, 56 sura létezett, beleértve a szemétszállítók, a cement-, ruha-, cigaretta- és cukorgyári munkások suráit.

* A Kommunista Perspektíva Surája (CPS), amely magában foglalta ezek néhány tagját és sok szimpatizánst, szoros kapcsolatban voltak a fenti 5 munkás-surával. Gyűléseket tartottak, ahol megvitatták, hogyan vették át a munkások a gyárakat, baathista menedzsereket és munkaadókat megölve stb. A CPS hangsúlyozta, hogy a gyártó gépsorokat meg kell védeni, nem pedig lerombolni a felkelés hevében. Számítottak arra az időre, amikor a felkelés el lesz vágva minden külső támogatástól, és magának kell majd előteremteni az élelmet, ruhákat stb.

* 1991. március 10. - Erbilben surákat állítottak fel, és 3 óra alatt átvették a város irányítását; 42 sura volt.

* Március 12. – A sura képviselői Szulejmániából Erbilbe mentek és gyűléseket tartottak a munka centralizációjának ügyében. Az avati sura azt mondta az összes többi surának, hogy központi bizottságot kellene alakítani. Ezt meg is tették, és elkezdtek sura tagsági kártyákat gyártani, hogy azonosítani tudják azokat, akik részt vesznek a gyűléseiken és fegyveres sura militánsok. Azonban volt közöttük néhány konfliktus és az egység három különböző álláspont miatt bomlott fel:

1. A központi bizottság tagjai csak politikailag a munkásosztályért valók lehetnek.
2. A surák a „népet” képviselik, és bárki tagja lehet a központi bizottságnak, nem csak kommunista militánsok.
3. A tagokat demokratikusan kell megválasztani, és bárki, aki a Baath rezsim ellen van, szavazhatna.

* A pesmerga megérkezett a városba nem sokkal azelőtt, hogy az teljesen a lázadók kezére került. Elfoglalták az összes katonai célra igénybe vett kormányjárművet, a bankot, és elvették a kormány tulajdonát, így az embereket arra késztették, hogy a fosztogatásra koncentráljanak a harc helyett.

* Március 16. – A halabjai mészárlás évfordulója. A surák, a Kurd Front, a vallási pártok, az Iraki Kommunista Párt, és néhány kisebb baloldali csoport megemlékezést szervezett. Több mint 10 000 sura szimpatizáns volt ott, és az első beszédeket különböző sura csoportok mondták. A CPS a munkásosztály törökországi, brazíliai stb. harcairól beszélt, arról, hogy a proletariátus és a kommunizmus minden nacionalista mozgalom ellen van, és hogy a kurdisztáni konfliktus ugyanaz, mint a többi munka és a tőke közötti, burzsoázia és proletariátus közötti harc. A fő jelszavak:

„Kenyeret, munkát, szabadságot”
„Bombák, tankok, repülők nem fognak minket kiűzni ebből a városból.”
„Csak a munkások tudnak más életet létrehozni.”

A Kurd Front, a nacionalista surák és a vallásos emberek közbekiabáltak, gúnyolva és nevetségessé téve politikai álláspontjukat.

* 1991. Március 17 – A megemlékezés napján a Kurd Front nem kapta meg azt a tiszteletet, amiről úgy gondolta, kijár neki, és felismerték, hogy a suráknak széleskörű tömegtámogatottságuk volt. Elkezdtek hazugságokat terjeszteni a surákról a rádióban, hogy sokan közülük ex-Baathisták, fosztogatók, bajkeverők, és hangsúlyozták a surák vallásellenességét, annak érdekében, hogy egyetlen moszlim se támogassa őket. Megpróbáltak szóbeszédet terjeszteni, hogy a surák összeomlottak, mert képtelenek vezetni az embereket és irányítani a várost, és bejelentették a Kurd Békeerő megalapítását.

* 1991 március 18 – Ezt hallva a surák megszerveztek egy találkozót és úgy határoztak, hogy 5 képviselőt küldenek a Kurd Fronthoz, hogy megvitassák a pletykákat, és megoldják a problémákat. Csakhogy ezzel sok sura nem értett egyet, és tüntetéseket szerveztek, ahol hangszórókat használva leleplezték a Kurd Front reakciós és veszélyes politikáját.

A CPS világossá tette, hogy nem csak a Kurd Front, hanem a kurd nemzet ellen is vannak, és a Haszta és a Militáns Front (anti-nacionalista szervezetek) tagjaival együtt szétzüllesztették a gyűlést…

Ez a vita tisztázta a különböző surák és tagjaik álláspontját, és három fő részre szakadtak:

1. CPS
2. Radikális baloldali szervezetek
3. PUK és KDP vagy Kurd Front

* 1991 március 18 – Harc kezdődött Kirkukban. A CPS és a baloldali surák odamentek támogatni a harcot. Sok pesmerga is odament, és drága lopott autókkal stb. tértek vissza.

* 1991 március 20 – Kirkukot elfoglalták, és 6 surát állítottak fel.

Ugyanakkor a rádió bemondta, hogy Dzsalal Talabani Szulejmániában volt, és minden lakost felszólított arra, hogy menjenek a pesmerga főhadiszállásra, hogy meghallgassák, „milyen jó híre van számukra”. Csak a Pesmerga támogatói mentek el, és mikor felismerték, hogy a surák támogatottsága nőtt, és átterjedt más városokra, arról kezdtek el pletykálni, hogy a kormány és Mudzsahedin Kalk csapatok értek Csamcsamalba. Rémisztgették az embereket, hogy tömegesen elmenjenek; először, mert nagyon féltek a Mudzsahedin Kalktól, másodszor, mert hallották, hogy akkor este Talabani Szalari Havidsz sejk házában volt és azt mondta neki, hogy tanácsolja minden pesmerga családnak, hogy minél hamarabb menjenek el. Aznap a pesmerga és családjaik elhagyták a várost, és azt mondták az embereknek, akikkel találkoztak, hogy „Jön a hadsereg…” Harmadszor, a surák propagandája a Kurd Front és a nacionalisták ellen súlyosan alkalmatlan és elégtelen volt, nem tudták meggyőzni az embereket arról, hogy a Kurd Front hazudik, és megnyugtassák őket – különösen a régebbi mészárlások fényében.

Ugyanazon a napon a surák tüntetést szerveztek, hangosbeszélőn mondták az embereknek: „Maradunk és harcolunk tovább… azok, akik elmennek, gyávák, és e város sírásói…”

A város lakosságának 70 %-a elmenekült. Másnap 5000 katona és 60 tank vonult be. Szulejmániát visszafoglalták, de a Pesmerga nem követett el további „indokolatlan” gyilkosságokat a lakosság ellen. Hogyhogy nem, Kirkukban és Csamcsamalban bosszút álltak a felkelőkön, még az öregeken, gyerekeken, sőt kórházi betegeken is…

* Kirkuk, Szulejmánia, Csamcsamal stb. városokat hamarosan újra elfoglalták. Ezt főleg az Iraki Kommunista Párt, a CPS és más sura militánsok tették. Tankokat és katonai teherautókat gyújtottak fel. A végeredmény mégis ugyanaz maradt, az állam (a Kurd Front, és a nacionalisták) visszatértek és megszerezték a megmaradt tulajdont, „hogy biztonságba helyezzék”, azaz, hogy visszaadják a kormánynak. Néhány sura-tag „nagyon mérges” lett, (és teljesen hatástalanul), vitatkoztak a Kurd Fronttal; azt mondták nekik, hogy ez már élet-halál kérdése, és nem lehet úgy játszani, mint egy parti sakkot.

* Szulejmániában 5 nappal a felkelés kezdete után a surák napi gyűléseket tartottak az Amin Zaki Bak iskolában, kb. 1000 ember részvételével. Az összes surából érkeztek képviselők, és különböző vitapontokat vetettek fel. Sok vita volt, és néhány képviselő kiviharzott a gyűlésről. A fő pontok ezek voltak:

1. A déli surákkal való szolidaritás szükségessége.
2. A vallást el kellene választani az államtól.
3. A politikai szabadság szükségessége (demokrácia).
4. Sura-kormányzat vagy parlamentáris demokrácia?
5. A kurd nemzet önmeghatározása.
6. Ugyanazokat a jogokat férfiaknak és nőknek.
7. A szövetségi erőknek távozniuk kell.
8. Osztályharc vagy nemzeti harc?

* Március 21 – az egyik sura túszként fogva tartott 9 titkosrendőrt, de megölte őket anélkül, hogy a Kurd Fronttal konzultált volna.

* Március 23 – a kirkuki sura elfoglalta a városi rádióállomást, és közvetített. Valamint kiosztották az összes ételt, amit a kormányszupermarketekben találtak, és felosztották a titkosrendőrök házait a hontalanok között.

* A második felkelés alatt Kirkukban a lázadók el akarták foglalni a városon kívüli olaj- és gázműveket. Nekünk azt mondták, hogy egy kb. 2 órán át tartó harc volt az egyik gyár körül. Lőttek a lázadókra, ahogy közeledtek, de ők túlerőben voltak a gyár védőivel szemben. Egy idő után a lövöldözés abbamaradt, és az emberek meglepve látták, hogy a nacionalista Pesmerga jött ki az épületből, jelezve, hogy ne lőjenek, erre nem is lőttek. A Pesmerga elmagyarázta, hogy a gyárakat nem szabad kifosztani, mert a kurd államnak szüksége van rájuk.

* Április 3 – A CPS, a SWE és a proletár surák tüntetést szerveztek. Megpróbálták ellensúlyozni az iraki erők közelgő előrenyomulásáról és a bászrai felkelés összeomlásáról pánikszerűen terjedő híreszteléseket, hogy megkíséreljék a menekülő népáradatot visszatartani. „Maradunk és harcolni fogunk!” volt a jelszó, a rádióban információkat közöltek a surák erejéről nem csak Szulejmániában, hanem egész Irakban, ezzel maradásra és a mozgalom támogatására biztatták az embereket.

Azon a délutánon Szulejmániában ismét elkezdődött a harc. A hadsereg csak rövid ideig tartott ki a lázadókkal szemben, akik egy heves támadásban lefegyverezték őket. A Kurd Front ismét visszajuttatta a zsákmányolt nehéztüzérséget a hadseregnek.

* 1991. június 29. – Mialatt a nacionalisták demonstrációkat tartottak Duhokban és Panjvinban a Kurdisztánban állomásozó szövetséges erők visszavonása ellen (szemben a surák demonstrációival, amelyeken éppen azt követelték, hogy tűnjenek el), folytatódtak a hivatalok, üzletek és rendőrőrsök elleni támadások Erbilban, Szulejmániában és Duhokban, a lázadók újabb élelmet és fegyvereket zsákmányoltak a Pesmerga folyamatos tüzelése alatt. Hasonló harcok folytak Bagdad Al-Tavra kerületében is.

* ’91. július – Az Iraki Kommunista Párt Peshmerga, a surák és más baloldali radikális csoportok tagjai Kalarba (város a Szulejmániába vezető főút mentén) mentek, amikor megtudták, hogy Mudzsahedin Kalk, Tcsiman város egész lakosságának lemészárlója nemrég haladt keresztül Szulejmánián. Kalar egy nagyon kis város a központját kettészelő főúttal. A lázadók az út menti házak tetején rejtőztek el, és szóltak mindenkinek, hogy addig maradjanak csendben, amíg az egység be nem ér a városba. De amikor egy asszony meglátta, hogy a katonák kurd ruhát viselnek és Dzsalal Talabani képe van kifüggesztve a tankokra, örömében (a hülye) elkezdett feléjük szaladni. Ebből azok megértették, hogy a házak lakottak, a tankok fegyvereit rájuk fordították és elkezdtek tüzelni, az első célpont és áldozat az asszony volt… a lázadók ekkor kezdtek el támadni, felrobbantották a tankokat és megöltek minden mudzsahedint. Néhányan közülük csak akkor hitték el, hogy a katonák mudzsahedinek voltak, amikor átkutatták őket és megtalálták az irataikat.

* 1991. július 03. – A Kurd Front élelmiszersegélyt kapott, hogy szétossza a „rászorultak” között. Természetesen ebből a Pesmerga közeli barátai részesültek és éltek jól, mialatt a szegények több mint egy hónapot vártak élelemre és gyógyszerekre.

13-án az embereket már nem lehetett tovább megtéveszteni… Zakóban megtámadták a Kurd Front főhadiszállását, sok Pesmergát megsebesítettek és lefegyvereztek, szétosztották az élelmiszerkészleteket, majd felgyújtották a főhadiszállást és az élelmiszerraktárakat. Néhány Pesmerga Ranijába menekült segítségért, visszaérkezésük után házkutatásokat tartottak, hogy bebörtönözzék, megbírságolják a feltételezett „főkolomposokat”, és hajuk leborotválásával megalázva elengedték őket.

* 1991. július 17. – Erőszakos tüntetés volt Erbilben, melyet a Pesmerga megpróbált az ellenőrzése alá vonni; a békés demonstrációk előnyeit dicsőítve azt tanácsolta az embereknek, várják meg a kormánnyal folytatott tárgyalások eredményeit. Ők ezt nem vették tudomásul, és a sura „Kenyeret, Munkát, Szabadságot” jelszavakkal támadásokat indított a kormányépületek ellen.

* 1991. július 18. – Néhány sura gyűlést tartott Szulejmániában, ahol eldöntötték, hogy hasonló akciókkal támogatják az erbili harcokat. Megpróbálták titokban tartani a terveiket, de a KF kémei, akik beépültek a surákba, tudták, hogy a felkelések folytatása elkerülhetetlen, de eltökélt szándékuk volt megakadályozni, hogy az erbili események, ahol a mozgalom lehagyta őket, megismétlődjenek. Olyan megoldásokban gondolkodtak, amelyekben a harcok az ő kívánságuknak megfelelő irányt vennének:

1. A surák önszerveződésének meghiúsításával.
2. A mozgalom pusztán erőszakos harccá manipulálásának (gerillaháború, osztály az osztály ellen helyett fegyverek a fegyverek ellen) sikeres politikájával elvonni a nép figyelmét a harc valódi természetéről.
3. Rádiópropagandában tagadni, hogy támogatták az iraki hadsereget, megelőzték a fosztogatást és segítették a rendőrséget Erbilben, ezzel hazugokként lejáratni a sura tagokat, akik a Pesmerga hasonló erbili akcióiról jelentettek meg beszámolókat.

A Pesmerga a katonák lelövésével és járműveik felgyújtásával taktikát változtatott, de hamarosan rájöttek, hogy közel sincs olyan nagy támogatottságuk, mint a surának, melyek befolyása napról napra növekedett. Egy másik taktikával is megpróbálkoztak; a vérontás megállítására szólítottak fel, győzelmi menetben parádézva vonultak végig az utcákon, aztán kihirdették, „Aláírták a megállapodást. Kurdisztán autonómiát, Irak demokráciát kapott!”

* 1991. július 20. – A CPS, az SWP és más baloldali szervezetek újabb tüntetést szerveztek Szulejmániában. A legfontosabb jelszavuk ismét a „Kenyeret, Munkát, Szabadságot” volt. A sura tagok megtudták, hogy Barzani engedélyt adott a kurd titkosrendőrségnek, hogy beszivárogjanak a tüntetők közé. A tüntetés a városon keresztülmenő békés menet maradt, visszahúzódó sura tagokkal, akik csendesen beszélgettek az emberekkel, ellenségnek nevezték a Kurd Frontot, és anti-nacionalista surák alakítására szólítottak fel, de ezúttal csak a háttérben maradva. A surák a tömegtámogatás szerepének alábecsülésével hibát követtek el, amit főként a Közép és Dél-Irakban lévő sura militánsokkal való elégtelen kapcsolat eredményezett. A KF a tüntetés alatt megtámadta őket, összetörték a transzparenseiket, összeverték őket, és sokukat letartoztatták. A sura elszalasztotta az esélyét arra, hogy egy KF elleni általános támadást keltsen életre, amelyet néhány militáns gyújthatott volna, ha a Pesmergára fordítja a fegyvereit. Ehelyett a sura tagok megfordultak és elfutottak – és még mindig nem találnak szavakat arra, hogy eléggé kifejezzék sajnálatukat egy ilyen durva hiba miatt.

* Szeptember elején a CPO levelet kapott a suráktól, amelyben kérték, hogy beszéljenek meg egy találkozót Halabjában. A találkozó napján a CPO emberei a főhadiszállásukon vártak rájuk. Amikor egy elvtárs észrevette, hogy körülbelül 400 fegyveres Pesmerga halad a terület felé, az elvtársak megértették, hogy cselekedniük kell. A tetőkön helyezkedtek el, hogy megvédjék magukat, és sok sura és CPO szimpatizáns csatlakozott hozzájuk.

A PUK azt tervezte, hogy lefegyverzi őket, azért írt egy hamis levelet, hogy biztos legyen benne, hogy az összes aktív CPO tag az épületben lesz az adott időben… A Pesmerga megértette, hogy készek a megtorlásra, és azt üzente csak beszélni akarnak velük, de erre a CPO azt válaszolta, hogy semmi közös vitapont sincs közte és a Pesmerga között. Amikor a Pesmerga megértette, hogy a tömeg a CPO oldalán áll, azt mondta az embereknek, hogy nagyon agresszívek, és visszafordultak…

A SURÁK ÁLTAL HASZNÁLT JELSZAVAK

1. Kenyeret, Munkát, Szabadságot, Sura Kormányt.
2. Éljen a surák uralma.
3. Minden hatalmat a suráknak.
4. A surák a baathista rezsim egyetlen alternatívája.
5. Szólás-, vélemény- és szervezeti szabadságot.
6. Feltétel nélküli politikai szabadságot.
7. Fegyverrel fogjuk megvédeni a surák hatalmát.
8. Egyenlő jogokat a férfiaknak és a nőknek.
9. Munkástanácsokat követelünk, nem parlamenti demokráciát.
10. Halabja és Budenan Kurdisztán Hirosimái.
11. 35 órás munkahetet.
12. Forradalmi Nép! Kelj fel és csatlakozz a surákhoz.
13. A jogfosztott falusiak visszatérhessenek az otthonaikba.
14. Kelj fel és harcolj! Rombold le a félelem intézményeit!
15. Ki a megszálló csapatokkal Kurdisztánból.
16. Éljen a kurd nemzeti önmeghatározás.
17. Éljen a szolidaritás minden munkás surával.
18. Nem akarunk újjáépített rendőrőrsöket, Jasht és népi milíciákat.
19. A surák fogják begyógyítani a kurdisztáni kizsákmányoltak sebeit.
20. Minden adminisztratív szervezetet demokratikusan kell megválasztani.

A KÜLÖNBÖZŐ SURÁK ÁLTAL TERJESZTETT RÖPLAPOK FORDÍTÁSAI

„Közösek-e az érdekei a Kurd Frontnak és a Nacionalistáknak a Baathistákkal? Ha nem, hogyan magyarázható az, hogy amikor megtámadtuk a titkosrendőrség főhadiszállását, úgy tűnt, hogy a KF együtt érez a rendőrökkel, és felszólított minket ’Nyugalom... csak kerítsétek be őket...’ Miért lehet az, hogy a KF lelövi a katonákat, de megkíméli a titkosrendőrök életét? És hogyan alakíthattak ki állásokat a főhadiszállás elleni támadást követő napon felfegyverzett rendőrök az épület tetején? Mi láttuk, hogy a Pesmerga visszaadta az elkobzott tankokat és lövegeket a kormányerőknek. Ez nem azt jelenti, hogy a KF valójában védi az államot és a baathista rezsimet? A válasz igen, és fel kell ismernünk, hogy ők a nép ellenségei.”

(NEW LIFE - SSFA) (3)

oOo

„A proletariátusnak meg kell magát különböztetnie a nacionalizmustól és Isten Pártjaitól, és a proletár szocializmus nem maradhat életben, ha nem realizálja ezt az elkülönülést. De nem maradhat életben erős autonóm szervezet nélkül sem, ami hatékonyan vállalja a proletariátus és általában a kizsákmányoltak feladatait. Napjaink osztályharcaiban a proletariátusnak és a kizsákmányolt tömegeknek ki kell terjeszteniük autonómiájukat, meg kell mutatniuk mindenkinek, hogy van saját társadalmi mozgalmuk, egy különböző társadalmi perspektíva, és hogy ők nem a kapitalizmus és a szabad piac követői. Ők nem hozhatók kapcsolatba semmilyen amerikai stratégiával (új világrend), sem az arab és kurd nacionalizmussal vagy isten pártjaival.

Ellenkezőleg, meg kell mutatniuk, hogy szemben állnak mindezekkel, hogy céljuk teljesen különböző - a proletárdiktatúra és az általános felszabadítás. Ezért lényeges a proletáriátus számára, hogy mindennapi tevékenységében, gyűléseken és sztrájkokon, követeléseikben és jelszavaikban… politikai érdekeik felé haladjanak. Ebben a folyamatban a szocialista proletároknak, a radikális pártoknak és a mozgalom avantgárdjának gyakorlati feladata: a megalakulás, a propaganda és a proletariátus megszerveződésének biztosítása egy másmilyen kereten belül. Szembe kell szállnunk a nyomor feltételeivel, a gazdasági blokáddal… Ha azt mondták ránk, hogy egységünk és tiltakozásunk alkalmatlan és a baathista hatalom érdekeit szolgálja, akkor világos a szocialista proletariátus válasza:

Nem akarjuk feláldozni magunkat a burzsoáközi antagonizmusoknak, és amíg a gazdasági blokád ellen a proletárok megfelelő béreket követelnek azoknak, akik hozzájárulnak a termeléshez... A proletároknak Kurdisztánban és délen harcolniuk kell az imperialista Egyesült Nemzetek rendőri erőinek elnyomása ellen, mert ezek az erők nem csak hogy nem segítenek az embereken, hanem ellenkezőleg, a kapitalista politika gyakorlásával megsemmisítik a forradalmi erőket.

Nem kérdéses a tény, hogy a munkásosztály harcának folyamata világszerte, és különösen Irakban megmutatta, hogy a proletariátus nem érhet el semmit, amíg megosztott. Ezért össze kell tartanunk, és harcolnunk általános gyűléseken, meg kell szerveznünk egy centralizált mozgalmat, ami erőt ad a proletariátusnak, hogy a „világ színpadára” lépjen és valóban cselekvővé váljon, bemutatva ezzel harcuk szükségességét… Csak mint centralizált és egységes mozgalom lehet képes a proletariátus szembeszállni a burzsoáziával, és csak így juthat el üzenetük a világ többi proletárja felé. Csak ezen az úton lehetséges, hogy a mozgalmon belül létező más tendenciákkal szemben a szocialista proletárok és a szocialista csoportok képesek legyenek fejlődni és realizálni a proletárok harcának kommunista tartalmát…”

(WORKERS’ VIEW #1, CAG) (4)

oOo

„A burzsoázia és a munkásosztály közötti ellentmondás, a proletár perspektíva fejlődése és a szociális változás volt a márciusi felkelés lényege. Azóta az iraki kizsákmányoltak kapitalista életforma elleni harca nyilvánvaló az állam elleni agitáció megismétlődésében.

Az önszerveződések megerősödése és a munkás surák alakítása széles körben elterjedt, amely egy fontos minőségi lépést jelentett a proletár politikai cselekvés forradalmi fejlődésében.

Sok felszabadult városban a munkások teljesen bekapcsolódtak a surák felállításába. Erbilben a cigarettagyári munkások, a baromfitenyésztő farmerek és a takácsok alapítottak surákat, aztán egy központot hoztak létre a munkás surák számára. A cél egy főhadiszállás létrehozása volt, amely a különböző surák tevékenységét koordinálta. Ehhez hasonlóan Szulejmániában a cigarettagyárak, az elektromos művek, a ruhagyárak és a városi közigazgatás munkásai a „Tahir” és „Hmurabi” gyárak munkásaival együtt alakítottak surákat a „Nasszir” táborban. Szulejmániai baromfitenyésztő farmerek és munkanélküliek közös surát hoztak létre a kirkuki olajmunkásokkal.

Az első munkásgyűlések vitáin a fő téma az önszerveződés szükségessége és fontos szerepe az osztályharcban volt. Megbeszélték a Surák és azok alakításának kérdéseit.

Az ezt követő gyűléseken a munkások, akik felvillanyozva vettek részt, képviselőket választottak, szabad és közvetlen szavazással. Gazdasági és politikai javaslatokat tettek, alapvető célokban és elvekben állapodtak meg. A szulejmániai közigazgatási dolgozók felolvastak egy beszámolót a munkások és a politikai pártok közti kapcsolatokról, amelyet később kiadtak. Ezek a gyűlések mutatták meg a munkásoknak az egységben rejlő erő nagyságát, és ők kezdték azt érezni, hogy a „Nagy Testvér” többé nem figyeli őket.

Időről időre minden sarokból munkások léptek elő, hogy leírják a szegénységet és nyomort, amely a kapitalizmus, az elnyomás és a megfélemlítés következménye, és hogy hogyan szenvednek a főnökök és a kapitalisták alatt. Beszámoltak a barbár és embertelen viselkedésről, és az elviselhetetlen munkáséletről. A világ megelőző történeti tapasztalatait követve a szabadság, az egyenlőség, és a munkáskormány harangja kondult meg egész Irakban… A surák alapítása nem csupán a munkáshatalom kiterjesztése a burzsoázia ellen az önszerveződések elindításával, hanem a kezükbe adott egy hasznos és nélkülözhetetlen eszközt, politikai egységet, szociális követeléseket, és a politikai szervezetek kiépülésének elterjedését hozta létre.

Egy felszabadult város jó képet ad azokról a harcokról, melyeket a munkások a szabadságért és a valódi egyenlőségért vívtak. Társadalompolitikai erőként emelkedtek fel a munkások a társadalom mélyéről, hogy komoly társadalmi és politikai szerepet töltsenek be. A surák hatalmas militáns társadalmi szervezetekként és a munkáshatalom bázisaiként váltak valósággá, precedenst állítva az iraki munkásosztály történetében. Ez több mint 10 év társadalmi változásainak Irakban, és a munkástanácsok világtörténetének közös eredménye.

A zsarnok Baathista rezsim meggyengülésével a munkások könnyebben juthattak levegőhöz, és még nagyobb mértékű osztályaktivitásba kezdtek…

A sura mozgalom evangéliumként terjedt a munkások között… A mozgalom a gyengeségei ellenére is fejlődött. Ezek a szervezet gyengeségei voltak, amik az elszigeteltségből, a radikális szocialista avantgárd militánsoktól való elkülönülésből, és a kommunista szemlélet és a szocialista perspektíva hiányából adódtak, amelyek teret engedtek a reformistáknak. Ennek következménye, hogy az állam brutális ellentámadása, a városok újra lerohanása és a felkelés rövidsége miatt a munkásoknak nem maradt elég idejük, hogy úrrá legyenek a surákra vonatkozó gyengeségeken.

Kurdisztán szabad övezetének legtöbb városában, falujában és táborában a kizsákmányoltak surákba szerveződtek, de a munkás surák gyengesége rossz hatással volt a „szegény nép” suráinak alakulására és működésére.

A burzsoá ellenzéki pártok elszántan próbálták politikájukat a gyakorlatba ültetni, nehogy a surák gazdasági, társadalmi és politikai osztálykövetelései a munkásoknak juttassák a hatalmat. Az ellenzéki pártok a korábbi rezsim elnyomó intézményeit és szerveit használták fel.

Irak déli részén a reakciós „Síita” mozgalom saját „iszlám surákat” hozott létre azért, hogy hiteltelenné tegye és manipulálja az egyedül radikális munkás surákat. Kurdisztánban a nacionalisták nem haboztak bevetni minden lehetséges erőt a munkás szervezetek ellen. Rálőttek a sztrájkoló munkásokra, megfenyegették a vezetőiket, megvédték és felfegyverezték a főnököket, és a rádióban „anarchistának” és „felforgatónak” minősítették a munkások követeléseit. Ez a nacionalista erők és a munkás surák közti antagonizmus meghatározta Kurdisztán politikai légkörét.

Most, azt követően, hogy a Barbár Baathista rezsim visszafoglalta a városokat, a társadalmi és politikai perspektívák ugyanazok, mint korábban: éhínséggel, nyomorral, szegénységgel, munkanélküliséggel fenyegetik a munkások életét, még inkább, mint korábban. Mégis, az elégedetlenség, amely jóval a felkelés előtt támadt fel, tovább fogja sarkallni az e világ elleni harcokat, magával hordozva a lázadás tapasztalatait.

A rezsim katonai ellentámadása, a Kurd Nacionalisták és a központi kormány közötti szövetség sem tudja kitörölni a munkásokból az emlékeket és a cselekvést…

(PROLETARIAT #6, CPO)

oOo

A sura tagok helyzete most eléggé bizonytalan. Naprakésznek kell lenniük, óráról órára a nacionalisták és a Baathista hadsereg akcióiról. A surák már rendelkeznek a városok közti információs hálózattal, amelybe nagymértékben vannak olyan egyének, akik könnyedén tudnak közlekedni a területen. Aggódnak, hogy a KF titokban beengedi a hadsereg csapatait Szulejmániába, vagy bizalmas értesülései vannak a kormánycsapatok mozgásáról.

Néhány sura tag a sandaji forradalom tapasztalataiból tudja, hogy amikor a nacionalisták szétszélednek és elhagynak egy várost a lakosok figyelmeztetése nélkül, mészárlás következik. Ezért kísérik figyelemmel a KF tömegmozgásait.

Egy nap lelőttek egy kurd ruhás embert, akiről tudták, hogy titkosrendőr. A nála lévő dokumentumok szerint Maszud Barzani engedélyével adta ki magát pesmergának. Az nem tisztázódott, hogy ki ölte meg, de egész biztos, hogy nem a nacionalisták.

Visszautunkon egy érdekes dolgot hallottunk: a Baathisták és a KF közti megegyezést már jóval korábban aláírták. Titokban tartották, mert a „kompromisszum” és az „autonómia” bejelentése komédiává vált, és a PUK és a KDP tisztában volt a sura mozgalom tömegtámogatottságával. A proletároknak elegük van a kompromisszumokból, és inkább folytatni akarják a harcot.

* 1991. augusztus *

Note

1. Communist Perspective Organisation – CPO (kurdul; Rawti). A legtöbb militánsuk Kurdisztánban és Dél-Irakban van. A felkelés előtti hónapban sok csoport volt, amely avantgárd szerepet töltött be, a CP volt közülük az egyik. Egy proletár újság megjelenítésén, és a csoportok militánsai közti elterjesztésén dolgoztak. Mikor a lázadás továbbfejlődött a kuvaiti invázió alatt, a CP, együtt néhány másik csoport militánsaival létrehozott egy SURA (Tanács) csoportot. Később a CP saját Surákat - Communist Perspective Shura CPS - szervezett különböző városokban. A surák megpróbáltak proletárirányítást adni a mozgalomnak, védték az internacionalizmust, harcoltak a nacionalista ideológia és az olyan nacionalista csoportok ellen, mint KDP és a PUK. A felkelést követően a kapcsolatunk a CP-vel megszakadt, a militánsaikra hatalmas elnyomás nehezedett sokakat közülük megöltek, mások megpróbálnak Irakban élni. Mikor utoljára Kurdisztánban voltunk, a CP visszafejlődéséről kaptunk negatív híreket; sokan közülük maoistává stb. váltak.

2. Klán Hadsereg - Clan Army: Clan (kurdul-Jash), a Klán hadsereg felelős a helyi közösség társadalomi békéjének fenntartásáért. Ezért ők pénzt kapnak a kormánytól. A kapott pénzért azonban függnek a támogatóiktól. A klánokat többnyire azok az emberek alkotják, akiket „törzsi”, családi, vagy vallási kötelékek kötnek össze. Habár formálisan ellenőrzésre és elnyomásra szerveződtek az irak-iráni háború ideje alatt, a családi és vallási kötődések fennmaradtak. A klánok segítették, védték, és hamis dokumentumokkal, pénzzel, fegyverekkel látták el a szökevényeket. A klánt felfoghatjuk akár helyi szinten működő maffiaként. Néhány klán mindig az államot, mások társadalmi helyzetüknek megfelelően az osztályharcot támogatták.

3. SSFA (Solidarity Socialist Action) Szocialista Szolidaritás Akciója. New Life – Az SSFA lapja.

4. CAG – (Communist Action Group) – Kommunista Akciócsoport, a proletariátus avantgárdjának csoportja, amely a proletariátus fegyveres védelmére szerveződött a kurdisztáni felkelés alatt. Surákat szerveztek a fegyverek… kisajátítására (találkoztunk velük és közösen megpróbáltuk fejleszteni a harci közösséget, ami nagyon nehéz volt, mert képtelenek voltunk kordinálni a közös tevékenység szervezését). Workers’ wiew – A CAG lapja.


OL.HU.7.3 Egy elvtárs tanúvallomása:
UTAZÁS IRAKBAN