Bevezető

Ismét csak egy viszonylag hosszabb szünet után jelentkezünk magyar nyelvű központi lapunkkal. E hosszú szünetek oka nagyrészt, hogy csoportunk sem tudja kivonni magát azon problémák, gyengeségek alól, amelyek jelenleg általánosak a proletariátus harcában. Ez a lap, amely közeli elvtársakkal való szoros együttműködés eredménye és mint a proletáraktivitás centralizálásnak terméke, sajnos híven tükrözi, milyen nehézségekkel küzd osztályunk az elszigeteltség, az osztályaktivitás nemzetközi vagy akár lokális centralizáció behatároltsága ellen (1).

Kiadványaink – mint azt már korábban is írtuk – hasonlóan minden tevékenységünkhöz, nem egy–egy militáns egyén, még csak nem is a csoport tulajdonai, hanem, a korábbi harcokra épülve, osztályunk egy megnyilvánulása, olyan proletárok tevékenységének eredménye, akiket a helyzet harcra kényszerített.

Ez a lapszám, a korábban megjelent „Albánia számhoz” (Kommunizmus 5. szám) hasonlóan tematikus. A közelmúlt iraki eseményei kapcsán csoportunk azon írásait közöljük le, amelyek az elmúlt évek talán legfontosabb proletárharcának kapcsán íródtak (ez a 91’-es öböl-háború utáni felkeléshez köthető). Ezek az írások nemcsak osztályunk történelmének jelentőségéhez képest alig ismert soraira igyekeznek figyelmet fordítani, de segíthetnek mélyebben megérteni annak a jelenségsornak a valódi okait és természetét, amit a média ma iraki háborúként emleget.

Ez a háború egyrészről, éppolyan, mint a többi, ugyanakkor magán viseli azokat jellegzetességeket amellyel korunk burzsoáziájának sajátjai. Ugyanolyan mert, a burzsoázia minden erejével azon van, hogy a proletárokat két egymással szemben álló táborba kényszerítse, nemzetek, bőrszín, kultúra, stb. alapján. Másrészt ugyanúgy, mint más mai problémáknál, a burzsoázia egyre nagyobb nehézségekkel kell szembenézzen, amikor „hiteles alternatívákkal” valóban maga mögé akarja sorakoztatni a proletárokat. Soha nem volt ilyen nehéz dolguk a proletároknak mikor azonosulniuk kellett volna egy-egy harci tárborral. Az, hogy a világszerte általános hitetlenkedés és szkepticizmus nem csapott át aktív ellenállásba, javarészt a kommunista program visszasajátításának hiányából fakad. A proletárok számára nem hallhatóak és értelmezhetők a burzsoázia információ-tengerében egyelőre sikeresen elszigetelt forradalmi megnyilvánulások. Mindezek ellenére, mint minden háború, ez a háború is kiélezte az osztályellentéteket és következtében az osztályaktivitás növekedése tapasztalható. A háborúval való azonosulás kérdésessége erősíti a felháborodást, ami az áldozatok és az igen nyilvánvaló gazdasági indítékok ellenmondásából fakad.

A 91-es iraki- egy olyan háború, amelyben a gazdasági indíttatás kimutatása során nem az általánosságok okoznak gondot - habár az Egyesült Államok ellenfeleivel együtt igyekezett ideológiai célokat az előtérbe helyezni -, elég elolvasni bármilyen gazdasági újság elemzését, vagy gazdasági élet potentátjainak véleményét, hogy kiderüljön soha nem volt ilyen egységes a háború pozitív hatását illetően a burzsoázia. Azok az államok, illetve burzsoá frakciók, akik „ellenezték” a háborút, csakis azért tették ezt, mert látták előre milyen további pozitív eredményt és erősödést hoz a háború, az amúgy is fölényesen irányító burzsoá csoportoknak. Mindezek ellenére nem könnyű pontosan számba venni, milyen konkrét előnyöket biztosíthat a háború az uralkodó osztálynak, hiszen az olaj, vagy az Egyesült Államok gazdaságának élénkítése csak az a felszín, amit a média agyonrágcsált, mint indítékokat. Nem elhanyagolható oka és eredménye a háborúnak a közel-kelet stabilitását biztosítani hivatott rendőrállami jellege az USA irányította Iraknak, azok után, hogy Izrael a közel-keleten a rendőrállam szerepét egyre kevésbé tudja ellátni.

Pont ugyanazért, mert nekünk proletároknak nagyon nagy jelentőségűek voltak azok a mozgalmak, amik Irak területén vagy tágabban a közel keleten az elmúlt évtizedekben zajlottak, a burzsoázia is kitüntető figyelemmel kíséri ezt e területet. Az iraki forradalmi hullám radikalizmusa és erőssége (amiről épp e számunk szól) alapvetően befolyásoltak a 91-es „öböl háború” lezajlását, keresztül húzva a burzsoázia terveit. Az azóta eltelt időben a nemzetközi burzsoázia hihetetlen energiákat fordított, hogy mind fizikailag mind ideológiailag megsemmisítse azt a forradalmi szintet, amit a proletariátus elért Irakban. A mostani háború időpontjának kiválasztásában a burzsoázia nyilván figyelembe vette, hogy a kurd területeteken és máshol Irakban mennyire eredményes volt a nacionalista és demokratikus ideológiák harca a forradalmi erőkkel szemben, azokat a proletárokat akik részt vettek a mozgalmakban, vagy fizikailag megsemmisítették vagy elüldözték, a többieket pedig a forradalmi harc területéről a nacionalista/demokratikus küzdelmek porondjára terelték.

A burzsoázia nem homogén, ellenkezőleg a demokrácia jellemzője, hogy számtalan alternatívát ad a rendszeren belül. Így természetesen, ha egyes proletárnak nem tetszik a háború, megtalálhatja azt az álláspontot és beállhat zászlaja alá amelyik ellenzi a háborút, pontosabban csak a háborút ellenzi. Ebből a szemszögből kell értékelnünk azokat a háborúellenes szerveződéseket, amelyek csak a háborút ellenzik, és széles népfrontot szorgalmaznak a háború ellen. A proletariátusnak gazdag tapasztalat állhat birtokában az effajta népfrontokat illetően, és amelyek semmi másra nem voltak jók, mint hogy a demokrácia védelmében (a fasiszták, a gonosz olajbárok stb. ellenében) felsorakoztassák a proletárokat. Ismét leszögezzük, a háború nem elválasztható a kapitalizmustól (tágabban az osztálytársadalomtól), éppolyan elválaszthatatlan a ”háború”-„béke” párosa, mint a nyomor-gazdagság kettőse, és éppúgy feltételezik egymást, mint a „fejlett” és a „fejletlen világ”. Aki anélkül támadja a háborút, hogy tagadná a kapitalizmust, egy idea rabja, azé az ideáé amelyik egy utópisztikus, ellentmondásaitól mentes tőkés világot képvisel.

A háború nem gonosz politikusok vagy tévedések eredménye, hanem egyrészt a résztőkék közötti ellentmondások kifejezője, másképpen a tőke globális szükséglete, vagy éppen az engedetlen proletárok lemészárlása. De nézzük mit is jelent számunkra a „béke”, amiért a balosok és más reformisták szerint érdemes összefogni (és nemcsak velük, hanem mindenkivel, aki „a háború ellen van”, félretéve a világról alkotott nézetkülönbségeinket). Hogy tisztán a békét vehessük szemügyre, tekintsünk el attól, hogy az utóbbi évszázadokban nagyon ritkán volt olyan időszak, hogy ne lett volna, valahol a földön kisebb nagyobb „háború”, és ebből következőleg nagyon nagy nehézségbe ütközik az, aki el akarja választani a „globális kapitalizmust” a háborútól, mint olyantól, amelynek az hétköznapi sajátja. A „béke” nekünk proletároknak azt jelenti, életünket nem közvetlenül kell feláldoznunk a „haza oltárán”, de közvetve viszont minden nap feláldozzuk magunkat munkaadóinkért, az államért, a tőke értékesüléséért, ahogy a szlogen mondja: „háborúban a vérünket ontja, békében szívja a burzsoázia”. A burzsoázia állandó háborút vív ellenünk, természetes szükségleteink ellen, amelyben nemcsak a rendőrség és a hadsereg monopolhelyzetben lévő fegyvereit használja minden nap, hanem az állam minden intézményét beveti az önkormányzatokon, egyházakon, szakszervezeteken stb. keresztül. Ez a háború a tulajdon, az érték védelmében minden olyan valódi emberi szükséglet ellen irányul, amelyik szembe kerül a rendszer bármilyen pillérével. Az éhség, a nélkülözés, a nyomor, az elnyomás stb., nap mint nap szembe állítja a proletárok csoportjait az állammal, ami az ideológia frontján is mindent elkövet, hogy szükségletekkel rendelkező emberek helyett, jogokkal rendelkező állampolgárokat faragjon belőlünk. A háború nem más, mint mikor a burzsoázia, egész életünk helyett különböző okoknál fogva a halálunkra tart igényt. Szemben azzal, ahogy az idealisták elképzelik, a burzsoázia világában a háború és béke egy éremnek két oldala, nem elválasztható vagy választható, és minden háború megvilágítja nekünk proletároknak, hogy csak eszközök vagyunk az értéktermelésben, ha kell egész életünk robotolásával, vagy ha kell feláldozásával szolgálunk.

Az iraki proletárok csoportjai felismerték ezt, és amikor a háború helyett a dezertálást választották, majd az aktív harcot az állam ellen, az egyetlen olyan utat választották, amelyik elvezethet ahhoz, hogy az ember ne eszköz legyen a Tőke értékesüléséhez.
 

„A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak.”

Marx-Engels:  A német ideológia

Note

1. Ezt a témát a „A jelenlegi harcok általános jellemzői” (magyar nyelvű Kommunizmus 4. szám) című cikkünkben hosszabban boncolgattuk.

OL.HU.7.1 Bevezető