* * *

AZ IRAKI HELYZET AZ ÖBÖLHÁBORÚ ALATT

Az iraki oldalon általános volt a defetizmus (2). Az iraki állam proletárok tízezreit küldte a frontokra ágyútölteléknek. De ezzel a helyzettel szemben a proletariátus nem maradt passzív. A harcok már a szövetségesek bombázásai előtt megkezdődtek. Moszulban, Irak északi részén, Kurdisztánban lázadás tört ki a háborús korlátozások okozta éhínség ellen, amit az iraki állam és a Szövetségesek együttesen varrtak a emberek nyakába. Szintén északon Szulejmániában a nők szerveztek háború ellenes tüntetéseket. A Köztársasági Gárda beavatkozott és a tömegbe lőtt. 300 nőt letartóztattak és később kivégeztek. A bombázások és a háború elindítása ellenére, amelyben a proletariátus tudta, hogy semmit nem nyerhet, Dél-Irakban is nagyon feszült maradt a helyzet.

Tehát az általános helyzet Irakban már a szárazföldi háború megkezdése előtt nagyon robbanékony volt, ezért Szaddam Husszein a lázadásoktól való félelmében röplapok ezreit szórta szét repülőgépekkel, hogy emlékeztessen a halabjai mészárlásra. Így akarta emlékeztetni a proletárokat, akik készek voltak fellázadni ellene, hogy az állam nem habozna bombákat vagy gázt vetni be ellenük, ha nem lennének hajlandók alávetni magukat háborús terveinek. Husszeinnek nem volt ideje beváltani a fenyegetést, mivel a szövetséges támadások megkezdődtek, mielőtt leverhette volna a defetista ellenállást.

Így hát amint a szövetségesek légiereje bombázni kezdte Dél-Irakot, az addig barlangokban vagy menedékhelyen rejtőző proletárok elkezdtek Bagdad felé áramlani, elmenekülve az éhségövezetekből; és az éhező dezertőrök ezrei azonnal egyesültek. Az iraki állam számára nem volt más megoldás, mint megbízhatóbb csapatokat küldeni északról a körzetbe, hogy megakadályozzák a proletárokat abban, hogy elérjenek Bagdadba. De mialatt a lojálisabb csapatok délre vonultak, az iraki állam helyzete még jobban megrendült északon, ahol a legerőszakosabbak voltak a lázadások a szárazföldi támadás megkezdése után.

A proletárok ellenállása és a defetizmus volt - már a szárazföldi offenzíva előtt is - az első ok a Szövetségesek és az Irak közti háború befejezésére. Még inkább azóta, hogy a fronton rögtön a háború megkezdése után más proletárok tízezrei adták meg magukat és nem voltak hajlandóak vérüket ontani Szaddam imperialista keresztes hadjáratáért. Ez alatt a néhány nap alatt, mikor a Köztársasági Gárdának egy valóban felfegyverzett ellenséggel kellett megütköznie, könnyen látható volt, hogy a harci kedvük sokkal gyengébb volt, mint amikor azokkal a proletárokkal harcoltak, akik nem akartak kimenni a harcmezőkre. Ez okból proletárok tízezrei kerültek ki teljesen az ellenőrzés alól, és ugyanakkor saját túlélésükért harcolva - miközben megtámadták a magántulajdont-, összeütközésbe kerültek örök ellenségükkel, „saját” államukkal.

1991 március első napjaiban a világ hírügynökségeinek be kellett számolniuk a hivatalépületek és a Baath-pártépületek elleni támadásokról és gyújtogatásokról, de mint már említettük, a harc nem itt kezdődött vagy ért véget: igazából ez csak egy epizódja volt a harc általánossá válásának. A sajtó csak a proletariátus bizonyos állam elleni támadásait említette annak érdekében, hogy mint „közjóléti hadművelet” jobban igazolja a Szövetségesek tömegmészárlását. A koalíció háborúellenes akciókat akart, a proletárok dezertálását, éhséglázadásokat… hogy úgy írhassák le, mint egy gyűlölt zsarnok elleni harcokat, és nem, mint egy általánosabb harcot a kapitalista háború ellen. A koalíció köré szerveződő államok számára a legnagyobb veszély abban rejlik, hogy ezek a defetista harcok megfertőzhetik saját hadseregüket. Tekintettel a dezertálások és a harcok általánossá válására Irakban, a Szövetségesek katonái könnyen felismerhették volna, hogy nem fanatikus szaddamista terroristák ellen harcolnak, ahogy azt elhitették velük, hanem valójában egy mészárlásban vettek részt, amit a proletártömegek ellen szerveztek Irakban és Kuvaitban.

A világ burzsoáziája megérezte az általános terrort, amikor felismerte a Szaddam állama elleni defetizmus forradalmi defetizmussá erősödésének lehetőségét. Ez az egyik oka Bush döntésének – a sok nemzetközi felhívás ellenére, hogy Szaddam katonai potenciálját teljesen meg kell semmisíteni -, hogy befejezik a háborút, alig néhány nappal a Köztársasági Gárda elleni támadás után. Így próbálta meg biztosítani e proletárellenes és elnyomó szerv, a Köztársasági Gárda sérthetetlenségét. Kelly tábornok világosan kijelentette:

„Ez egy hazafelé tartó megvert hadsereg. Egy legyőzött hadsereg mindig politikai fenyegetést képez.”

A Washington Post maga közölte az iraki burzsoá ellenzéki vezetők nyilatkozatát, amely ellentmondott az általános elemzéseknek, melyek szerint ami történt, nemzeti vagy vallási probléma. Például ez a lap közzétette Muhammad Bahr Ulum nyilatkozatát:

„Ez nem vallási probléma, hanem az első népfelkelés az elmúlt 20 évben Szaddam Husszein uralma ellen. Kuvaiti veresége megtörte a terror uralmát.”

Miközben még egyszer megpróbálták elhitetni velünk, hogy a háború utáni harcok vallási vagy még inkább nemzeti problémák miatt törtek ki – egészen Kurdisztán területéig – ami minket illet, mi tudjuk, hogy ezek a harcok sokkal inkább közvetlen folytatásai a háború előtti és alatti harcoknak. A koalíció érdeke az volt, hogy Szaddam Husszein maga vállalja a folyamatos elnyomás megszervezését a Köztársasági Gárda eszközeivel.

Amint a háború befejeződött, szinte mindenhol felkelések törtek ki. Délen Baszrában, északon Moszulban, Arbilban, Kirkukban, Szulejmániában a lázadások voltak. A megvert hadsereg maradéka, a dezertőrök, a városok lakosai egyesültek, hogy kinyilvánítsák az állam elleni dühüket és gyűlöletüket, azokkal szemben, akik a háborúba küldték őket. Délen az összecsapások különösen erőszakosak voltak, de a Köztársasági Gárda felkészült volt: már akkorra összevonták erőiket a régióba, mert az állam nagyon jól ismerte az ott uralkodó robbanásveszélyes helyzetet. Szaddam amikor megtudta, hogy számíthat a nacionalistákra remélte, hogy északon haladékot kap. Arra számított, hogy a nacionalisták képesek lesznek befogni és legyőzni a proletariátust, és biztosan tudta, hogy a nacionalisták nem támadnak ellene. Valóban, a háború legelejétől Szaddam Husszein és a nacionalista pártok titkos egyezséget kötöttek, a PFSZ-n és szeretett vezetőjén Jasszer Arafaton keresztül garantálták e két burzsoá frakció békés egymás mellett élését a háború alatt. Ez az, amiért először délen verték le a harcokat.

De a lázadások északon a hivatalos „ellenzék” és a KDP, PUK és az összes többi kurd nacionalista szervezet akarata ellenére és velük szemben mentek végbe. Ezeket a pártokat, kezdettől fogva úgy ismerték, mint a „háború résztvevőit”, és ezért kísérleteik a lázadók megfúrására nacionalista perspektívák előterjesztésével nem lehettek eredményesek. Más felkelő csoportok, mint pl. a „Kommunista Perspektíva” Szulejmániában, ez egy internacionalista szervezet, amelyet az előző harcok tapasztalatai eredményeztek. És más csoportok is, ugyanúgy veszélyes ellenségeknek tartják a nacionalistákat, mint a Köztársasági Gárdát. A lázadó proletárok nem engedték be a nacionalistákat a városokba. Később megpróbálták körülkeríteni a városokat, és így találkozni a frontról hazatérő katonákkal. Ezek a katonák már nem akartak harcolni, de néhány alkalommal a nacionalisták kényszerítették őket, hogy csatlakozzanak csapataikhoz és harcoljanak. Láthatjuk, hogy egy leendő nemzet ugyanazokat a terrorista módszereket alkalmazza, mint a harcoló nemzet. Ekkor Szaddam Husszein és a kurd nacionalista Talabani kéz a kézben küldték a proletárokat a frontra céltáblának. Az, hogy a nacionalista pártok körülvették a városokat, lehetővé tette számukra, hogy elhitessék a világgal, hogy ezek a városok az ő ellenőrzésük alatt vannak; de az egyetlen ellenőrzés, melyet valójában gyakorolhattak, a frontról hazatérő katonák elnyomásának felügyelete volt. Ezek az információdarabkák, melyeket közvetlenül a régióban élő kapcsolatainktól, szimpatizánsainktól és elvtársainktól kaptunk, hitelesítik a tény, hogy Talabani, a PUK főnöke nem volt képes visszatérni Szulejmániába, holott azelőtt ezt a várost tekintették erődjének.

Éppen ebben a városban különösen erőszakos volt a felkelés: itt a proletárok bosszút álltak a sokévi mészárlásért és szervezett terrorért. Megtámadták Szaddam Husszein rémisztő titkosrendőrségét, megölve közel 2000 baathistát, akik a politikai rendőrség épületeiben rejtőztek el. Proletártársaink dühe szembefordult mindennel, amely az iraki államot jelképezte, felgyújtottak, kifosztottak és teljesen leromboltak minden a rendőrséghez, Baath-párthoz, bíróságokhoz stb. tartozó épületet. A nacionalista pártok egész idő alatt próbálták megakadályozni őket, azzal az érvvel, hogy az ezekben az épületekben talált anyagok hasznosak lehetnek a leendő kurd államnak!

Baszra és a többi déli lázadó város leverése után, az általánossá vált proletárfelkelés leverésének érdekében Husszein a leglojálisabb csapatait küldte a régióba. Amint a Köztársasági Gárda észak felé közeledett, és az első beszámolók megérkeztek az atrocitásokról, a proletariátus felismerte, hogy a Köztársasági Gárda részben sikerrel verte le a déli lázadásokat, felismerte, hogy fehér terror észak felé, Kurdisztán felé tart, és hogy a Szövetséges hadsereg sértetlenül hagyta a Köztársasági Gárdát, amely így minden esetben elég erős volt a lázadók elleni terror megszervezésére. E felismerés után a proletárok csomagjaikkal, gyerekeikkel a hegyek felé vonultak vissza, hogy elkerüljék az elnyomás poklát. Már írtunk néhány példát az erőszakról, mellyel a lázadók felléptek a helyi hatalom ellen és könnyű megérteni, hogy a legrosszabbat várták a Köztársasági Gárdától. Évtizedekig voltak az iraki rezsim rohamcsapatai elnyomásának áldozatai, és tudták, hogy semmiféle könyörületet nem várhatnak tőlük.

Ezeket az információkat közvetlenül azoktól az elvtársainktól kaptuk, akik részt vettek ezekben a harcokban. Még nem tudjuk az összes részletet az említett ütközetekről és konfrontációról (könnyen elképzelhető, milyen nehéz ezeknek az elvtársaknak kommunikálni velünk, tekintetbe véve az elszenvedett vereség horrorját!), de természetesen folytatjuk a tőlük kapott információk centralizálását. Amint a háború és a bombázás elkezdődött, ezek az elvtársak terjesztettek egy „felhívást a háború ellen”, melyet a mi csoportunk írt arabul. Egyéb általunk írt anyagokat is terjesztettek a háború előtt és alatt.

Néhány nappal a halabjai mészárlás „évfordulója” után, míg a harc folytatódott Észak-Irakban és Kurdisztánban, a csoportunk kurd nyelvű röplapot küldött oda, melyet szintén terjesztettek ezen a területen. Itt közlünk néhány kivonatot ebből a röplapból, melynek címe: „Sem kurd nemzet! Sem Iszlám Köztársaság!” és amely főleg a nacionalizmus összes formájának kritikájára összpontosított.

„A halabjai mészárlás és az összes többi mocskos nacionalista akció a demokrácia fegyvere. (…) A kurdisztáni proletárok és kizsákmányoltak, mint a világ összes kizsákmányoltja, csak úgy törölhetik el a nyomort, ha fegyvereiket a kurd nacionalisták ellen fordítják, és ugyanúgy bánnak velük, mint a baathista állammal. A burzsoázia bárhol is legyen, az ellenségünk. Tehát milyen lehet a különbség, melyet a nacionalisták tesznek a „külső ellenség”, a „pillanatnyi ellenség” és a „fő ellenség” között, kicsi vagy nagy? (…) A halabjai mészárlás az osztálytársadalom törvényének közvetlen következménye, mint azt a történelem már ezerszer bebizonyította nekünk. Amint a forradalmi mozgalom harcol a tőke és nacionalistái ellen, amint a tőke elveszti az ellenőrzést, a burzsoázia egyetlen válasza a proletárok lemészárlása lesz!

A történelem sok példát adott nekünk: Kronstadt és Pétervár Oroszországban, Drezda Németországban, Szabra és Satila Izraeltől és az arab államoktól, Halabja a baathista párttól… anélkül, hogy említenénk az összes példát, melyet elrejtettek előlünk.

A világ összes hivatalos médiája, együtt mindenféle marxista-leninista csoporttal, az eseményekről szóló hazugságaik terjesztésével, a halabjai mészárlás nevében gyűjtöttek pénzt. Ebben a munkában összes hazugságukat biztosították Talabani (PUK) és Housiar Zebari (KDP) kutyái. (…) A nacionalista burzsoázia megakadályozta Halabja lakosságát, hogy elhagyják a várost a vegyi támadás előtt, míg a saját rokonaikat és katonáikat kiengedték. (…) A tőke maga idézi elő a háborút, a nyomort, betegséget és elnyomást. A halabjai mészárlás a pénz és a munka közvetlen terméke. Ezt a mészárlást a nyugati országok segítségével állandósították. Úgy intézték, hogy amíg szörnyű képeket tettek újságjaikba, addig az összes felelősséget Szaddam Husszeinre hárították. (…)

LE AZ ÁLLAMMAL!
EGY OSZTÁLYNÉLKÜLI TÁRSADALOMÉRT!
A KOMMUNIZMUSÉRT FOLYÓ HARC GYŐZELMÉÉRT!”

Ha számításba vesszük a lázadó mozgalmakat, melyek spontánul ráztak meg sok iraki várost a háború előtt, alatt és különösen utána, könnyen megérthetjük, miért nem volt érdeke a Szövetséges hatalmaknak a Köztársasági Gárda teljes megsemmisítése, egyszer biztosak voltak saját győzelmükben. Ha a Szövetséges hadsereg leverte volna a Köztársasági Gárdát, akkor nekik kellett volna szembeszállni a lázadókkal és biztosítani a társadalmi békét, és ez számukra nagyon magas politikai és katonai költséget jelentett volna. Mindezen felül a többi iraki burzsoá frakció között egy sincs, amely keresztülvihető alternatívát képvisel az Öbölháborúban részt vevő fő hatalomnak: az USA-nak nevezett imperialista óriásnak.

A kurd nemzeti autonómiát túl destabilizálónak tartották az egész régió számára, és azonkívül – amint a katonai ütközet eredménye világossá vált – a Pentagon befejezte a kacérkodást a kurd nemzeti vezetőkkel. Ugyanígy Washington egy Irán-szerű iszlám köztársaság megalapítását veszélyesnek és a régió többi imperialista érdekeltségével ellentétesnek tartja. Ezért a döntő napokban, mikor Szaddam Husszein bukása a legvalószínűbbnek látszott, az összes megfigyelő meglepődött a segítségen, amit a szövetséges hatalmak adtak az iraki vezetőnek, akit néhány nappal azelőtt még „az új Hitlernek” hívtak. Ez nekünk újabb bizonyítékként szolgál a tőke elemzésénél, ami az imperialista közi szövetségek törékenységét illeti. Persze a koalíció jobban szerette volna, ha ugyanaz a baathista párt Szaddam Husszeinnél hitelesebb vezetővel tartja fenn a törvényt és a rendet.

[…]

FORRADALMI DEFETIZMUS IRAKBAN

Az előző fejezetben írtuk, hogy amíg az iraki elvtársak információval tudnak szolgálni, szándékunkban áll folytatni az információk centralizálását. Azóta új információkat kaptunk közvetlenül elvtársainktól és más proletároktól, akik közül néhányan a frontvonalból írtak. Meg akarják értetni, hogy milyen helyzettel kellett szembenézniük. Az új részletek megerősítik korábbi következtetéseinket: a proletár forradalmi defetizmus és az autonóm harc minden kapitalista frakció ellen, beleértve a nemzeti és iszlám frakciókat, rendkívül jelentős volt.

Ebben a fejezetben megkíséreltük leírni a fő pontokat. Elnézést kérünk a viszonylag rendezetlen közlés miatt – ne felejtsétek, hogy néhány információt nagyon közvetve szereztünk azokkal az elvtársakkal és proletárokkal kommunikálva, akik közül néhányan az állammal szembeni fegyveres konfrontáció kellős közepén voltak.

oOo

Már említettük, hogy már a háború kezdete előtt jelentős államellenes proletár harcok törtek ki: éhséglázadások, háborúellenes tüntetések stb. Most további információink vannak a bombázás előtti helyzetről, a katonák és általában a proletárok lelkiállapotáról.

Az Irán - iraki háború következményeként az államnak nehéz ellenőriznie a területet, különösen a városokat. 10 év háború szó szerint felfegyverezte a proletárok többségét. A mocsarak például találkozóhelyei lettek a dezertőröknek és más proletároknak. A katonák, akik tíz évig harcoltak, nem tűrnek el többé egy rendszert, amely adókat követel, vagy egy parancsokat osztogató főnököt vagy munkavezetőt. Sőt, mi több, a harcfrontról visszatérő katonák dicsőítésével (elengedhetetlen háborús propaganda) az állam közvetetten bátorította az engedetlenséget és az ellenállást a mindennapi élet feletti ellenőrzéssel szemben. Erre zavartan reagálva megpróbálta fenntartani a társadalmi békét, de képtelen volt megállítani az engedetlenséget és az általános szervezetlenséget.

Magában Bagdadban a bombázások előtt mindenki fel volt készülve a város elhagyására, virágzott a hamis menetlevél kereskedelem és a kiszöktetési szervezet stb. Mindenki megszervezte a kimenekülését jóval mielőtt az első bombát ledobták a városra: magánszemélyek, de néhány tiszt is, akik letépték a rangjelző szalagjukat, néha elsőként kellett, hogy elhagyják a várost. Bagdadban, ahogy az első lövések leestek a legnagyobb barakkok elkezdtek kiürülni, de nem egy lövést lehetett hallani a barakkok védelmében. Dezertálások voltak, és a tiszteket kivégezték. Katonák és más proletárok rohamcsapatokat alakítottak a baathista erők ellen. A háború alatt a város két területét ellenőrizték: Al Szurah-ot és Al So’elát. Bagdadon belül ezek a területek a későbbi dezertőrök mágneseivé váltak. A bagdadi fő barakkokból elszökött katonák százai az egész országból ilyen segítő kerületekbe mentek, ahol a lakosok felkészítették őket a hazatérésre, menedéket, ételt és civil ruhákat adtak nekik.

Ahogy egy új háború réme egyre valóságosabbá vált, az ellenállás változatos formákban mutatkozott meg – a passzív ellenállástól a toborzók elleni erőszakos és fegyveres akcióig. Döntő szerepet játszott ismét a felfegyverzett proletariátus legjava, amely olyan jelentősen reagált az Irán – iraki háborúra. A háború előtt és alatt a hadsereggel szemben különböző szinteken irányították az ellenállást, így képesek voltak átalakítania kezdeti passzív ellenállást (a jelentkezés, a felettesek parancsának és a frontra vonulás elutasítása – ezeket gyakran támogatták a család és a barátok) tudatos harcos szembenállássá a toborzókkal és azokkal szemben, akik támogatták a hadsereget.

Mint mindig, a proletár besorozottak kezdetben nem támogatták nyíltan a néhány tiszt kivégzését, melyet a legelszántabb kisebbség vitt véghez. Habár szimpatizáltak az ilyen akciókkal, az állami kampányok a defetizmus ellen még fenntartották az állami terrort. Mégis fokozatosan felülkerekedtek a félelmükön, és a tisztek kivégzése tömeges méreteket öltött. A katonák tömegesen akasztották fel a „saját” tisztjeiket, egészen addig, míg a hadsereg összetartásához szükséges hierarchia többé nem létezett. A tisztek meg voltak félemlítve és elvesztették az erőegyensúlyt. A katonák azt csináltak, amit akartak, a tisztek pedig bocsánatért esedezhettek. Megpróbáltak úgy tenni, mintha ők is a háború ellen volnának, de nem tehettek semmit az újramozgósítás ellen.

A hadseregen belüli állapotok olyan kaotikussá váltak, hogy mikor a szövetségesek katonai támadása megkezdődött, a tisztek letépték a rangjelző sávot az egyenruhájukról attól való félelmükben, hogy a dezertőrök felismerik és kivégzik őket. A rangjelzést viselni öngyilkosságot jelentett.

Délen különböző stratégiai pontoknál a defetista egységek még ennél is tovább mentek – megtámadták a hivatalos pártközpontokat, élelmiszerüzleteket foglaltak el és szétosztották az élelmet az éhező proletároknak. Lerombolták a titkosrendőrség központjait, rendőrök százait ölték meg. Felkelés tört ki Baszrában, Nazerijában és Divanijában. Az állam elől bujkáló dezertőrök és más proletárok már régebben is, hagyományszerűen ezen a területen koncentrálódtak. Korábban írtuk, hogy egy évvel az Irán – iraki háború után az iraki állam katonai támadást intézett a mocsárvidéken, amely ezrek halálát okozta. Abban az időben 10 000-re becsülte a kormány az ott bujkáló dezertőrök számát. Most 1 millióról beszélnek, melyből 55 000 fegyveres.

Irak ezen részén a felkelések a szövetségesek szárazföldi támadásával kezdődtek. A proletárok helyzete egyre elviselhetetlenebbé vált Baszra, Ammarah, Nazerija, Nadzsaf és Karbala bombázása miatt. Egy szervezett kisebbség centralizálta a tevékenyvégüket, és harcok kezdődtek e városok környékén. Bármit is mondtak a mozgalom vallási természetéről, a vallás nem játszott szerepet a proletárok harcában. Nadzsaf és Karbala a síiták számára szent városok, de a felkelésnek a burzsoá sajtó hamis beállításai ellenére sem volt semmi köze nem volt az iszlámhoz.. A proletárok a szent helyeket a baathisták felakasztására használták. A mauzóleumokat golyókkal lyuggatták, és a dühös proletárok a mecsetekbe vizeltek. Így nehéz „vallási fanatizmusról” beszélni! A szövetségesek a felkelések idején érték el Nadzsaf és Karbala kapuit. Világos, hogy azért állították le a szárazföldi műveletet, hogy az iraki hadsereg végrehajthassa a lázadók elleni támadást. Ahogy az iraki hadsereg rajtaütött a városokon, káosz alakult ki és a dezertőrök minden irányba menekültek. Néhányan menedékjogot és segítséget kértek a szövetséges csapatoktól, de azt mondták: „Adunk nektek inni, ha szomjasak vagytok, de csak a fegyvereitekért cserébe.” Aztán lefegyverezve visszaküldték őket a városba, hogy lemészárolják őket – íme egy példa a szövetségesek és Szaddam közti együttműködésre a felkelés ellen.

Már leírtuk, hogyan hívta vissza Szaddam északra küldött csapatait, mikor fegyveres proletárok nagy egységei kezdtek el délről Bagdad felé haladni, így növelve Kurdisztánban az állam szervezetlenségét.

Militánsok ezrei találkoztak északon – törökök Kirkukból, irániak, akik elhagyták Iránt a háború és elnyomás miatt stb. Miután az olyan városokat, mint Halabja és Qal’at Dizah Szaddam néhány évvel ezelőtt megtizedelte, Szulejmánia környékén találtak menedéket (több mint 70 000 proletár szervezte magát radikális csoportokba az önvédelemért és a harcért az állami ellenőrzés és kurd vagy más nacionalisták ellen). A proletárok sokféle horizonttal és tapasztalattal való keveredése olyan helyzetet teremtett, ahol a kurd nacionalistáknak nagyon kis befolyásuk volt, és a szokásos szlogenjeiknek: „Szabadságot a kurd népnek”, „Jogokat a kurdoknak” nagyon kis hatásuk volt a márciusi szulejmániai felkelésre.

A szárazföldi támadás elindításakor kirobbant nagyarányú felkelések visszaszorítása érdekében olyan városokban, mint pl. Abril, Kirkuk, Moszul és Szulejmánia, Szaddam és a nacionalisták aláírtak egy megegyezést a békés egymás mellett élés érdekében.. Yalal Talabani, a Kurdisztáni Patrióta Unió (PUK) és Maszud. Barszani, a Kurd Demokrata Párt (KDP) vezetője nyilvánosan bejelentették 1991 május – áprilisában, hogy elérték a megegyezést Szaddam Husszeinnel. Sőt, újabban Talabani megerősítette, hogy a háború alatt szervezete szándékosan elutasított minden „nemzeti vonatkozás nélküli” államellenes akciót, garantálva a kölcsönös elismerését bármelyik erő erőszakos monopóliumának a területek ellenőrzése felett. Most már tudjuk, hogy az iráni „Népi Mudzsahedin” szintén részt vett ezekben az egyezményekben, és hogy rohamcsapataikat a proletárfelkelés ellen használták.

Északon a proletár harc kezdettől fogva a hivatalos nemzeti ellenzéki pártokon (KDP, PUK) kívül és ellenük zajlott. Az internacionalista és defetista proletárok élcsapata a háború résztvevőinek nyilvánították őket.

Most több információnk van azokról az összefüggésekről és feltételekről, hogy milyen konfrontációk voltak az állammal szemben, különösen a márciusi szulejmániai felkelés alatt. De mielőtt rátérnénk erre, szeretnénk újabb híreket adni egy szulejmániai női tüntetésről, amely alatt 300 nőt letartóztattak és később megöltek. A tüntetés erőszakossá vált, amikor egy Iránból érkezett militáns nő megpróbálta elvenni az egyik katona fegyverét, egy másik katona egy figyelőtoronyból agyonlőtte. Ez a militáns a háború és állam elleni proletár harc jelképe lett, egy elismert mártír, tükrözve a szulejmániai harc képét. Az iraki proletároknak nem számít, hogy iráni volt – az számít, amit tett. Nem anekdotaként mondtuk ezt a történetet, hanem mert kifejezi a mozgalom anti-nacionalista tartalmát, egy olyan harc létrejöttét, amelyben a proletárok többé nem sétálnak be a burzsoák által ásott csapdába, és nem harcolunk egymás ellen, mint irakiak, irániak, kurdok, síiták…

oOo

A média ellenére, amely a szulejmániai felkelés teljesen spontán természetét bizonygatta, most már világos, hogy az egy élcsapat kisebbség intenzív szervezésének eredménye volt. Militáns tevékenységük a felkelés előtti hat hónapban volt intenzív. Megalakult egy Kommunista Perspektíva nevű csoport, kiadványukat, „The Proletarian”,-t főként militánsok között terjesztették. A militánsok közötti kapcsolatot erősen korlátozták az elnyomás évei és a közelmúlt mészárlásainak emléke. A militánsok titokban szerveződtek. Mikor Kuvait megszállása alatt a zavargások törtek ki, a Kommunista Perspektíva elvtársai vitákat szerveztek más militáns kisebbségekkel. A helyzet elemzéséből és a „mit kellene tenni” folyamatából megszületett a sura mozgalom („sura” perzsául és kurdul „munkástanácsot” jelent). Kezdetben kb. 300 militáns (Iránból és Irakból) határozta el, hogy megszerveződnek, egységesítik az álláspontjukat, technikai és orvosi problémákkal foglalkoznak, katonai fegyverekkel…

Szulejmániában úgy döntöttek, március 8-án 13 órakor támadnak. Csoportokat alakítottak és különböző célpontokat határoztak meg – laktanyákat, rendőrállomásokat, titkosrendőrség- és információközpontokat, az „Egyesült Nemzetek Hotelt” (ezt az ENSZ használta, de titkosrendőrségi bázissá vált), a város és a környező területek fő bejáratait, hogy megelőzzék a nacionalisták és újságírók bevonulását… Az összes proletár örült ennek az akciónak – érezhető volt az izgalom, és mindenki várta, hogy valami történjen. A hadsereg érezhette a növekvő gyűlöletet és feszültséget, előre jelezte, hogy valami történni fog. Ennek ellenére a támadás meglepte őket – Szulejmániát minden oldalról egyszerre támadták.

Elvtársaink általános példákat adtak nekünk arról, hogy a proletár tömegakciók segítségével, osztályérdeküktől és -gyülöletüktől vezérelve, hogyan léptek túl önmagukon. Ez bármilyen lázadó folyamatban megjelenik, az események illusztrálják, ahogy néhány száz fegyveres forradalmár betört Szulejmániába, a proletártömegek üdvözölték őket, és mind fegyvert fogtak. A proletárok egyetlen célja az volt, hogy saját érdekeiket erőszakosan érvényesítsék elnyomóik ellenében, és ennek érdekében -a forradalmi lázadók meglepetésének köszönhetően- nem csak könnyű kézifegyverekkel szerelkeztek fel, hanem nehéztüzérséget is szereztek, hogy használják az állam ellen.

A város elleni támadás folyamán egyre több és több proletár csatlakozott a harchoz. Mikor a laktanyákat átvették, a fegyvereket szétosztották a harcolni kész proletárok között. Parancsot adtak nekik a tejboltok megtámadására (a tejet élelmiszer-jegyre adták), a bebörtönzöttek kiszabadítására. Bárkit, akin katonai egyenruha volt, azonnal lemészároltak.

A felkelés különösen erőszakos volt, a proletárok bosszút álltak a mészárlás és a szervezett állami terror éveiért. Megtámadták Szaddam titkosrendőri erejét.

Kétnapi harc után a politikai rendőrség búvóhelye a lázadók kezére került. A harc nagyon erőszakos volt, mert a magas rangú katonák védték az épületet. Mivel a proletárok növekvő számban csatlakoztak a harchoz, győzelmet értek el, és az épületben bujkáló baathista rendőrök százait ölték meg.

Szulejmánia elfoglalása kiteljesedett, kezdve a gépek, titkos dokumentumok és fegyverek kisajátításával – és ez megmagyarázza néhány nacionalista vezető nyilatkozatát a nyugati újságokban:

„A zűrzavar senkinek sem jó… kétségtelenül vannak agitátorok azok között, akik a zűrzavar magját vetik el… mindent lerombolnak, nem csak Szaddam titkos rendőrségének tagjait támadják és ölik meg, ami érthető, hanem minden rendőrségi aktát, tulajdon- és polgáristátusz-jegyzéket elégetnek… Világos számunkra, hogy ezekért az agitátorok – baathisták – felelősek, mert képzelhetik, ezekre később szükségünk lesz – minden államszervezetnek szüksége van ezekre a dokumentumokra!”

Amit ezek a burzsoák elmulasztanak megérteni, vagy pontosabban nem ismernek el, hogy a lázadás célja nem az állam és a tőke adminisztrációjának újjászervezése vagy a nemzet megtűrése, hanem mint minden jelentős proletár lázadás, maga az állam ellen harcolt, és annak minden megjelenését támadta: katonai, rendőrségi és középületeket, a pártokat, biztonsági és tulajdoni dokumentumokat.

Hallván, hogy a baathisták egy városon kívüli parkban bújtak meg, a proletárok rajtuk ütöttek és azt kiabálták:

„Éljen a Sura – töröljük el az államot!”
„Szovjeteket akarunk!”

A kurd autonómiát támogató jelszavak gyakorlatilag nem léteztek. A proletárok milíciákba szerveződtek, hogy megelőzzék a Pesmergák (nacionalista szervezetek harcosai) benyomulását Szulejmániába. Minden felkelő számára világos volt, hogy a nacionalisták Szaddammal kéz a kézben dolgoztak.

A nacionalisták Kirkukba mentek, hogy ellenőrizzék a várost. Ők érkeztek elsőként, de szorosan utánuk érkeztek Sura állig felfegyverkezett militánsai. Kirkukban a PUK és a KDP többségben volt, és nagy erőkkel harcoltak a kormány és a Sura ellen.

A Szaddam és a nacionalisták közti egyezmény a lázadás elfojtása érdekében tartalmazta azt a feltételt, hogy az „araboknak” (dezertőrök délről, akik részt vettek az északi felkelésekben) vissza kell térniük „saját” területükre.

A felkeléseket követően a „Szabad Kurd Rádió” napi közleményeiben kivégzéssel fenyegette azokat, akiknél fegyverek vagy sura röplapok vannak.

Szakadás jött létre a Kommunista Perspektíva és a surák között, mert nem egyeztek álláspontjaik. Erről nem tudunk semmi részletet. A szakadás miatt sok proletár szimpatizáns leszerelt és eltávolodott, habár megmaradt a nacionalista elnyomás elleni szolidaritás a csoportok között.

Röviden a surákat internacionalista proletár szervezetekként jellemezhetjük, ellentétben a kurd és más nacionalistákkal. Azért harcoltak, hogy erősítsék a forradalmi mozgalmat nem csak Irakban, hanem az egész világon.

A tőkét világméretű társadalmi viszonyként határozzák meg, melyet csak egy világforradalom törölhet el.

A felkelés után a mozgalom mélypontra került, és, hogy elkerüljék a mészárlást a surák újra föld alá kényszerültek.

A hadsereg és a nacionalisták április közepén visszafoglalták Szulejmániát. A kormány és a nacionalisták közötti szövetség tökéletes volt – a nacionalisták elítélték a surák militánsait, és minden információt megadtak az államnak: neveket, címeket, tevékenységeket…

A surák a nacionalisták megvádolására hívta fel az egész világot. A kurd nacionalisták rádiókampányt szerveztek, azt állítva, hogy ők szabadították fel Kurdisztánt, hogy a városok a PUK-nak és a KDP-nek köszönhetően voltak szabadok, és hogy követni kellene az ő példájukat, hogy megtisztítsák a várost az anarchistáktól, bajkeverőktől stb.

Május 30-án és 31-én több zavargás volt Szulejmániában. Fosztogatást szerveztek, és sok katona a mészárlástól való félelmében leadta a fegyverét. A kormány és a nacionalista erők utánpótlást kértek. A nacionalistákkal szembeni gyűlöletük ellenére a proletárok nem ölték meg őket. A PUK kijárási tilalmat rendelt el, este 7 után bárkire rálőhettek az utcákon. Ezzel a PUK ura maradt a helyzetnek.

Jelentős proletárfelkelések voltak Rabijában, Kirkukban és Abrilban is. A dezertőrök és a fegyveres kisebbségi csoportok fontos részt játszottak ezekben. Ezek a kisebbségek álláspontjukat úgy határozták meg, hogy minden burzsoá frakció ellen vannak (kormány és nacionalista), és Karadak területén koncentrálódtak és képezték ki őket. Konfrontáció nyílt volt a nacionalisták és internacionalisták között. Az internacionalista elvtársak tudták, hogy a vereség mészárlást jelent, és hogy a nacionalista milíciák könyörület nélkül cselekszenek.

oOo

Hazugság, hogy az Öbölháború alatt a Szövetségesek csak katonai célpontokat és „járulékos” civil célpontokat bombáztak. Két lehetőség van: vagy a hazugságaik a Szövetségesek erejéről és technikai potenciájáról sokkal nagyobbak voltak, mint gondoltuk és írtuk az előző fejezetben, vagy nem a katonai felszerelések voltak a bombázások elsődleges célpontjai. Most már tudjuk, iraki internacionalista elvtársainknak köszönhetően, hogy a bombázások 80%-ának civil célpontja volt. Azt is tudjuk, hogy az iraki katonai felszereléseket gyakorlatilag sértetlenül hagyták, és a vegyi fegyverekhez és nukleáris kutatóközpontokhoz hozzá sem nyúltak. Bagdadnak megvan ugyanaz a kapacitása a vegyi fegyverek és nukleáris robbanófejek gyártásához, mint a háború előtt.

A véres háború, amelyben a Szövetségesek „hőseit” és a Köztársasági Gárda katonáit ölték, meg sokkal kevesebb áldozatot követelt az államcsapatoktól, mint a proletárok harca .

Ahogy vártuk, a burzsoá érdek fenntartása sokkal inkább volt kizárólagos és meghatározó tényező a Szövetségeseknek, mint konfliktusaik az „ Őrült Szaddammal”. Ma (1991. július) a Köztársasági Gárda még mindig lényeges szerepet tölt be a régióban. Nem kétséges, hogy Szaddam likvidálására érzett vágyukon túl a Pentagon és általában az internacionalista kapitalizmus leghatalmasabb erői felismerték, hogy a Baath párt jól biztosítja a rendet a régióban (ez nem zárja ki a kapcsolatokat a nacionalista és vallási frakciókkal – éppen ellenkezőleg). Világos, hogy a döntést, hogy ne támadják meg a Köztársasági Gárda kritikus szektorait, és hogy befejezzék a háborút, egy helyi erő abszolút szüksége motiválta, amely képes garantálni a társadalmi békét. Ezt a médiában képekkel illusztrálták, melyeket szürreálisnak tartottak: észak-amerikai tengerészek védik a katonákat és a Köztársasági Gárdát a proletár dühtől és felforgatástól.

Ugyanígy alapvetően a humanitárius missziók minden erejüket a proletariátus lefegyverzésére fordították (3). A táborokban az ENSZ a nacionalistákkal dolgozik, és a beleegyezésük nélkül semmi nem történhet. Ételt csak azok kaphatnak, akik átadják fegyvereiket! A nacionalisták folyamatosan rádióközleményeket adnak néha fenyegető, néha bátorító hangnemben, felszólítva a körözött militánsokat, hogy adják fel magukat. Felolvasták a neveiket, azt mondták, tudják, hol bujkálnak, amnesztiát és élelmet ígértek nekik fegyvereikért cserébe… A „humanitárius” segélyt így azoknak juttatják, akik készek elfogadni az államfegyelmet és alávetik magukat a rendnek… A Szövetséges erők kiegyenlítik a tartozásukat egy falat kenyérrel és orvosi ellátással.

Sem a kormány, sem a nacionalisták, sem a Szövetséges erők nem vállalkoztak a helyzet kézben tartására. Ezért kellett szövetséget alakítaniuk. A kormány néhány őrjáratot küldött ki minden északi városba azzal a paranccsal, hogy a délről jött proletárokat küldjék vissza. De a helyzet olyan feszült volt, hogy a katonák levették fegyvereiket és szolidaritásukat fejezték ki a proletárokkal, valahányszor valamelyikük megtagadta papírjai megmutatását.

Tudatlanságból – és a félretájékoztatás szándékos politikájaként – az északi proletárlázadást azonosították a kurd nacionalizmussal, a délit pedig az iráni iszlám állammal.

Anélkül, hogy alábecsülnénk a nacionalista és vallási erők elnyomó ideológiai erejét, hangsúlyoznunk kell, hogy a cikkben leírt összes harc ezeken az erőkön kívül és ellenük szerveződött. A mollák és a nacionalisták soha nem hirdetnek állam elleni harcot, a valóságban az állam legmegbízhatóbb védőit alkotják.

1991. április 20.

Ó, szegény Yorick, sorsod rádtalált!
Fejed tankon, fanyélbe ütve itt.
A Domei bankért haltált tűzhalált.
De még tartoznak neki szüleid.

Bertolt Brecht: Háborús kiskáté

„A tőkés termelési .folyamat tehát saját menete révén újratermeli a munkaerő és a munkafeltételek szétválását. Ezzel újratermeli és megörökíti a munkás kizsákmányolásának feltételeit. Állandóan arra kényszeríti a munkást, hogy munkaerejét eladja azért, hogy élhessen, és a tőkésnek állandóan lehetővé teszi a munkaerő megvásárlását azért, hogy meggazdagodjék. Most már nem a véletlen állítja szembe a tőkést és a munkást az árupiacon, mint vevőt és eladót. Magának a folyamatnak a kettős malma az, ami az egyiket állandóan, mint munkaerejének eladóját visszadobja az árupiacra és saját termékét állandóan a másik vásárlási eszközévé változtatja. A valóságban a munkás a tőkéé, még mielőtt magát a tőkésnek eladta volna. Gazdasági jobbágyságát közvetíti és egyszersmind eltakarja önmaga eladásának periodikus megújulása, egyéni bérurainak változása és a munka piaci árának ingadozása. A tőkés termelési folyamat, összefüggésében, vagyis újratermelési folyamatként tekintve, tehát nemcsak árut, nemcsak értéktöbbletet termel, hanem termeli és újratermeli magát a tőkeviszonyt, az egyik oldalon a tőkést. a másikon a bérmunkást.”
K. Marx: A Töke 1. Kötet

Note

1.  Ez a szöveg egy részlete az angol nyelvű folyóiratunk 7. Számában (1992 április) megjelent „War or revolution” című cikknek.

2. A forradalmi defetizmus: a “saját” ország vereségét okozni a háború alatt. A ellentétben leninista stratégiával, amely szerint egy kapitalista háborúban a “legelnyomottabb nemzetet” kell támogatni, a defetizmus volt minden forradalmi mozgalom stratégiája a háborúk alatt.

3. Humanitárius segély: egy elvtárstól a Wildcat-ből: Az ENSZ szerepe tekintettel az élelmezési segélyre Iraki-Kurdisztánban valami ilyesmi. Az ENSZ kioszt egy bizonyos mennyiségű ingyen élelmet, és bizonyos összeget ad a boltoknak. Az ár elvileg adott és szigorúan ellenőrzött. A bolttulajdonosok gyakorlatilag olyan árat szabnak, amilyet a piac megenged, és az ENSZ hivatalnokok szemet hunynak efölött. Az ENSZ-nek vannak hatalmas raktárai is, tele élelemmel, amit szándékosan nem osztanak ki – ezt alacsony rangú ENSZ tisztviselők elismerték, akik ilyesmiket mondanak: „Nem akarjuk, hogy az emberek túlságosan függjenek tőlünk.”, azaz az ENSZ segít fenntartani a magas élelmiszerárakat. Mi ennek az oka? Nyilvánvalóan nem idegenkednek attól, hogy segítsék a helyi burzsoáziát a spekulációs tőkegyűjtésben, sőt, amikor élelmet osztanak, ez maga után vonja a kapcsolatot a helyi tiszteletreméltó polgárokkal (gazdag kurd nacionalistákkal), akik csapataik ellátására használhatják az ételt stb. De Kurdisztánban (és Szomáliában is) a további ok, hogy ez arra kényszeríti a proletárokat, hogy eladják fegyvereiket, hogy élelmet tudjanak venni. A jobban politizált típusok számára ez éppúgy vonatkozik az újságnyomásra, másolásra, könyvekre… A magas élelmiszerár így a növekvő elnyomás eszköze. Ahogy Szomáliában is, a magas élelmiszerárak kéz a kézben haladtak a nacionalisták drákói fegyverellenőrzési intézkedéseivel, habár a legtöbb embernek még mindig van otthon fegyvere. Az ENSZ azzal is segíti a nacionalistákat, hogy veszélytelen átjárást biztosít az újságíróknak, akiket mindig bemutatnak a helyi nacionalista vezetőknek, habár persze az ENSZ tisztviselők „elvileg” nem vehetnek részt semmilyen politikai vitában!


OL.HU.7.2 AZ ISMERETLEN LÁZADÁS (1)
FEGYVERES FELKELÉS ÉS MUNKÁSTANÁCSOK IRAKBAN, 1991