Minden egyes burzsoá megemlékezés, ünnepség stb. alkalom arra, hogy a történelemhamisítás mesterei fejlesszék művészetüket és megerősítsék hatalmukat az amnéziás polgárok tömegeinek tudata felett. 1989-ben a burzsoázia megünnepelte - az úgynevezett "Nagy Francia Forradalom" (1) bicentenáriumának keretében - a tiszta demokrácia és az ő szentséges "Emberi Jogainak" uralmát: "Szabadság" a munkaerő eladására, "Egyenlőség" a kizsákmányoltságban és "Testvériség" a két osztály között. A berlini fal leomlásakor hatalmas csindradrattát csaptak, hirdetve a "demokrácia győzelmét a totalitarianizmus felett", sőt, még "a történelem végét" is bejelentették nekünk... röviden, mindezen események ideális alapot szolgáltattak annak az egyre jelentősebb és céltudatos igyekezetnek, hogy a demokráciát mint az emberiség jövőjének egyetlen lehetséges formáját mutassák be.

A "Felszabadulás" apropóján rendezett gyomorforgató ünnepségsorozat is a fenti stratégiát követte. A demokráciának ezeket az öndicsőítő kampányait egyenesen az elszigetelt egyéneknek címezik - a jelenlegi társadalom alapvető elemeinek -, hogy az Állam védelmében összegyűjtsék, közös nevezőre hozzák őket. Habár manapság a gigantikus médiaparádék, a stadionok lézer- és zajkavalkádjai, az utcákon lüktető fényreklámok váltották fel a tegnapi, fáklyás-lándzsás, kardcsörtető náci tömegparádékat, a Nürnbergi felvonulásokat, a fegyelmezett sorokba rendezett ezrek menetelését... mindezek az események nagyon is összetartoznak, és ugyanazt a célt szolgálják: a tőke fiktív közösségének érdekei alá való irracionális, kollektív alávetettség megteremtését. Hiszen nem jelentette-e ki Hitler megalomániás önhittségében, akár csak a "mi" mai közgazdászaink és szakértőink, hogy - legalábbis "ezer évre" - megszüntette az osztályok létét? A tömegek és az irracionális érzések manipulálásában az antifasizmus legalább annyira otthon van, mint a fasizmus. A nagyszabású kollektív misék során a burzsoázia programja nyíltan mutatkozik meg: a piac acélkemény logikája, amely a kapitalista termelési módon kívül kizár minden más elképzelést az emberiség jövőjéről. Ahhoz, hogy elérhessék az elszigetelt egyén hozzákapcsolódását a Nemzethez, az Állampolgárok Közösségéhez, az szükséges, hogy alaposan elrejtsék azt az állandó háborút, amely az összes javak tulajdonosai és a puszta munkaerejükön kívül semmi mással nem rendelkezők között folyik. Így száműznek minden kritikát és a hivatalos történetírás bármely megkérdőjelezését "revizionizmusnak" kiáltják ki (2). Itt láthatjuk, hogy a fasizmus és antifasizmus mítoszának fő funkciója az állampolgárok felsorakoztatása az Állammal való fraternizációban. Szelepként kell szolgálniuk, és mindenkit biztosítaniuk kell jövöjükről, mindenekelőtt háborús jövőjükről, amelyet a tőke számukra előkészít.

Az 1939-től 1945-ig az egész világot vérbefojtó és lángba borító háború (és egyben minden háború) oka eltűnik a fenti tökéletes harmónia álcája mögött. Az a nagyszabású médiakampány, amely a "koncentrációs táborok szörnyűségeitől", a "nácik kegyetlenségeitől", a "háború túlkapásaitól", stb. hangos, még jobban elkendőzi a háborúk okait. Az egyik oldalon a "jófiúk", a másikon a "rosszak". Az "antifasiszták" (3) fasiszta vetélytársaik borzalmas tetteinek emlegetésével próbálják rejtegetni saját mészárlásaikat. A fasizmus és antifasizmus közti burzsoá polarizáció ugyanazon érem két oldala: mindkettő igyekszik megszervezni a proletárok besorozását az ellenséges táborok valamelyikébe, így előkészítve a társadalmi antagonizmusok új "végső megoldását": a HÁBORÚT!

Az antifasiszták és a fasiszták harcának során persze nem kizárólag az egyik tábor követett el "borzalmas" és "barbár" tetteket. A két egymással versengő oldal örjöngve kutatott a profitszerzés új lehetőségei után; a soha nem látott mértékű pusztítás és a mészárlás mindkét oldal esetében csupán válasz volt a tőke által rájuk kényszerített szükségszerűségekre. Az emberiség előtörténetének ezekben pillanataiban ily módon kristályosodik ki a demokrácia, a tőkés társadalom legmagasabb szintű kifejeződésének totalitárius uralma: ez hozza létre a koncentrációs táborokat, nukleáris fegyvereket, csatatereket, szőnyegbombázásokat - a háborúkat. Az osztálytársadalom ilyen körülmények között teremti meg az emberi faj eddig példátlan mértékű totális tagadását. A későbbiekben látni fogjuk, hogy az 1939-1945 között tomboló háború során a briteknek, amerikaiaknak, az oroszoknak - egyszóval a "szövetségeseknek", az antifasiszta burzsoáknak egyáltalán nem volt mit irigyelniük a fasisztáktól az előre megtervezett gyilkolási kapacitás terén.

oOo

Ez a szöveg azt illusztrálja, hogy milyen találékonysággal volt képes a burzsoázia tudatosan megvalósítani a háború központi célját, a tőke újjászervezését, vagyis a termelőerők és a proletariátus pusztítását. Különböző példák felhasználásával azt fogjuk bemutatni, hogy milyen döbbenetes cinizmussal és tudatossággal hajtották végre a proletariátus tömeges lemészárlását. Vagy ez a történelem machiavellista megközelítése lenne? Netán a dialektikus materializmusról való lemondás? Egyáltalán nem - és ennek több oka is van.

Először is: a burzsoázia úgy valósítja meg osztálycéljait, és úgy hozza létre a kapitalista társadalmi rend szubjektív kifejeződéseit, hogy háborúban próbálja meg megsemmisíteni közvetlen ellenségét: elpusztítja annak infrastruktúráját, készleteit, utánpótlását; megsemmisíti és demoralizálja csapatait és dolgozó lakosságát, amelynek léte elengedhetetlen a termelés frontján.

Másodszor: a burzsoázia levonta az előző háborúk és forradalmak tanulságait; az 1917-es Oroszország szellemének rémítő alakja sejlett fel minden burzsoá frakció szemei előtt. Miközben a forradalmárok abban reménykedtek, hogy a háború katasztrófájából feltámad az osztály, addig a tőke összes katonai és civil stratégája tisztában volt vele, hogy elsősorban a tőke kaotikus városaiban fenyegető proletárlázadások fenyegetik őket, kiváltképp Olaszországban és Németországban, ahol a hadsereg immár felbomlóban volt (akárcsak a "győztes" oldalon álló Oroszországban).

Végül, habár bizonyos burzsoá frakciók mindig is tisztában voltak avval, hogy rendszerüknek szüksége van az imperialista háborúra - és különösen a proletariátus széles rétegeinek elpusztítására - a felhalmozás újabb sikeres ciklusainak beindításához, a burzsoázia nem képes tudatosan megváltoztatni a történelem menetét. A burzsoázia ellentétben azzal, amit önmagáról képzel - nem kovácsa a történelemnek; mindig szükségszerűen a tőke bábjaként, a termelési viszonyok szükségleteinek megfelelően cselekszik - és ez határozza meg relatív tudatát, amit történelemformáló erőnek hisz.

Összefoglalva, a burzsoázia, mint osztály nem azt teszi, amit akar, hanem azt, amire a társadalmi rendszer történelmileg kötelezi. Persze látnunk kell, hogy az uralkodó osztály bizonyos frakciói tudatosan és elszántan cselekszenek társadalmi rendszerük fenntartása érdekében, és soha sem feledkeznek meg arról, hogy közvetlen ellenségükön (az imperialista háborúban a másik oldalon állókon) túl ott leselkedik rájuk történelmi ellenségük (a proletariátus). Ezek a frakciók semmiféle machiavellista előkészületet sem sajnálnak történelmi ellenségük lemészárlásának érdekében.

Az égből hulló borzalom

1940-től a brit légierő Bombázóparancsnoksága, amely a nehézbombázók bevetését irányította, új stratégiát vezetett be, melynek célja a német városok masszív bombázása, lerombolása és a lakosság legyilkolása volt. A brit burzsoázia ezt a terrorstratégiát ideológiailag azzal igazolta, hogy német versenytársaik 1940 őszén Londont, Coventryt és Rotterdamt bombázták hasonlóan. Saját terrorista terveik álcázásaként szándékosan felnagyították az ellenséges bombázások mértékét. Ezzel az ideológiai félrevezetéssel a hadsereg fejeseinek sikerült a tudomány minden eredményét a betegeskedő kapitalizmus érdekében mozgósítani. 1942 márciusában nyíltan leszögezték:

"Az intenzív bombázások képesek lennének az ellenség morálját megtörni, feltéve ha a támadások az 58, több, mint százezer lakost számláló német város munkásnegyedeire irányulnának [a mi kiemelésünk]. 1942 márciusa és 1943 közepe között lehetséges lenne Németország teljes lakosságának egyharmadát hajléktalanná tenni."

(Lindemann professzor szakvéleménye a Bombázóparancsnokság 1942 március 30-i kérdésére)

A burzsoáziának megvan az az előnye, hogy ha maguk között vannak, mindig nagyon tisztán ki tudják fejezni céljaikat. De azonnal egészen más nyelvet kezdenek beszélni, amikor a "szabad világ" lakosságát akarják megerősíteni abban a hitében, hogy az antifasiszta tábor humanitárius módon szervezi a háborút. Nyilvánvalóan arról volt szó, hogy az ellenséges tábort "barbárnak" és kegyetlennek állították be. De a misztifikáció önmagát gerjeszti: szükséges volt megerősíteni a burzsoázia háborús projektjének alávetett tömegek körében, hogy:

"... a Bombázóparancsnokság katonai-stratégiai támadásai kizárólag katonai célokat sújtanak, és minden olyan híresztelés, hogy a munkásnegyedeket vagy a lakókörzeteket támadnánk, egyszerűen abszurd; elutasítjuk ezeket a vádaskodásokat, amelyek sértik az életüket az ország érdekében feláldozó pilóták becsületét..."

A rettenetes valóság álcázására szolgáló minden hazugság ellenére, semmi sem tudta megakadályozni a burzsoáziát abban, hogy - a rá jellemző cinizmussal - még pontosabban meghatározza mi is a célja ezeknek a bombázásoknak: a módszeres vérontás.

"... nyilvánvaló, hogy a célpontok a beépített területek, és nem mondjuk a kikötők vagy a repülőgépgyárak... Ezt világosan le kell szögeznünk, ha eddig még nem volt elég érthető."

(Sir Charles Portal, a légierő parancsnokának jelentése, 1942 február 14.)

A különböző bombázási stratégiák bevezetése után három évvel a terror precizitásának mértéke nagyon hatékony szintre emelkedett. Ekkor már száznál is több négymotoros bombázó vett részt egyetlen város több hullámban történő bombázásában. Ennek első, rendkívül véres illusztációja Wuppertal bombázása volt 1943 májusában. A katonai objektumok az Elderfeld kerületben koncentrálódtak, azonban ezt a kerületet a bombázók szisztematikusan elkerülték, és Barment támadták, ahol a város munkásainak lakónegyedei álltak.

De az antifasiszta oldal - akárcsak fasiszta versenytársaik - a borzalom megszervezésében önmagát is képes volt felülmúlni. A tőke, melynek testét rákként emészti a devalorizáció, csak önnön pusztító erejének növelésében találhat időleges enyhülést. Ez a haldokló rendszer az egymást követő háborúk során éri el termelési rendszerének leghatékonyabb átalakítását és forradalmasítását, így biztosítva a maga számára az értékesülés újabb fázisának megteremtését. A termelési eszközök egyszerű és tiszta fizikai elpusztítása a legutolsó helyet foglalja el a kereskedelmi háborúk céljai között, és a különböző versenytársak egyre inkább kerülik ezt a fajta pusztítást, mivel a nyilvánvaló háborús nyereségek nem csak a termelőerők fejlesztésének területén rejlenek, hanem a hadigazdaság kiterjesztésében is. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy ez volt az az időszak, amikor új találmányok, új technológiák, új elképzelések születtek. Ma is, mint mindig a gyilkolás az a terület, ahol a tudósok - Mammon fehérköpenyes papjai - a leglátványosabb eredményekre képesek. Miközben a fasiszta oldal türelmesen tökéletesítgette a V1 rakétát, addig Hamburg 1943 júliusi bombázásakor az antifasiszta légierő bevezette a tűzvihar korszakát (fire-storm). Egyetlenegy bombázás során a gyújtóbombák átfogó alkalmazásával több mint 50 ezer embert sikerült legyilkolniuk, miközben 40 ezren megsebesültek. A városközpontot teljesen elpusztították, és három éjszaka alatt az áldozatok száma Hamburgban elérte a brit oldal teljes addigi háborús emberveszteségét - persze ezeket az iszonytató adatokat - a lemészárolt életeket - nem lehet, nem akarjuk méricskélni. Ezután Kassel következett, ahol 1943 októberében tízezer civil vált füstté és hamuvá az örjöngő tűzvészben. A tűzvihar testesítette meg a tőke azon képességét, hogy soha nem látott mértékben kifinomítsa és racionalizálja a gyilkolást:

"... a hirtelen összekapcsolódó számtalan tűzfészek olyan nagy mértékben felforrósította a fölöttük lévő levegőréteget, hogy az igen hevesen felemelkedett, amely viszont a környező friss levegő minden irányból való gyors beszippantását okozta a lángokban álló terület központja felé. Ez a rendkívül erős szívóerő sokkal nagyobb erejű légmozgást idézett elő, mint amire bármiféle természetes szél képes. A meteorológiában 20-30 fok eltérés szokott előfordulni. Ebben a tűzviharban 600-800, időnként 1000 fok különbség keletkezett. Ez magyarázatot ad a tűzvihar kolosszális erejű szeleire... Nem létezik olyan polgárivédelmi intézkedés, amely képes lenne megfékezni a tűzvihart, ha már az egyszer kialakult. Ezek egyértelműen az ember [sic, mi inkább azt mondanánk a tőke] teremtette szörnyek, amelyeket az ember nem képes megfékezni."

(A hamburgi rendőrkapitány jelentése, 1943 július)

Ennek a példátlan mészárlásnak csak egy kimenetele lehetett, ahogy ezt fel is tárták azokban a betonbunkerekben, ahol az emberek összezsúfolódtak, rettegő állatokként, abban a reményben, hogy megúszhatják a robbanásokat és lángokat. Ezek a bunkerek hamarosan hatalmas katlanokká változtak, amelyekben a férfiak, nők, gyerekek megfulladtak az oxigénhiány következtében, vagy szó szoros értelemben megfőttek, mint egy-egy darab hús a kuktafazékban.

"Amikor a mentőcsapatok néhány hét elmúltával végre eljutottak a bunkerekhez és a hermetikusan lezárt házakhoz, azt kellett tapasztalniuk, hogy belül olyan hatalmas hőség keletkezett, hogy semmi sem maradt a lakókból: az egyik bunkerban csak egy finom szürke porréteget találtak, csak találgatni tudták az áldozatok számát, KB. 250-300 lehettek. [...] Az abnormálisan magas hőmérsékletre utaltak a megolvadt fémek alaktalan tócsái is, amelyekké az edények, serpenyők és eegyébháztartási eszközök váltak." (4)

A civil lakosság körében véghezvitt pusztítás mértékével szembesülve, kérdések merültek fel az emberekben. Lehetetlen ennyi bombát ledobni anélkül, hogy ne okozzanak ilyen borzasztó pusztítást a civil lakosság köreiben. Azonban az antifasiszta brit kormány a szokásos önbizalommal és arroganciával válaszolt:

"... nem volt utasítás lakóházak elpusztítására... a Bombázóparancsnokság mindig katonai célpontokat támad"

(Sir Archibald Sinclair, a légierőért felelős miniszter, 1943, március 31)

A hazugságok világa olyan rendszert épített ki, amelyben csak egyféle gondolat engedélyezett, és amelyben a tőke hasznos idiótái - az állampolgárok - továbbra is beveszik az uralkodó szövegeket, hogy nap-mint-nap maguk is ugyanazt reprodukálják. Az iszonyatos bombázókötelékek, amelyek a jövő jó üzleteinek ígéretét hordozták, újra és újra felszálltak, hogy végrehajtsák az előre eltervezett mészárlást, és újra és újra visszatértek. 1944 folyamán olyan tökéletességig fejlesztették technikájukat, hogy a lakott területek egyetlen négyzetmétere sem maradhatott ki, bárhova pontosan le tudták dobni gyújtóbombáikat. A Königsberg (augusztus vége), Darmstadt (szeptember), Braunschweig (október), Heilbronn (december), Bremerhaven, stb. elleni támadások áldozatok tízezreit követelték. Az ideológiai alapú félreinformálás uralma totális maradt, és mindennap bombázók százai szálltak fel és bombák ezreit szórták Németországra. És az átlagember számára ez teljesen megfelelő válasznak tűnt az ellenséges tábor által elkövetett szörnyűségekre.

Miközben a közvélemény a front mindkét oldalán bevette az ostobaságokat, amelyeket burzsoáik kifőztek számukra, mások mindent megtettek, hogy eltűntessék a megtervezett mészárlás nyomait. Teljesen tudatosan találták ki és szervezték meg az eseményeket. Ugyanakkor Eaker amerikai tábornok a következő nyilatkozatot tette:

"Soha sem szabad megengednünk, hogy napvilágra kerüljön, hogy ennek a háborúnak a története során stratégiai okokból a polgári lakosságot bombáztuk."

15 nappal a fenti nyilatkozat előtt az amerikai bombatámadás 25 ezer ember életét követelte Berlinben; ezt még ennek az angyalbőrbe bújt sakálnak is figyelembe kellett vennie. Mindez óhatatlanul az Öböl-háború (5) cinizmusára és hazugságaira emlékeztet minket, feltárja milyen régi és stabil hagyományokkal rendelkezik az amerikai hadsereg - és persze a burzsoázia minden jelenlegi, múltbeli és jövőbeli hadserege. Ezeknek a hazugságoknak nincs más célja, mint annak a hatalmas erőfeszítésnek az elleplezése, amelyet a kapitalista társadalom a pusztítás és a terror arzenáljának tökéletesítése terén tesz. A háború számukra gigászi laboratórium, ahol a valóságban próbálhatják ki a legújabb technológiákat. De a háború mindenekelőtt a profitszerzésre nyújt beláthatatlan lehetőségeket.

Ha a fasiszta tábor profitált abból, hogy a koncentrációs táborokba zárt rabszolgák felhasználása jelentős mennyiségű tudományos felfedezést tett lehetővé - így például a V1 és V2 rakétákat - akkor mit mondhatnánk közvetlen vetélytársaikról? Szisztematikusan fejlesztették az egyre nagyobb, egyre erőteljesebb és egyre pusztítóbb bombákat. Így, szembesülve a hagyományos bombák alacsony hatásfokával, amelyek ritkán találták el a céljukat, kifejlesztették a páncélon áthatoló bombákat, hogy a lehető legtöbb proletárt tudják lemészárolni. Tudták, hogy a bombázások alatt az emberek pincékben és földalatti óvóhelyeken húzódnak meg, ám a klasszikus bombák robbanása általában csak az épületek felsőbb részeit volt képes lerombolni. Ezért a burzsoázia minden zsenialitását annak a szolgálatába állította, hogy azokat is a bombák martalékává tegye, akik nem hagyták magukat olyan könnyen lemészárolni. Következésképpen a tudósok hada - akiknek soha sincs ellenére egy kis piszkos trükk - feltalált egy olyan fegyvert, amely képes megtalálni az embereket a rejtekhelyeiken is. Logikus, hogy a bombának a legmélyebb patkánylyukakban kell robbannia. Ezért az első ütésre a bomba nem robban. Keresztülmegy a tetőn, átjut az emeletek padlózatán, és csak akkor robban, amikor elérte igazi célját: a betonnal megerősített pincéket és óvóhelyeket.

A terror Everestje: Drezda bombázása

A légitámadások következtében áradó halál - amelynek fő célpontjai a munkások voltak - 1945 februárjában, Drezda bombázásában tetőzött. Ez volt az egész háború leggyilkosabb és legmegdöbbentőbb támadása - felfoghatatlan azok számára, akiknek még illúzióik voltak az imperialista, antifasiszta tábor humanizmusával kapcsolatban. Szigorúan katonai szempontból véve semmi sem tudta igazolni ezt a mészárlást, mivel a már legyőzött Németország egyik városában vitték végbe. Semmi, hacsak nem a négyéves vérfürdő lezárásának hamarosan várható bejelentése, és a burzsoázia győztes frakciójának azon nyilvánvaló vágya, hogy mindent elpusztítson, amit még el lehet pusztítani.

Drezdában nem volt semmiféle stratégiailag jelentős ipar, sem fontosabb katonai támaszpont. Éppen ezért emberek százezrei kerestek menedéket ebben a városban, akik a bombázások és a közeledő szovjet hadsereg - a mészárosok másik vidám hada - elől futottak. Elvakította őket a szövetségesek propagandája, elhitték, hogy Drezdát soha nem fogják bombázni. Menekültek zsúfolódtak össze a város számos kórházában, megszállták az iskolákat, vasútállomásokat, stb. Ezeket a tényeket a brit kormány sem hagyhatta figyelmen kívül, sőt, még a Bombázóparancsnokság néhány vezetője is komolyan kételkedett abban, hogy egy ilyen célpont elleni támadást katonai szempontból igazolni lehet. Valóban, még a pilótákkal is nehéz volt elhitetni, hogy bármiféle katonai célja lehetne az egész háború legnagyobb mészárlásának néhány héttel a háború vége előtt, amikor a német csapatok minden fronton visszavonulóban és felbomlóban voltak. Az indoklás azonban igen szűkszavú volt: Drezda elsődleges fontosságú célpont; hiszen ekkor folyt a jaltai konferencia, és az angol-amerikai cél az volt, hogy a bombázások segítségével fölénybe kerülhessenek a váratlan gyorsasággal előrenyomuló orosz csapatokkal szemben.

A város bombázására 1945 február 13-án és 14-én került sor. A burzsoázia tisztában volt azzal, hogy közel másfél millió ember van Drezdában, akiknek nagy része Sziléziából menekült a városba; és rengeteg ott a sebesült, a hadifogoly és a munkaszolgálatos... Soha addig nem dobtak le ennyi bombát két éjszaka alatt: 3000 tonna, 650 000 darab gyújtóbomba hullott a városra. Az egész háború történetének legnagyobb tűzviharát hozták létre. 200-300 km/óra sebességű tűzorkánok emésztették a várost. Drezda 8 napig égett, a tűz iszonyú fénye még 300 kilométer távolságból is látható volt. A város néhány része olyan erővel izzott, hogy az óvóhelyeket csak több hét elteltével lehetett megközelíteni. A gyilkos bombák teljes arzenálját felsorakoztatták: foszfor, napalm... A fáklyaként lángoló emberek az Elbába vetették magukat, ahol testük tovább égett. A város központjából özönlő csillapíthatatlan tűz elérte a folyót és tovább pusztított. Lefejezett testek - a "közmunkások" - elsősorban persze a tűzoltók - ellen bevetett repeszbombák áldozatai - hevertek az utcákon. A 35 ezer lakóépület közül mindössze hétezer maradt állva. Az egész városközpont, 18 négyzetkilométeres területen teljesen eltűnt. A legtöbb kórházat elpusztították, miközben a vasutak majdnem teljen érintetlenek maradtak, és se a katonai repülőteret, se a város körüli gyárakat nem érte támadás.

Az akciót módszeresen hajtották végre: akik kitervelték még a szél irányát és erejét is számításba vették, hogy a tűz szörnyű sebességgel tudjon kifejlődni. 1945 február 13-a és 14-e éjjelén ezernél is több brit bombázó szállt fel, hogy halált szórjon a városra. Másnap 450 amerikai "Repülő Erőd" váltotta fel őket, amelyek 771 tonna - nagyrészt késleltetett hatású - gyújtóbombát dobtak le. Ez az "újdonság" lehetővé tette, hogy a Bombázóparancsnokság nagyobb eredményeket érjen el. Ezek a bombák csak néhány órával a repülők távozása után robbantak fel. Így nem csak azokat ölték meg, akik megpróbálták eloltani a tűzeket, hanem azokat is, akik voltak olyan vakmerőek, hogy megpróbáltak elmenekülni az égő városból. A támadás - amelyet minden szerénység nélkül a civilizáció és fejlődés egyik legkiemelkedőbb példájának tekinthetünk - végső mérlege több, mint 250 ezer halott volt - majdnem mind civil -, és több tízezer sebesült, összeégett, haldokló, megcsonkított, megőrült áldozat.

"... 10 nappal a bombázás után egy csoport fogoly letisztította a pincébe vezető lépcsőket, de nem voltak hajlandóak bemenni. Valami rendkívüli történhetett odabent. Az emberek komoran állták körül a pincelejárat ajtaját, amikor a légóparancsnok példamutatóan lement a pincelépcsőn egy acetilénlámpával a kezében. Az oszló testek megszokott szagának a hiánya megnyugtatta. Az alsó lépcsők csúszósak voltak. A pince alját 20 cm magasságban vérből, húsból és csontból álló massza borította; egy apró, rendkívüli robbanóerejű bomba keresztülhatolt az épület négy emeletén, és a pincében robbant fel. [...] Az épület gondnokától megtudtuk, hogy 200-300 ember volt a pincében azon az éjszakán."

(Hans Voigt, az "Abteilung Tote", a halottak eltakarításáért felelős bizottság vezetője)

A járványveszély miatt a város központját lezárták. Minden nap testek ezreit - vagy legalábbis ami maradt belőlük - vonszolták Drezda főterére, ahol egy utolsó azonosítási kísérlet után négy- ötszázasával elégették őket. Védelmi intézkedésként közel 70 ezer áldozatot hamvaszottak el így az Altmarkton. A háború története során előszőr fordult elő, hogy a túlélők nem voltak elegen a halottak eltemetéséhez. Az apokalipszis mennykőcsapásként érte a területet. Kutyafalkák kóboroltak hullák után kutatva. Kísértetszerű emberroncsok tízezrei bolyongtak menedéket keresve az utakon, elgyötört arccal, rongyokban, élő holtakként támolyogva. Szavakkal és számokkal majdnem lehetetlen leírni ennek a pokolnak a valóságát. Nincsen megfelelő szavunk, hogy kifejezzük azt az undort és gyűlöletet, amelyet a terror és halál ilyen módszeres és tudományos megszervezése keltett! És az antifasiszta burzsoázia ezen legkiválóbb hőstette felett érzett undorunkat még tovább fokozza az a mód, ahogy elkövetői minden őket érő kritikát elhárítanak, kijelentve, a pofánkba vágva, hogy a terror szisztematikus és tudományos megszervezése versenytársaik kizárólagos monopóliuma volt! A tőke nagyot ütött, nagyon nagyot.

De a burzsoázia által osztott borzalom nem ismer határokat - még ez sem volt elég. A szövetségesek vadászgépei a város körül cirkáltak, hogy legéppuskázzák a tűzbe és vérbefojtott városból menekülőket, csakúgy, mint a szomszédos területekről érkező segítséget. Másnap a szövetséges csapatok parancsnoka Chemnitz bombázásának elrendelésénél minden kertelés nélkül kijelentette pilótái előtt:

"Azért mentek ma éjszaka oda, hogy végezzetek azokkal a menekültekkel, akiknek sikerült kijutniuk Drezdából."

A vér szagától megrészegülve a kapitalizmus házőrző kutyái újabb gyilkos orgiáért kiáltottak, hogy kielégíthessék vérszomjukat. Az antifasiszta szövetségesek semmivel sem maradtak le a fasiszta koalíciótól, amikor arról volt szó, hogy milyen kifinomult módszereket alkalmazzanak ennek haldokló civilizációnak a megmentése érdekében. 18 hónap alatt Németország 60 nagyobb városából 45-öt teljesen lebombáztak, elpusztítottak, porrá zúztak. Legalább 650 000 proletár - nagyrészt civil - pusztult el ezekben a borzalmas támadásokban, nem beszélve azokról, akik bár megmenekültek a pokolból, de életük hátralevő részét kórházban vagy a bolondokházában töltötték. Az antifasiszta tábor 1945 május 8-án hullahegyek tetején ülhette meg győzelmi torát.

A makulátlan győztesek az ellenfél által elkövetett borzalmak mögé rejtették saját bűneiket. A káprázatos "győzelmet" a hullákkal borított csatatereken tartott fáklyásmenettel ünnepelték.

Nincs kapitalizmus háború nélkül

Minél jobban fejlődik a tőke, annál jobban elmélyülnek ellentmondásai is. Nem véletlen, hogy a világ különböző részein szünet nélkül folyó háborúk rendszeresen egy nagyobb, általánosabb háborúvá terebélyesednek. A profit maximalizálásáért vívott küzdelem, a verseny, a kereskedelmi háborúk, illetve a háború, mint olyan - mindez éppoly nélkülözhetetlen a tőkések számára, mint az ember számára a levegő.

Tény, hogy ez a társadalom nem létezhet háború nélkül. Ennek - leegyszerűsítve - az az oka, hogy a tőke tömege lényegesen gyorsabban növekszik, mint értékesülési lehetőségei (6). Így ciklikusan tőketúltermelés jelentkezik, amelynek során a társadalmi össztőke egyik részének az értékesülése - nemzetközi méretekben is - kizárja ugyanazon társadalmi össztőke egy másik részének értékesülését. A gyárbezárások, illetve az állótőke más részeinek kiselejtezése soha sem elegendőek ahhoz, hogy újra stabilizálják a helyzetet. Rendszeresen bekövetkezik egy általános válság, amelynek elkerülhetetlen következménye az összes létező tőke általános leértékelődése. Amikor a tőke szembesül azzal a helyzettel, hogy nem tud értékesülni, az "normálisan" a kevésbé profitáló tőkék általános csődjéhez kell, hogy vezessen. Ezek, csakúgy mint az összes többi, megszervezik magukat, és megkísérelnek ellenállni a tőke kérlelhetetlen törvényeinek. Különböző szinten centralizált szerveződéseik (szövetségek, kartellek, nemzetállamok, országok blokkjai) - amelyek abból a célból jönnek létre, hogy a lehető legjobb körülmények között vívják meg a háborút - időlegesen hatékonnyá teszik a háborút, és ezáltal részleges megoldást nyújtanak a világtőke problémáira. Elpusztítanak jelentős résztőkéket - vagyis lehetetlenné teszik azok működését -, és ezáltal kedvezőbbé teszik az egész társadalmi össztőke értékesülési körülményeit. Ugyanakkor azonban még inkább lehetetlenné teszik a mögöttük sorakozó kapitalisták számára a probléma megoldását. A tőke túltermelésének új, az előzőt is felülmúló szakasza azonban újra közbeszól, és még erőszakosabbá teszi az egyre növekvő mennyiségű termelési eszköz devalorizációját - vagyis elpusztítását.

Az úgynevezett "Második Világháború" sem kivétel a kapitalizmus állandó törvényei alól. Nem egy Hitler, egy Sztálin, vagy egy Truman fejében kell keresni a magyarázatot erre a gigantikus vérontásra, hanem csakis ennek a társadalomnak a beleiben, amely társadalomban sokan - különösen a mai proletariátus - csak nehezen képes meglátni, hogy tulajdonképpen nem más, mint osztálytársadalom. Ezt a burzsoázia nyilvánvalóan kihasználja a hülyeségek alátámasztására, amelyeket ő maga kreál a közvélemény számára. A tőke ünnepélyes megemlékezéseken és katonai parádékon dicsőíti a bátor állampolgárt, a fertelmes homo democraticust, gondosan felmérve a hasznos idióták pszichológiáját, hogy elfogadtathassák velük az elfogadhatatlant: részvételüket, áldozataikat a haldokló rendszer a megvédésében.

... és mi a helye mindebben a proletariátusnak?

Ebben a szövegben eddig úgy beszéltünk a proletariátusról, mint a történelem tárgyáról, amely a gyárak, az ágyúk és bombák töltelékéül vagy célpontjául szolgál. Azonban nem tehetjük közzé ezt a szöveget anélkül, hogy legalább ne említenénk meg azokat a tendenciákat amelyek keretein belül osztályunk a történelem alanyaként erősíti meg magát, amely saját érdekeiért küzd és az emberiség egyedüli megerősítéseként rákényszeríti a viszonyokra a kommunizmust. Marx szavaival "a proletariátus az egyetlen olyan osztály amely egyszerre kizsákmányolt és forradalmi", tehát nem vagy a tárgya, vagy az alanya a történelemnek, hanem dialektikusan mindkettő. Még akkor is, ha a háború vége levert helyzetben találta, és a forradalom nem volt napirenden; még ha befogta is a fasiszta-antifasiszta burzsoá polarizáció, még ha összeroppantotta is a bombázás és a terror. Azonban a proletariátus - a "vén vakond", ahogy Marx nevezte - küzdelmein keresztül mindazok ellen, akik igyekeztek egyszerűen a kizsákmányolás tárgyává silányítani, bizonyos mértékig a történelem alanyaként mutatkozott meg.

Mint már fentebb bemutattuk, a háború korántsem korlátozódott egyszerűen a burzsoáközi konfliktusra: a megsemmisítésen alapuló háborús stratégia célja a lehető legnagyobb mennyiségű feleseges munkaerő tömeges likvidálása volt, mert a halál társadalmának erre volt szüksége az értékesüléséhez. De nem összpontosíthatjuk elemzésünket a kérdésnek csupán erre az egy oldalára. A proletárok tömeges megsemmisítése, a munkásnegyedekre ledobott bombák tonnái, mind-mind azt mutatják, hogy osztályellenségünk milyen iszonyú erővel képes megelőző csapást mérni bármely területre, ahol növekvőben van a feszültség a proletárok köreiben. 1939 és 1945 között a proletariátus - szétaprózódva a burzsoáközi polarizációban - többé-kevésbé képtelen volt proletariátusként felismerni önmagát; ám ami a burzsoáziát illeti, az képes volt minden ideológiai ellentéten felülemelkedve, a személytelen Világállam érdekében odacsapni, ahol ás ahányszor csak felütötte a fejét a veszély.

Hogy ne ismétlődhessen meg a korábbi forradalmi hullám, a szövetséges légierő feladata a bombázások és terrortámadások során nem csak a német ipari centrumok elpusztítása volt, hanem a legnagyobb népességű központok bombázása, a lehető legtöbb proletár terrorizálása és lemészárlása is. Egyáltalán nem véletlen balesetekről volt szó. Ellenkezőleg, gondosan válogatták ki a célpontokat: a szövetséges csapatok szőnyegbombázásai mindenekelőtt a munkásnegyedekre irányultak.

1943 kezdetétől - amikor Európában a nagy népsűrűségű helyeken újra felütötték a fejüket a kizsákmányolással szembeni proletárellenállások és küzdelmek - ez a megsemmisítési taktika még inkább "igazolhatóvá" vált. Számos burzsoá legenda él arról, hogy a háború végén békés volt a társadalmi helyzet, vagy legalábbis mindent átitatott a "fasizmus alóli felszabadítás" konszenzusa. Szemben az árral, mi azt erősítjük meg, hogy akkoriban egész Európában az anyagi szükség csapásai miatt fenyegető proletárlázadás képében újra megjelent a társadalmi forradalom kísértete. Valódi mozgalom volt keletkezőben, amely mindenhol a saját szükségleteink kielégítését tűzte ki célul.

Azonban 1945 nem volt 1918!... és a korszak azon kis számú proletár csoportosulása, amelynek sikerült osztályálláspontot fenntartania az ellenforradalom áradatában, nagymértékben túlbecsülte a harc perspektíváit, abból a mechanikus következtetésből kiindulva, hogy a proletárfelkelés - 1918-hoz hasonlóan - kirobbanóban volt Németországban. A valóságos harcok azonban rendkívül gyengéknek bizonyultak, és magukon viselték a megelőző negyedszázad ellenforradalmi terrorjának nyomát: ez alatt a 25 év alatt a kommunista avantgardot likvidálták. A burzsoáziának több, mint két évtized jutott ellenforradalmának csiszolgatására, és az 1917-21-es forradalmi hullám számos militánsa eltűnt a koncentrációs táborokban és a harctereken, esetleg a sztálinista pártokba belépve torzultak hozzá a "Rend Pártjához".

A világburzsoázia levonta a tanulságokat az előző forradalmi hullámból: olyan mértékben igyekezett fejleszteni anyagi erőit, hogy többé ne kelljen szembesülnie egy felbomló hadsereggel, defetista proletárokkal, akik saját tisztjeik, saját burzsoáziájuk ellen fordulnak, és akikből új forradalmi hadsereg jön létre. A burzsoázia most felkészültebb volt, mint az osztályok közötti háború korábbi felvonásában. A rendelkezésére álló, megnövekedett mennyiségű és fejlettebb pusztítóeszközök birtokában a burzsoázia számára lehetővé vált osztályunk módszeres lemészárlása, egy osztályalapú "népirtás", amely nem csak az egyenruhába bújtatott proletárokra terjedt ki, hanem a "civil" proletárok százezreire is.

Nem véletlen az sem, hogy a terrorbombázások abban a pillanatban sújtottak le, amikor jelentős sztrájkok törtek ki Németországban (és Olaszországban, Franciaországban, stb. (7)) és egyre többen dezertáltak a német hadseregből. Ez bemutatja azt, hogy milyen szépen kiegészítik egymást a "rivális" burzsoá frakciók a proletariátus elnyomásában. A proletariátus két tűz közé szorult: az egyik oldalon az égből hullott rájuk a terror, a másik oldalon ott vártak rájuk a kivégzőosztagok, amelyek fegyverrel kényszerítették a sztrájkolókat, hogy a "végső győzelemig" folytassák a "háborús termelést".

Az úgynevezett "második világháború" végén a burzsoázia a proletariátus időleges semlegesítésével zárta le a háború egy ciklusát. A két világháború egy 1914-től 1945-ig húzódó gigantikus proletárellenes mészárlás két momentuma volt, amelyet 1917-18-ban egy rövid időre megszakított a proletárok küzdelme. A tőke valóságának ez az egyetlen olyan absztrakciós szintje, ahol értelmet nyernek a burzsoá történészek számára felfoghatatlan események, amelyeket csak egy "ördögien elvetemült zseni" - egy Hitler, Sztálin, Roosevelt, Churchill, vagy tetszés szerint valaki más - gonoszságával képesek értelmezni. A történelem idealista megszemélyesítése igyekszik elhomályosítani az összes háború - legyen az akár antifasiszta, akár "nemzeti felszabadító", akár "a szocializmus védelmében folyó", vagy takaródzón bármiféle más ember-ellenes indokkal - valódi, nyílt proletárellenes jellegét.

A háború vége hatalmas kísérleti területként kínálkozott a burzsoázia számára. Rengeteg olyan tanulságot használtak fel, amelyekre az előző proletárlázadások elleni harcok során tettek szert. A burzsoázia 1945-ös erőfeszítései éppen arra irányultak, hogy megakadályozza egy olyan forradalmi helyzet kialakulását, amilyen az úgynevezett "első világháború" (1914-18) végén jellemezte Németországot; más szóval előre el akartak nyomni mindenféle proletár felkelést:

1) Meg akartak semmisíteni minden olyan proletárt, aki veszélyt jelenthetett számukra, így fizikailag fel akartak számolni minden proletár ellenállási kísérletet a városokban;

2) ebben az értelemben katonailag teljesen megszállták Németországot és a szövetséges hadseregekre bízták a rend fenntartását, feloszlatták a német kormányt, a szövetséges csapatok elfoglalták Berlint;

3) a hadifoglyokat (akik közül nagyon sokat internáltak) hónapokig, néha évekig nem engedték vissza Németországba, hogy elkerüljék az 1918-as felkelési helyzet megismétlődését: a demobilizált "német" katonák lerombolt otthonaikba való visszatérésének perspektívája olyan mély benyomást gyakorolt a világburzsoáziára, hogy ezek közül a katonák közül százezreket küldtek a szovjet Gulágokba; egészen 1948-ig(!) négyszázezernél is több hadifoglyot internáltak - sokukat Angliába, másokat franciaországi, belgiumi vagy az óceán túlsó partján lévő USA-beli táborokba küldtek (8).

A proletariátus, mint ahogy ezt a 26. számú tézisünkben kifejtettük (lásd: "Programorientációs Tézisek"), csak egyetlen háborút vallhat magáénak: a társadalmi háborút az egész burzsoázia ellen:

"A munkásoknak nincs hazájuk, nem lehet tőlük elvenni azt, ami nem az övék. A nemzet mindennemű védelme, akármilyen ürüggyel, támadás a nemzetközi munkásosztály ellen. A burzsoázia uralma alatt minden háború imperialista háború, melyben a világtőke két vagy több frakciója, érdekcsoportja harcol egymással. A proletariátus csak egy háborút vall magáénak és vív meg: a totális társadalmi háborút a burzsoázia egésze ellen. Függetlenül a résztvevők közvetlen szándékaitól, a háborúk alapvető szerepe a tőke uralmának megszilárdítása, a társadalmon belüli felforgató osztály objektív/szubjektív megsemmisítése. Ebből a szempontból a háborúk soha nem "egyszerűen" a nemzeti államok közti, "nemzeti felszabadítók" és "imperialisták" közti, vagy imperialistaközi háborúk: lényegénél fogva minden ilyen háború a tőke háborúja a kommunizmus ellen.

Szemben minden burzsoáközi ellentéttel, a "haladó" és a "reakciós" burzsoá frakciók vetélkedésével, fasiszták és antifasiszták, baloldaliak és jobboldaliak viszálykodásaival, melyeknek logikus folytatása az imperialista háború, a proletariátus csak egyetlen választ adhat: rendíthetetlen küzdelem mindennemű áldozathozatal ellen (mindenféle "fegyverszünet" ellen az osztályharcban, mindennemű nemzeti szolidaritás ellen); a forradalmi defetizmus, a fegyvereknek a "saját" kizsákmányolók ellen, a közvetlen elnyomók ellen fordítása. A proletariátus célja az, hogy ennek a tőkével szembeni harci közösségnek a nemzetközi centralizálásával átalakítsa a kapitalista háborút a világproletariátusnak a világburzsoázia ellen vívott, forradalmi háborújává."

A fenti tézis aláhúzza szövegünk a tanulságait. Drezda és Rotterdam, Hirosima és London, Sztálingrád vagy Varsó bombázásával kapcsolatban, 1945-ben csak egy győzelem számított: a burzsoázia győzelme. 1945-ben a kapitalista kizsákmányolás úgy vészelte át a válságot, hogy porrá zúzta a proletariátust. A proletariátus vereségét a "szövetségesek", az "antifasiszták" jóhírébe vetett bizalom tette teljessé, miközben azok a másik tábor bűneinek felemlegetésével igyekezett elkendőzni saját bűneiket. Sose szabad elfelejtenünk, hogy legyen akár fasiszta vagy antifasiszta, mindig a demokrácia a tőke diktatúrája.

Ezért hívjuk fel olvasóinkat, hogy ne maradjanak passzívak, és küzdjenek az amnézia ellen, amelyet a burzsoázia ránk kényszerít. Nem csak cikkünk kritizálására kérünk mindenkit, hanem arra, hogy tegyenek hozzáférhetővé számunkra további olyan anyagokat, információkat, amelyek segítségével jobban megérthetjük osztályunk és harcunk 1939-45 közötti történetét. Ezekre a kérdésekre lapunk következő számaiban vissza fogunk térni.

Kiegészítő jegyzetek Drezda bombázásáról

Miután Drezda bombázásáról szóló cikkünk megjelent - elsőként a Communisme 42. számában -, egy olvasónk további információkat juttatott el hozzánk, amelyeket az alábbiakban közzéteszünk. Elvtársunk jegyzetei megerősítik cikkünk állításait, és jól illusztrálják, hogy semmi különbség sincs az úgy nevezett antifasiszták és fasiszták által elkövetett atrocitások között. Valahányszor az Állam számára haszontalan vagy a társadalmi békét veszélyeztető proletárok megsemmisítéséről van szó, a Háború és a Tudomány mindig tökéletes harmóniában működik egymással. Az osztály, amelynek a szolgálatában tevékenykednek ilyenkor a valódi arcát mutatja: a barbárságot. Bármilyen demokratikus színt is ölt magára - náci, sztálinista, liberális... - a burzsoázia mindig szenvedést jelent.

"Nagyon fontos harcolni az '39-'45-ös háború igazolására szolgáló hazugságok ellen, mint ahogy ezt a Drezda bombázásáról szóló cikk is hangsúlyozza. Azonban úgy tűnik számomra, hogy a cikkből kimaradtak bizonyos részletek amelyek nagyon is jól bizonyítják, hogy a barbárság semmiképpen sem csak az egyik oldalra korlátozódott.

Hamburg, Kassel, Darmstadt és Brunswick bombázásakor nem törekedtek tűzvihar létrehozására, ez a jelenség a bombázás nem várt következménye volt. Azonban Drezda esetében maga a tűzvihar volt a cél. A bombák fajtáinak kiválasztása is ezt bizonyítja: előszőr robbanó bombákat dobtak, amelyek betörték az ablakokat és lerombolták a tetőket, és csak ezután jöttek a gyújtóbombák (ezek tették ki az első hullámban a bombák 75%-át), amelyek lángba borították az egész várost, amelyben aztán rendkívüli erejű légáramlások cikáztak ide-oda.

A bombázás második hullámának célja a mentőbrigádok elpusztítása volt, akik megpróbálták menteni, ami még menthető volt - a tűzoltóbrigádokat és a kivülről érkező segélykonvojokat támadták. A mentőbrigádokra nemcsak vadászgépekkel támadtak, hanem bombázók egész hullámával, amelyek különleges parancsot kaptak az elpusztításukra. A vadászgépek hivatalos megbízatása az volt, hogy menjenek és "fejezzék be a munkát", miután a bombázók végeztek a támadással.

(...) A Drezda-Klotzsche repülőteret (ahol többszáz gép állomásozott, de a bombázás idején mind a földön maradt) (...) teljesen megkímélték a felette elszálló bombázók. Tehát, a bombázók számára karnyújtásnyira lévő katonai célpont teljesen érintetlen maradt. Pedig a bombázók állítólagos célja kizárólag a katonai célpontok támadása volt.

Az USA, a nürnbergi per kezdeményezője, a per ideje alatt (és miközben elítélte a nácik által elkövetett borzalmas tetteket) bevont néhány japán tudóst a biológiai- és vegyifegyverekkel kísérletező kutatócsoportjába. Ezek a tudósok az elfoglalt kínai területeken már elkövettek rendkívül kegyetlen tetteket, nagyszabású kísérleteknek vetettek alá egész hadifogoly-egységeket és a kínai lakosságot általában. A lakosságon azt vizsgálták, hogy hol van az emberi tűrőképesség határa a hideggel, a forrósággal, a járványok terjedésével és hasonlókkal szemben (például Nankin térségében fertőzött legyeket tartalmazó konténerek ledobásával pestisjárványt idéztek elő). Amikor Japán kapitulált, az amerikaiak (akik az oroszok mögött kullogtak a biológiai és kémiai fegyverek kutatásának területén) azzal álcázták ezeknek a bűnösöknek a rehabilitálását, hogy feláldozták náci hasonmásaikat, akik nem jutottak ilyen messzire ezekben a kutatásokban. Tehát a náci tudósoknak nem az általuk elkövetett borzalmas kísérletekért kellett megfizetniük, hanem azért bűnhődtek, mert nem produkáltak elég eredményt!"

Notes

1. Ebben a kérdésben azért határolódunk el az uralkodó terminológiától, mert számunkra az 1789-93-as évek alapvetően abból a szempontból jelentenek forradalmi időszakot, hogy akkor a proletariátus forradalmi osztályként erősítette meg magát. Ahol a hivatalos történelem a Felvilágosodott Burzsoázia eljövetelét élteti, ott mi befogást találunk, a proletárküzdelmeknek a kapitalista termelési mód érdekei szerinti eltérítését, amely termelési mód forradalma egyébként nem 1789-ben zajlott le, hanem az egész XIV., XV. és XVI. század folyamán, a világpiac kiszélesedésének ritmusára. Erre a kérdésre nemsokára visszatérünk - csoportunk már kidolgozott néhány tézist a problémáról.

2. "Revizionizmusnak" jelen esetben azt nevezik, amikor valamely profasiszta burzsoá ideológus tagadja a nácik által elkövetett bűnöket, vagy azokat kisebbíteni igyekszik. Mi azonban éppen ellenkezőleg, arra mutatunk rá - egyetlen lehetséges kommunista kritikaként - hogy a fasizmus csupán egy a burzsoázia irányítási módjai közül, amely csupán a felszínen különbözik a demokrácia - a tőke diktatúrája - más formáitól. Fasizmus és antifasizmus egy olyan torz polarizáció ellentétpárjai, amelybe a burzsoá ideológusok a proletariátust igyekeznek beterelni, hogy eltérítsék valódi ellensége, a (mindenféle frakcióhoz tartozó) burzsoázia elleni történelmi harcától. Valójában azok a "revizionisták", akik a kapitalizmus totális felelősségének elrejtése érdekében folyamatosan igyekeznek átírni, elködösíteni és meghamisítani a történelmet, és igyekeznek az összes bűnt és iszonyatot az "őrült", "elfajzott nácikra" kenni.

3. Leszögezzük, hogy a fasizmusnak - vagy a burzsoázia osztályunk összezúzására irányuló bármely más bonapartista kísérletének - egyetlen valódi ellensége a forradalmi proletariátus. De a fasizmus elleni forradalmi küzdelem nem választható el a burzsoázia összes többi frakciója elleni harctól, beleértve az úgynevezett antifasisztákat is, akiknek leghőbb vágya a kapitalista kizsákmányolás más formában, más igazgatók diktatúrája alatt való fenntartása. Ebben az értelemben az az "antifasizmus", amit ezek a frakciók hirdetnek, sokszor csupán külső máz; és csupán opportunizmusukból következően alkalmaznak antifasiszta terminológiát, hogy ezáltal könnyebben megindokolhassák szembenállásukat kapitalista versenytársaikkal. "Antifasizmusuk" olyan zászló, amelynek égisze alatt akkor éppen könnyebben képesek erőiket a háborúra felkészíteni. Gondoljunk csak arra, hogy Sztálin előszőr a Hitlerrel és a fasizmussal kötött szövetséget, és csak ezután fordult Churchill és Roosevelt felé. A burzsoázia semmivel sem ellenségesebb a fasizmussal, mint bármely más kapitalista irányítási móddal szemben: a proletariátus a kapitalista diktatúra egyetlen valódi sírásója, függetlenül attól, hogy az fasiszta, antifasiszta, populista, republikánus, antiimperialista vagy bonapartista köntösben jelenik-e meg.

4. Ez az idézet David Irving "Drezda lerombolása" című könyvéből származik, PAPERMAC, 1985.

5. A témáról lásd cikkünket: "War or revolution" (Háború vagy forradalom), csoportunk angol nyelvű központi folyóirata, a Communism 7. számában (1992 április).

6. Ezt a fontos kérdést már alaposabban kifejtettük a következő írásainkban: "Capital: totalité et guerre imperialiste" (A tőke: totalitás és imperialista háború), Communisme (csoportunk francia nyelvű központi folyóirata) 33. szám, 1991 május; "Contre la guerre imperialiste: la révolution communiste mondiale" (Az imperialista háború ellen: a kommunista világforradalom), Le Communiste (a Communisme elődje) 14. szám, 1982 július.

7. Felhívjuk a figyelmet, hogy francia nyelvű központi folyóiratunkban (Communisme 41. szám, 1994 december, "Nous soulignous: '50 ans de paix... cela se fete!") már írtunk arról, hogy jelentős osztályharcos küzdelmek fejlődtek ki nem csak Észak-Olaszországban (1943-45) és Görögországban, hanem Németországban, Belgiumban, Franciaországban, Jugoszláviában, sőt, még Oroszországban is. És mintha nem lenne egészen véletlen, hogy az olyan munkáscentrumokat, mint Milánó, Torino és Róma, az egész háború ideje alatt nem érte bombatámadás, egészen addig, amíg Olaszország a szövetségesek kezei közé nem került, és amíg ki nem törtek a sztrájkok: ekkor a szövetségesek szükségesnek érezték, hogy bombázzák a térséget, hogy a terror eszközével állítsák helyre a társadalmi békét.

8. Szükséges-e külön hangsúlyoznunk, hogy itt proletárellenes intézkedésekről van szó? Ami a tábornokokat, náci tiszteket, iparmágnásokat, tudósokat illeti - eltekintve néhány kivénhedt szarzsáktól, akiket a látványos nürnbergi perparádék során likvidáltak - a legtöbb német burzsoá magas kinevezést kapott az ellenséges táborban (mint például a rakétakutató Werner von Braun), vagy egy rövid időre bebörtönözték őket (ami semmiképpen sem lehetett annyira kényelmetlen, mint az a kényszermunka, amire a legtöbb katonát kényszerítették), majd elengedték őket, hogy új kapitalista karriert fussanak be egy "új" Németországban. Így, amikor a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) kivégezte H.M. Schleyert, megtudhattuk, hogy ez a német fejes (a Német Gyáriparosok Szövetségének elnöke) is tulajdonképpen egy régi jó náci nagyfőnök volt.
"Amikor Beaverbrook szemlét tartott egy nagy repülőgépgyárban, felkeltette az érdeklődését egy új típusú gép. Megkérdezte, hogy mikor készül el. Két hónap múlva - felelték, mire ő azt mondta, neki azonnal szüksége van erre ez az újfajta repülőre. Két napon belül, Berlin bombázásáig el kell készülnie.

Az egész gyárban átszervezték a termelést, hogy két napon belül készen lehessenek. A teljes termelési terv felborult, a futószalag leállt, minden energiát az új gépre koncentráltak. Elképesztő erőfeszítések árán két nap alatt elkészült a gép, és elrepült a légierő támaszpontjára. A munka - Beaverbrook parancsára - elkészült, habár az egész gyár termelésében még hetek múlva is zavarok voltak. Azon az éjszakán, 48 órával Beaverbrook látogatása után a gép már Berlin fölött volt, készen a bombázásra. Amikor meghúzták a bombakioldó kart, az éjszakai műszak két dolgozója hullott alá a mélybe."

(Angus Caler: "A nép háborúja" - Anglia 1939-1945 - Keresztül a Csatornán: 1940 októberétől 1942 decemberéig. 69-Mass Observation, 1969. 60-61. oldal)

 

Hogyan magyaráztak akkor egy ilyen a mészárlást?

A "Le Soir", a vezető belga napilap átolvasása igen sok tanulsággal szolgál. Drezda bombázásáról két nap elteltével adtak hírt - egy kicsiny keretes írásban a gyászjelentések és a színházi műsorok között. A tudósításban az állt, hogy 1400 RAF (Royal Air Force - a brit légierő) bombázó támadta meg Drezdát, a cél a Bohlen olajfinomító volt (ám minő meglepetés: maga az olajfinomító érintetlen maradt...). Az első oldalon említés sem esik a 250 000 áldozatról. Minden talpalatnyi helyet a jaltai békekonferencia hírei töltenek ki. Egy kicsit hátrébb, egy rövid kommentár viszont erre a következtetésre jut: "A fegyverek brutális erejét is fel kell használni arra, hogy a fanatikusoknak még az írmagját is kiirthassuk!" Az ellenség demonizálása - és szövegelés a békéről. A cél világos: a győztesek bűneinek teljes elhallgatása; a "szövetségesek" által alkalmazott dezinformáló módszerek alig különböztek a "nácik" módszereitől, de azoktól az eszközöktől sem, amelyeket manapság, mondjuk az Öböl-háború igazolására és a hozzákapcsolódó proletárfelkelés agyonhallgatására használnak fel. A félreinformálás szerepe mindenkor ugyanaz: a proletárok hozzábilincselése a nemzethez, és annak tagadása, hogy a proletároknak a határokon és nemzeteken átnyúló érdekei vannak.

OL.HU.6.5 Munkában a kapitalizmus :
Drezda bombázása
- 1945 február -