A háborúval szembeni forradalmi álláspont mindig ugyanaz marad:

A "forradalmi defetizmus"!

* * *

A forradalmárok álláspontja a kapitalista háborúval szemben mindig ugyanaz: a társadalmi forradalmat állítják szembe a háborúval, a "saját" burzsoáziájuk ellen, a "saját" nemzetállamuk ellen harcolnak. Ezt a gyakorlatot történelmileg forradalmi defetizmusnak nevezzük, hangsúlyozva, hogy minden ország proletárjainak az országukban lévő ellenségeikkel kell szembeszállniuk, az ő vereségük kiprovokálása érdekében kell tevékenykedniük, mivel csak ez vezet a világproletariátus forradalmi egységesedéséhez, csak ily módon tud mindenütt kibontakozni a proletár forradalom.

A munkásmozgalom kezdetei óta központi szerepet játszott a háború és forradalom kérdése, a forradalom szembeállítása a háborúval. És valóban, a háborús és forradalmi időszakokban (az egész történelem folyamán megfigyelhető a két pólus közötti kölcsönös kapcsolat) látható a legegyértelműbben, hogy ki áll a barikád egyik oldalán és ki a másikon. A háború és forradalom kérdésében elfoglalt álláspont mindig azt a történelmi csúcspontot jelentette, amikor különböző, magukat forradalminak (szocialistának, anarchistának, vagy kommunistának...) nevező erők és pártok teljes mértékben leleplezték ellenforradalmi valóságukat (1) olyan kijelentéseikkel, hogy ez egy "igazságos háború", hogy ezt az országot "agresszió érte", és hogy ők "ellenzik a háborút, de ilyen körülmények között...", és hogy "ennek a nemzetnek a felszabadulását támogatják... szemben egy másik nemzettel..."

A forradalmi nézőpontból azonban nincsenek hirtelen fordulatok és meghátrálások. Nem kell megvárni a háború kezdetét ahhoz, hogy meglássuk annak valódi természetét; nem kell a geopolitikai kérdésekről spekulálni, ahogy a burzsoá értelmiségiek és a balos kultuszlapok (mint például a Le Monde Diplomatique teszik, nem kell tanulmányoznunk az ellenséges felek békenyilatkoztait ahhoz, hogy megtudjuk, ki az "agresszor" és ki az "áldozat". Hasonlóan a kommunizmus minden programatikus álláspontjához, a forradalmárok álláspontja a burzsoá államok (vagy az autonómiára vagy a függetlenségre törekvő nacionalista frakciók) közötti háborúval kapcsolatban egyszerű és határozott:

Minden kapitalista tábor válogatás nélkül alkalmazza ezeket a formulákat a saját háborúja érdekében való mozgósításra (2).

A forradalmárok klasszikus álláspontja - amelynek alapján minden erejükkel szembeszállnak minden nemzetállamok közötti háborúval -, nem valamiféle, túlvilági, elvont ideológiai elképzelésből, minden pacifista közös nevezőjéből származik (hiszen pacifistáink az örök béke nevében mindig a kapitalista háborús felek egyik vagy másik oldalának támogatásánál kötnek ki, és ezzel valójában a "temetők békéjének" megvédelmezését erősítik). Ellenkezőleg, a forradalmi defetizmus a proletariátus anyagi érdekeinek terméke, mert a tőkével való általános szembenállásunk nem csupán egyik-másik, politikai, kormányzati funkciót betöltő burzsoá frakcióra korlátozódik, hanem - függetlenül az általuk képviselt politikai irányvonalaktól - minden burzsoá frakció, a teljes burzsoá osztály elutasítását jelenti. Az államközi háborúkkal való gyakorlati szembefordulásunk azon kézzelfogható tény következménye, hogy a mi érdekeink nem azért ellentétesek a burzsoá érdekekkel mert azok "fasiszták" vagy "demokraták", jobboldaliak vagy baloldaliak, nacionalista imperialisták vagy imperialista nacionalisták, hanem mert tisztán és őszintén burzsoák; valójában a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közötti bármiféle egység csakis a kizsákmányolók érdekeit szolgálhatja, minden egységfront, az egyik oldal "kritikus támogatása" a másikkal szemben csakis a burzsoázia érdekeit szolgálja a proletariátussal szemben.

Mindkét osztály a saját érdekei és alapvető programja szerint cselekszik. A tőke nem más, mint egymással szembenálló kapitalisták egysége, és a tőke alapvető természetéhez tartoznak a kapitalisták közötti háborúk. Pontosan ebből kifolyólag minden burzsoá frakció, bármilyen kijelentéseket is tegyen, valamilyen formában részt vesz a kereskedelmi és katonai háborúkban; ez magából az érték természetéből ered - mivel az érték mindig más értékkel áll harcban, hogy értékesülni tudjon. Ugyanígy, a proletariátus csak akkor képes osztályként cselekedni, ha elutasítja hogy ágyútöltelékként használják fel a nemzetek közötti háborúkban. Nem arról van szó, hogy több lehetőség közül ezt választhatja, hanem magából az osztályként való létezéséből következik ez az álláspont, abból a tényből, hogy a proletariátusnak nincsen semmiféle partikuláris vagy regionális érdeke, amely szembeállítaná más proletárokkal, hanem pont ellenkezőleg, a proletariátus minden frakciója, bármenyire is korlátozott akciókat is visz végbe a tőke ellen, tartalmazza a globalitást, az emberiség érdekeit fejezi ki, szembehelykedve minden háborúval.

Mondhatják nekünk erre, hogy a proletárok megszámlálhatatlanul sok nemzeti háborúban vettek részt és támogattak valamilyen háborús felet. Ez így igaz, de amikor ezt tették nem a saját érdekeik szerint cselekedtek, hanem pontosan az uralkodó osztály uralkodó ideológiája alapján, nem világméretű osztályként, hanem a burzsoázia ágyútöltelékeként, nem forradalmi osztályként, hanem az osztály tagadásaként, a nép, a nemzet mögé felsorakozva, amely maga a proletariátus tagadása (amelynek nincs hazája). A széleskörű támogatottságot élvező burzsoá háború (mint például az úgynevezett "második világháború") a proletariátus, a forradalom alanyának közvetlen felszámolását jelenti a tőke érdekében. Ezért van az, hogy azon kívül, hogy minden kapitalista, minden burzsoá frakció szubjektíve is érdekelt a kereskedelmi, majd azután a fegyveres háborúban, a háború maga az össztőke objektív érdeke is: a forradalom alanyának elpusztítása, a kommunizmus, mint erő eltűntetése egy hosszabb történelmi időszakra.

Ezzel szemben a proletariátus pártként való szerveződése magából az életből indul ki. Valójában a harcunk osztályként való létezésünkkel kezdődik, mivel születésünktől kezdve szembetaláljuk magunkat a magántulajdonnal, a tőkével, az állammal. Ezért álláspontjaink, amennyiben proletár, forradalmi és szervezett, nem abból indulnak ki, hogy mit mondanak nekünk a harcban álló felek, hanem abból, hogy mindig is szembehelyezkedünk a kizsákmányolással, és az ebből a rendszerből következő embertelen életkörülményekkel, amelyek a háború alatt még végletesebb (még embertelenebb) szintet érnek el.

De ahogy a háború ennek a rendszernek az alapvető lényege, mivel a kapitalizmus nem létezhet háborús időszakok nélkül, mivel léte a termelőerők időszakos elpusztításán alapul - az egyetlen valódi, radikális és alapvető szembeszállás a háborúval a forradalmi szembeállás; csak a társadalmi forradalom képes egyszer s mindenkorra végetvetni a háborúnak.

Ezért a forradalmárok mindig az imperialista háború univerzális forradalmi háborúvá való átalakításának változatlan követelését hangoztatták.

Azonban ez az egyetlen jelszó egymagában történelmileg elégtelennek bizonyult. Valójában a háborúval és a nemzetközi tőkével való valódi szembenállás gyakorlatilag mindig nyílt szembefordulást jelentett a burzsoáziával és az állammal, amelyek mindkét háborús oldalon a háború érdekében mozgósítanak. Ez a szembefordulás mindig is nagyon gyakorlati módon jelentkezik, mivel a burzsoázia a háború és a sorozás elfogadásának kikényszerítésére felsorakoztatja államának teljes terrorista arzenálját: hadiállapot, általános cenzúra, általános mozgósítás, nacionalista fanatizmus (rasszizmus, xenofóbia, vallásos szektarianizmus), "hazaárulás", a forradalmárokat mindig az ellenséges fél támogatásával vádolják (gyakran azt a konkrét vádat hozzák fel ellenük, hogy ennek vagy annak az országnak a kémei), stb (3). Ilyen körülmények között az a kijelentés, hogy általában a háború és az egész burzsoázia ellen vagyunk, csupán üres szlogen marad, és nem az akció forradalmi irányítása, amennyiben nem párosul a háború folyamán egyre növekvő arányú kizsákmányolással szembeni konkrét akciókkal, és az állam egész proletariátus ellen folyó háborújával szembeni mindennapos küzdelmekkel. Valójában a burzsoá háború mindenek előtt az állam "saját" proletariátusa elleni háborújában konkretizálódik, vagyis "saját" országuk proletariátusa ellen irányul, hogy megtörjék erejét, hogy likvidálják a forradalmi kisebbségeket és a burzsoá háború támogatására kényszerítsék őket. Vagyis nélkülözhetetlen, elkerülhetetlen és halaszthatatlan, annak a ténynek a felvállalása, hogy "az ellenség a "saját" országunkban van", hogy a "saját" burzsoáziánk, a "saját" államunk az ellenségünk. A "saját" burzsoáziánk, a "saját" államunk vereségéért folytatott proletárharc az, amelyben a proletariátus valóban felvállalja a nemzetközi szolidaritást a világforradalommal. Vagy a globalitás szempontjából nézve, a világforradalom pontosan a világproletariátus forradalmi defetizmusának általánossá válása.

Továbbá, "valamely ország proletariátusa" (4) nem mérhet osztálycsapást a "saját" burzsoáziájára, a "saját" államára, és nem nyújthatja ki a kezét az "ellenséges táborban" szintén a "saját" burzsoáziájuk, "saját" államuk ellen harcoló osztálytestvérei felé anélkül, hogy ne követné el a "hazaárulás főbenjáró vétkét", anélkül, hogy ne járulna hozzá "saját hadseregének" vereségéhez, és nem járulna hozzá nyíltan ahhoz, hogy felbomoljon "saját országának" hadserege. A forradalmi defetizmus nem csak a fronton lévő katonák (egyenruhába bújtatott proletárok) és a "másik oldal" katonái közti fraternizációban jelenik meg (a centrizmus csak az ilyen akciókat tartja forradalmi defetizmusnak), hanem a "saját" hadsereg elpusztítására irányuló konkrét akciókban is.

Történelmileg a forradalmárok abban is különböznek a centristáktól, hogy ők a katonákat a tisztek elleni szervezkedésre, a hadsereg elleni közvetlen szabotázsakciókra, "saját" tiszteik likvidálására szólítják fel (és ezt minden erejükkel támogatják is); egyszóval arra, hogy a "külföldi ellenség" felé irányuló fegyvereket a haza "tisztjei" ellen fordítsák.

A háborúk és forradalmak tapasztalatai, és különösen az úgynevezett "első világháború" konkrét tapasztalatai egyértelművé tették, hogy a burzsoá háború elleni forradalmi harc jelszava teljességgel elégtelen és gyakorlatilag centrista, ha nem párosul a gyakorlati megvalósulással, a "saját" burzsoázia elleni nyílt harccal a "saját" állam veresége érdekében, mivel a "külföldi ellenség elleni háború" minden esetben annak az országnak a "proletariátusa elleni háborút" jelenti. Vagyis, amikor a gyakorlatban azzal a helyzettel kell szembenéznünk, hogy egy konkrét nemzeti burzsoázia és állam általános mozgósítást rendel el, ha csak azt jelentjük ki, hogy mi "egyformán harcolunk az egész burzsoázia ellen", vagy csak a "forradalmi harc a háború ellen" jelszót hangoztatjuk, anélkül, hogy konkrét tevékenységet folytatnánk a "saját" országunk veresége érdekében, elkerülhetetlenül a propagandizmus (5) csapdájába esünk és a sovinizmust támogatjuk. Az úgynevezett "első világháború" alatt a II. Internacionálé minden centristája (szemben a jobboldallal, amely felsorakozott a "nemzet védelme" mögött) kijelentette, hogy a forradalmat állítják a háborúval szembe, és olyan radikális jelszavakat hangoztattak, mint például "háború a háború ellen", de ugyanakkor szembehelyezkedtek a forradalmi defetista jelszavakkal, mert azt állították, hogy azok az ellenséges nemzet érdekeit szolgálják (a hadsereg tábornokai pontosan ugyanezt mondták!) és inkább a "sem vereség, sem győzelem" jelszavát propagálták.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy egyetlen burzsoá frakció sem hangoztatja, hogy a háború pártján áll, mindannyian azt állítják, hogy a békéért küzdenek, mivel a tábornokok nagyon jól tudják, hogy a béke nem más, mint a háború alapvető fegyvere. Amikor a szociáldemokraták, mint például Eduard David megszavazták a hadihiteleket (6) sohasem a háború, hanem a béke, a "vereség megakadályozása" nevében tették. David a következőképp igazolta a hadihitelek megszavazását: "Az augusztus 4-ei szavazásunk nem azt jelenti, hogy a háború pártján állunk, hanem azt, hogy a vereség ellen vagyunk." Nyilvánvaló, hogy a háború elleni harcot, amely a proletariátus és a "saját" állama közötti harcként jelent meg, ez a klasszikus burzsoá szociáldemokrata álláspont, valamint a "sem győzelem, sem vereség" jelszava a proletariátus szervezeteinek szétzilálásához és a mészárlásba hajtásához járult hozzá.

Ebben a kérésben Lenin a "nemzetközi kommunista baloldal" álláspontját védelmezte, amely szembehelyezkedett a nemzetközi konferenciákon (Zimmerwald és Kiental) uralkodó centrista állásponttal. Ellentétben az egyén fetisizálásával és minden Leninnel szembeni kritikánk ellenére, nem állhatjuk meg, hogy ne idézzük itt őt, mivel ezekben az években, amikor a szociáldemokrata centrizmus elleni gyakorlati küzdelmet felvállalta, ténylegesen ugyanazt a kritikát képviselte, mint a forradalmárok:

"A 'forradalmi harc a háború ellen' - ha ezen nem a saját kormány ellen és nem a háború idején indított forradalmi akciókat értik - egyike azoknak az üres és tartalmatlan jelszavaknak, amelyeknek oly nagy mesterei a II. Internacionálé hősei. Nem kell sokat gondolkodni, hogy ezt megértsük. A saját kormány ellen a háború idején indított forradalmi akciók pedig kétségtelenül, vitathatatlanul nemcsak a kormány vereségének óhajtását, hanem a gyakorlatban a vereség előmozdítását is jelenti. ... Forradalom háború idején annyi, mint polgárháború, a kormányok háborújának polgárháborúvá való változtatását pedig egyrészt megkönnyíti a kormányok katonai kudarca ("veresége"), másrészt pedig lehetetlen igazán ilyen átváltoztatásra törekedni, ha nem mozdítjuk elő ezzel a vereséget. A vereség "jelszavától" éppen azért irtóznak a soviniszták (a Szervező Bizottsággal, Csheidze frakciójával egyetemben), mert egyes-egyedül ez a jelszó jelent következetes felhívást a háború idején a saját kormány ellen indítandó forradalmi akciókra. Ilyen akciók nélkül pedig fabatkát sem érnek a "háború és annak feltételei stb." elleni háborúra buzdító legeslegforradalmibb frázisok milliói sem. ... A verség jelszavának ellenfelei egyszerűen a saját árnyékuktól félnek, amikor nem mernek szembenézni azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a saját kormányuk ellen irányuló forradalmi agitáció elválaszthatatlanul összefügg e kormány vereségének előmozdításával. ... Aki a "sem győzelem, sem vereség” jelszót hirdeti, az tudatos vagy öntudatlan soviniszta, az a legjobb esetben is békülékeny kispolgár, de mindenképpen ellensége a proletár politikának, híve a jelenlegi kormányoknak, a jelenlegi uralkodó osztályoknak." (7)

A forradalmárok állandó álláspontjának - a társadalmi forradalom szembeállítása a háborúval, a forradalmi defetizmus - ez a konkretizálódása sem valamiféle ideológiai spekulációból, a burzsoázia valamely frakciójának politikájáról való elmélkedésből ered, hanem a proletariátus legbelsőbb lényegéből, alapvető szükségleteiből. Hiszen a proletariátus minden küzdelme, a kommunista forradalom programjának minden pontja a kizsákmányolás elleni harcból indul ki. A lehető legtermészetesebb dolog, hogy amikor a proletariátus szembekerül a háborúval, nem hagy fel a kizsákmányolás elleni folyamatos küzdelmeivel (a "saját" munkaadó, a "saját" burzsoá, a "saját" szakszervezet, a "saját" kormány elleni harccal), hanem még inkább fokozza azt, mivel a háború következtében mindig jelentősen fokozódik a kizsákmányolás és általában sokkal rosszabbá válnak az élet (és a harc) körülményei. Ezek a burzsujok, ezek a szakszervezetek, ezek a politikusok és kormánytagok kivétel nélkül arra próbálják rávenni a proletárokat, hogy vonatkoztassanak el az életkörülményeiktől és mégtöbb áldozatot, még több munkát követelnek tőlünk, még kevesebb fizetésért, és még sok egyebet az országtól vagy a körülményektől függően: a harctéri alakulatokhoz való tömeges önkéntes bevonulástól, a háborús erőfeszítések fenntartására szolgáló kényszermunka napok bevezetésének miniszteri rendeletén keresztül, a fizetés bizonyos százalékának levonásáig, hogy a "nemzet" folytathassa a háborút (Szaddam Husszeinnek háborúja finanszírozására sikerült többhónapos fizetés nélküli munkát rákényszerítenie a proletariátusra). Ilyen körülmények között, míg a nacionalizmus szemtől szembe támadja a proletariátust, a centrizmus megpróbálja halogatni a háborús áldozatokat közvetlenül kikényszerítő burzsoá frakció ellen irányuló azonnali (8) forradalmi harcot, homályos, általános jelszavakat hangoztatva arról, hogy a forradalmat kell szembeállítani a háborúval, miközben azt hangsúlyozzák, hogy azokat nem kell az "ellenséges országra" alkalmazni, és hogy a kapitalizmus elleni harcnak abszolút nincs szüksége a forradalmi defetizmusra, mert a tőke minden frakcióra teljesen egyforma (9). Pontosan az ilyen pillanatokban, amikor a kizsákmányolás elleni közvetlen harc a háború nacionalista erői elleni szabotázsakciók alakját ölti, és ahol a forradalmi küzdelem még a mindennapi betevő falat megszerzésének is elengedhetetlen feltételévé válik, pontosan az ilyen pillanatokban elengedhetetlen annak a felismerése, hogy a centrizmus ezen pozíciói (amelyek igencsak hasonlóak a különböző háborúellenes és forradalmat követelő hangzatos deklarációk burzsoá semlegességet hirdető klasszikus álláspontjaihoz) az ellenforradalom végső bástyái.

A háború minden esetben közvetlenül növeli a kizsákmányolás mértékét (az értéktöbblet arányát a változó tőke rovására), ugyanakkor maga a háború, a pusztítás, az áruhiány (és az árak növekedése) következtében, a proletariátust létfenntartási körülményeinek általános rosszabbodása is sújtja, és mert a háború azt is jelenti, hogy az állam minden terrorista eszközét beveti, hogy a harctérre hajtsa a proletárokat meghalni és gyilkolni.

Ezért a "saját" burzsoázia elleni harc, a "saját" nemzeti (imperialista) tábor vereségért folytatott küzdelem nem olyan valami, amit a forradalmároknak kell kitalálniuk, vagy kívülről bevinniük a mozgalomba, hanem ez is magának a kizsákmányolás elleni harc fejlődésének az eredménye, amelynek a háború megadja a minőségi ugrás lehetőségét. A gazdaság és a politika szétválasztása - amivel a proletariátust akarják elkábítani, és aminek a békés időszakokban úgy tűnik, hogy van bizonyos érvényessége - gyakorlatilag felszámolódik a háború idején: semmivé foszlik a proletariátus gazdasági körülményeinek megvédésének illúziója a politika szétbomlasztása nélkül. A proletariátus minden életfontosságú érdekének megvédelmezése ellentétes a "saját" államuk politikájával: háború idején a proletariátus gazdasági harca közvetlenül a vereségért folytatott harc, közvetlenül forradalmi harc. A forradalmi defetizmus élet-halál kérdés a proletariátus számára. Minden proletár érdekeken alapuló akció a "saját állam" vereségének irányába mutat, és ahogy Lenin kijelentette - a centristákkal szemben, akkor is ha a centristák nem akarják ezt felvállalni - hogy, minden valóban forradalmi akció, minden valóban forradalmi agitáció, a "saját háborús táborunk" vereségéhez való hozzájárulás.

Ezért amikor azt mondják nekünk, hogy most fel kell hagyni a kizsákmányolás elleni küzdelemmel, mert ebben a pillanatban nem az a legfontosabb, hanem most más a fő ellenség (például ilyen vagy olyan diktatúra, vagy a faszizmus (10)) mindig tisztán és egyszerűen a proletariátus küzdelmeinek felszámolására törekednek. És ami még rosszabb: mivel a proletariátus háború idején nem képes megvédelmezni a létfenntartásához szükséges alapvető feltételeket sem a saját burzsoáik elleni harc nélkül, a "saját" kormányuk vereségének érdekében folyatatott nyílt tevékenység nélkül - ha a proletariátus nem teszi ezt, akkor nem csak saját legalapvetőbb érdekeinek megvédelmezéséről mond le, hanem osztályként való létezéséről is.

Vagyis a forradalmárok háborúval szembeni álláspontjai teljesen megegyeznek az általános pozíciókkal, vagyis a proletárok érdekeiből erednek, a proletariátus azonnali és történelmi érdekeiből, amelyek elválaszthatatlanok egymástól. A proletariátusnak semmilyen körülmények között sem érdeke, hogy akármit is feláldozzon a külső ellenség elleni háború nevében, annak a nevében, hogy az összes ellenséges fél teljesen egyforma és a háborúval szembeni legjobb álláspont a "sem vereség, sem győzelem". Amikor arról beszélnek nekünk, hogy hagyjuk el magának az életnek az oldalát, és hozzunk áldozatokat a fasizmus, az imperializmus, a külső ellenség, stb. elleni harc nevében, elárulják a proletariátus érdekeit.

Végezetül válaszolunk kell a forradalmárok defetista álláspontja ellen felhozott utolsó ellenvetésre. Nyilvánvaló, hogy az egész ellenforradalom felvállalja a nemzeti vereséget, ha az az ellenséges nemzeti oldal nyereségét jelenti, még ha az a centristák által képviselt sem győzelem sem vereség jelszón alapul is. Azonban ez az álláspont kétségtelenül kizárólag a nemzeti keretek között marad (nem az osztályokon alapul) és a háború számukra nem jelent mást csak nemzeti győzelmeket, és nem a hadsereg forradalmi felszámolását, proletárfelkelést, stb. Továbbá, habár ez az álláspont baloldalinak vagy szélsőbaloldalinak álcázza magát, ugyanazt a militarista és imperialista érvelést alkalmazza, mint a háborút irányító tábornokok: számukra logikus, hogy a forradalmi proletariátus valóban a "nemzet árulója", hogy az "ellenséges országot" támogatja". A valóság az, hogy amikor egyre gyorsabban közeledik a nemzeti hadsereg veresége, egyre több csapat fellázad, egyre gyakoribbak a zendülések és egyre jobban terjed a frontokon a fraternizáció, egyre gyengébb lesz az ellenséges nemzeti hadsereg is. Történelmi példák bizonyítják, hogy a "saját" hadseregünk tisztjei egyetértenek az ellenséges tábor tisztjeivel a proletármozgalom elleni harc kérdésében. És ez teljesen természetes, hiszen az állam forradalmi szétrombolása mindig túlmegy a szigorúan vett nemzeti kereteken, és amikor a proletariátus valóban megtámadja a "saját burzsoáziáját", "saját hadseregét", "saját államát", az egyidejűleg az egész burzsoázia, az összes burzsoá hadsereg, a világ minden állama, vagyis a világtőke elleni támadást is jelenti. Pontosan ezért, az általánossá váló defetista folyamattal szemben, a kapitalizmus egész történelme folyamán az egész világburzsoázia megpróbált összefogni, egyetértések jöttek létre a két oldal között a dezertálások megakadályozására, és a felkelés erősségeinek közös megtámadására. Nyilvánvaló, hogy a két osztály közötti szembeállás kerül az előtérbe.

Összefoglalva eddigi érveinket, a forradalmi defetizmus a legjobb módszer arra, hogy átfordítsuk az imperialista háborút polgárháborúvá, a nemzetek és kapitalista frakciók közötti háborút társadalmi forradalommá.

Továbbá, minél inkább szétesik a "saját" államunk és minél közelebb kerül a veresége, annál könnyebb kapcsolatot teremteni a másik tábor proletárjaival és centralizálni forradalmi akcióikat. Így, amikor az agitáció és a direkt akció a front mindkét oldalán elvezet a hadsereg széteséséhez és forradalmi vereségéhez, a "saját" burzsoáziánk és "saját" államunk elleni harc magasabb szintet ér el és megerősíti a proletariátus forradalmi akcióját.

Természetesen a forradalmi defetizmus gyakran sokkal erősebb az egyik táborban, mint a másikban. Ez általában annak a következménye, hogy az egyik táborban sokkal jelentősebb a hadsereg politikai-katonai meggyengülése, amely maguknak a forradalmi akcióknak és a katonák szervezettségének az eredménye, valamint a proletariátus avantgárd szektorait jellemző elszántságnak. A burzsoázia szempontjából nézve, mindez annak az állításnak a megerősítésére használható fel, hogy a proletárok az ellenséges nemzeti oldalt támogatják. De az erős forradalmi defetizmus az egyik oldalon lehetővé teszi, hogy a forradalmi defetizmus a másik oldalon még elszántabban jelentkezzen és még gyorsabban fejlődjön. Azokat az eszközöket, amelyekkel jó eredményeket értünk el a "mi" oldalunkon, a másikon oldalon is alkalmazni fogják. Tehát, a másik táborban található internacionalistákkal való közös akció még hatékonyabb és még nagyobb mozgosító erejű defetista propagandát tesz lehetővé, maguk a katonák sokkal jobban megértik a "másik oldal" dezertálásra való felhívásait.

Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az imperialista háború forradalmi társadalmi háborúba való fordítását a forradalmi defetizmus általánossá válása teszi lehetővé, a forradalmi defetizmushoz viszont az szükséges, hogy minden táborban agitációt fejtsenek ki és direkt akciókat hajtsanak végre. A proletariátus avantgárd szektorainak fel kell használnia ezeket az agitációkat és direkt akciókat arra, hogy a burzsoázia által ránk kényszerített frontvonalakon keresztül összehangolják a harcot. Annak a tábornak az avantgárd kisebbsége, ahol a forradalmi defetizmus sokkal általánosabb és erőteljesebb, sokkal inkább képes fejleszteni a forradalmi defetizmust a "másik oldalon" is. Következésképpen, az az oldal ahol gyengébb a forradalmi defetizmus, ahol semmi sem korlátozza az elnyomást, a legfontosabb nemzetközi segítséget a "másik oldaltól" kapja, ahol az elvtársaiknak sikerült megvalósítani a forradalmi defetizmust. Mint ahogy azt már említettük, a "másik oldal" elvtársainak legértékesebb segítsége az "ő" hadseregük forradalmi veresége. Minél jobban szétesik az a hadsereg, annál erőteljesebb választ kapnak a felhívásaik, amelyek minden fronton fraternizációra, dezertálásra szólítják fel a proletárokat, valamint arra, hogy szervezzék a harcot, hogy minden burzsoá hadseregben általánossá váljon a defetizmus.

Lényegét tekintve a forradalmi defetizmus mindig általános és soha sem nemzeti. A különböző országokban vagy burzsoá táborokban különböző szinteket érhet el, de ha jelentkezik az egyik országban vagy táborban, akkor elengedhetetlenül át fog terjedni a másikra is. A proletariátus avantgárdja felvállalja a történelmi szükségszerűséget és irányítást azáltal, hogy defetista erőfeszítéseit (propaganda, akció, szabotázs) imperialista háborús felek azon "táborában" fejti ki, ahol kisebb erővel jelentkezik a defetizmus, hogy így mutassa meg a "másik tábor" proletárjainak, hogy a forradalmi defetizmussal semmit sem veszítenek, de egy világot nyernek vele.

Minden nagyobb forradalmi hullám tapasztalata a forradalmi defetizmus jelenségének elkerülhetetlen általánossá válását mutatja (11). Ellentétben azzal amit a centristák győzelem párti vagy semlegességet hirdető jelszavai állítanak, az az ország ahol erős a defetizmus nem csak hogy könnyebben ellenőrizhető és megszállható, hanem hatalmas veszélyt is jelent az ellenséges tábor burzsoáziája számára, amennyiben az folytatni akarja a burzsoá-közi háborút. Az "ellenséges nemzeti hadseregek" mindig megbénulnak, ha szembekerülnek a proletariátus felkelésével - ahogy ezt a párizsi Kommüntől az 1917-es oroszországi proletár forradalomig minden mozgalom tapasztalata mutatja -, egyre erőteljesebbé válik a fraternizáció és ezáltal a "saját" burzsoázia elleni küzdelem. Amikor 1918/19-ben a német burzsoázia figyelmen kívül hagyta ezeket a tényeket és a forradalmi Oroszország elleni imperialista háború folytatása mellett döntött, hamarosan addig elképzelhetetlen erővel fellángoló a forradalmi defetista mozgalommal kellett szembesülnie Németországban is, köszönhetően a "fertőzésnek" és a kommunisták mindkét táborban kifejtett forradalmi defetista tevékenységének. Ennek következtében a proletár felkelés elterjedt Németországban is. Oroszország régi szövetségesei is azonnal háborút indítottak a forradalmi Oroszország ellen azzal az ürüggyel, hogy az "nem veszi figyelembe a korábbi diplomáciai és katonai megegyezéseket". Egy tucat hadsereg próbálta meg felszámolni a proletárfelkelést Oroszországban. Ekkor is minden hadseregben, általánossá vált a forradalmi defetizmus, és a francia, belga és az angol seregekben igen nagy mértéket öltött a munkások és katonák szerveződése, valamint a fraternizáció, a tisztek lelövése, a felkelő tengerészek elfoglalták hajókat és a barakkokat. A háborúban résztvevő összes országban általánossá vált a forradalmi defetizmus, és 1919-ben olyan magasra csapott a világ proletariátusának felkelési hulláma, hogy a legtisztábban látó burzsoák megértették, hogy nem lehet még több katona, még több csapat odavezénylésével küzdeni a felkelés és forradalmi defetizmus ellen, mert azok a csapatok is felbomlanak amikor szembesülnek a lázadó proletariátussal, méghozzá egyre gyorsabban és erőszakosabban. Ezt az igazságot fejezte ki Churchill amikor kijelentette, hogy a felkelést nem lehet hadsereggel megfékezni, ahogy az árvizet sem lehet seprűvel megállítani.

A forradalmi defetizmust soha nem országok vagy nemzetek szintjén kell felfogni, hanem a proletariátus tőkével szembeni általános ellenállásaként. Eddig minden további tisztázás nélkül beszéltünk a "saját" burzsoáziánkról, a "saját" államunkról, stb., de ahogy azt minden olvasónk tudja, csoportunk mindig is ragaszkodott hozzá, hogy az állam és a kapitalizmus globális, az egész világra kiterjed. A forradalmi defetista nézőpontból - miközben a "saját" burzsoáziánk, "saját" államunk ellen küzdünk - semmi közünk sincs ahhoz, hogy milyen nemzetiségű a velünk szembenálló burzsoá vagy kormány - ahogy ezt megpróbálják elhitetni velünk az ellenségeink, mint ahogy pozícióink minden változatlan tartalmát megpróbálják elferdíteni. Soha sem tudjuk elégszer elismételni, hogy a proletariátusnak minden burzsoá, minden kormány ellen kell küzdenie. Itt a közvetlen főnökök, a közvetlen elnyomó erők elleni harchoz való ragaszkodásról van szó, amely ugyanakkor részét képezi annak a küzdelemnek, amelyet a világproletariátus folytat a világburzsoázia ellen. A proletariátus küzdelme nem alapozódhat semmiféle közvetítő eszközre, és pontosan ezért a tőke elleni harc mindig a közvetlen kizsákmányolás és állami elnyomás elleni harc. A közvetlen elnyomás és kizsákmányolás elleni harc magának a globális tőkefelhalmozásnak és a világállamnak az alapjait támadja. Vagyis a proletariátus harcának legfontosabb vonása a tőke elleni direkt akcióinak organikus centralizációja, ami azt jelenti, hogy (ellentétben a tőke harcaival) bármilyen kicsiny területet is érint, pl. csak egyetlen kerületet, egyetlen ipari körzetet, egyetlen várost, mindig tartalmazza a totalitást, és mindig a világproletariátus organikus és általános érdekeit képviseli, függetlenül a résztvevők tudatától.

A burzsoázia és a proletariátus harcának központi meghatározottságai teljességgel ellentétesek. Akármennyire is általánosnak tüntetik fel magukat, a burzsoá frakciók küzdelmei mindig is csak egoista és partikuláris érdekekért folynak, mivel minden értékesülési folyamat elengedhetetlenül más értékesülési folyamatok érdekeit sérti és azokkal ellentétes érdekei vannak (12). Ezért a burzsoá frakciók egységének elképzelése alapvetően egy demokratikus egység képét mutatja, nem egy stabil szövetség, hanem ellentétes érdekek állandóan repedező egysége. Bármilyen szinten is jön létre a burzsoá egység, az mindig is csak időleges szövetséget jelent más rivális frakciókkal szemben. Viszont a proletariátus - még ha valamilyen partikuláris ügyért is küzd - mindig organikus, a tőke egészével szembenálló létét erősíti meg.

Ezért amikor a "saját" államunkról, a "saját" burzsoáziánkról beszélünk nem valamely ország burzsoáziáját vagy államát (13) értjük alatta, hanem egyszerűen a minket közvetlenül kizsákmányoló burzsoáziát azokat, akik nap mint nap elnyomnak minket, a papokat vagy szakszervezeti vezetőket, akikkel nap mint nap szembesülünk és akik háborúba próbálnak hajtani minket. Egyszóval, a világállam minket megragadó polipkarjáról van szó, amelyet nekünk kell lenyesnünk, hogy ezzel billentsük a mi oldalunkra a kapitalista szörny elleni küzdelem erőviszonyainak általános mérlegét.

Ha a kapitalista rend helyreállítása érdekében lecserélik azokat a főnököket, akikkel nap mint nap szembekerültünk, vagy ha a nemzeti kormány külföldi segítséget vesz igénybe az elnyomásunkhoz, a forradalmi defetizmusnak azután az új főnökök, az új közvetlen elnyomók ellen kell irányulnia függetlenül azok nemzetiségétől, ugyanabból az okból kifolyólag és ugyanolyan módon ahogy a régi főnökök és a régi kormány ellen harcoltunk. Ezt az alapvető álláspontot kell képviselni a nemzeti felszabadítás körüli burzsoá és imperialista viták közepette. Időről időre újra megpróbálják a helyi burzsoázia elleni küzdelmet az "imperialista" (14) burzsoázia ellen fordítani, és megpróbálják bevetni az osztályharc ellen a különböző nemzeti frakciók közötti harcot. A legbonyorultabb helyzet akkor áll elő, amikor a helyi burzsoázia, amelyet totálisan elsöpört a "saját" proletariátusa, segítséget kér az "imperialista" frakciótól a lázadó proletariátus elnyomására, miközben a magát anti-imperialistának nevező frakciója a többi frakció elleni fegyveres harcba kezd. Mindkét esetben két tűz közé akarják szorítani a proletariátust - így akarják a társadalmi harcot imperialista háborúba fordítani. De ebben az esetben sem új jelenségről van szó, hanem a proletariátus elleni klasszikus imperialista háborúról, amely mint minden imperialista háború, nemzeti színeket ölt magára (15). Nyilvánvaló, hogy ilyen helyzettel szembesülve a forradalmárok álláspontja egy jottányit sem változik. Éppen ellenkezőleg! A forradalmi defetizmus teljességgel érvényes marad, és a továbbiakban egyaránt alkalmazandó a magukat anti-imperialistának nevező "nemzeti felszabadítók" és a rend helyreállítására törekvő "imperialista hatalom" katonai ereje ellen.

Ezért minden helyzetben a forradalmi defetizmus jelenti az imperialista háború átfordítását a "saját" burzsoáziánk elleni küzdelemmé, más szóval ez jelenti azt a küzdelmet, amelyet a "saját országunkban lévő", a "mi" kizsákmányolásunkat és elnyomásunkat a globális tőke érdekében fenntartó ellenség ellen folytatunk. A tőke elleni harcban a proletariátus ereje pontosan attól függ, hogy mennyire képes alkalmazkodni a különböző burzsoá frakciók elleni küzdelemhez, mennyire képes küzdeni a burzsoázia által ránk kényszerített uralom különféle formái ellen.

Minden burzsoá háborúra a forradalmárok a múltban, jelenben és a jövőben is ugyanazt a választ adják: a forradalmi defetizmust.

Csakúgy mint tegnap ma is:

Az ellenség "a mi országunkban van", a mi "saját" burzsoáziánk!

A fegyvereinket, amelyeket a külföldiek ellen kellene irányítanunk, fordítsuk a "saját" államunk ellen!

Fordítsuk át a burzsoá-közi háborút forradalmi háborúvá!

Fordítsuk az államok közötti háborút az összes államot elpusztító háborúvá!

Notes

1. A tény, hogy a hivatalos európai szociáldemokrácia 1914-ben a nemzeti háború álláspontjára helyezkedett, nem jelentett mást, csak ellenforradalmi természetének megerősítését, amelyet már előtte számos forradalmi militáns felismert és elítélt. De különösen a német szociáldemokrácia nyújtott többször segítséget "saját" imperialista államának katonai akcióiban már 1914 előtt is. Azonban az az állítás, hogy 1914-ben a szocialista pártok teljes mértékben felfedték imperialista és burzsoá jellegüket, gyakran vezetett olyan misztfikációhoz, hogy a szociáldemokrácia csak akkor, 1914-ben szűnt meg proletár szerveződés lenni (ezt az álláspontot vallotta számos centrista csoport és párt).

2. Itt kivételesen érvelés és magyarázat nélkül írtuk le álláspontjainkat. Azoknak, akik szeretnék megismerni például azt, hogy mivel támasztjuk alá ezeket az állításainkat, hogy minden nemzeti felszabadító háború imperialista háború, hogy a béke miért része a háborúnak és miért utasítjuk el a demokratikus oldal megsegítését a diktatórikus vagy fasiszta oldal támadásaival szemben, javasoljuk, hogy olvassa el központi folyóiratunk előző számait, amelyek postafiók-címünkön megrendelhetőek. Különböző kiadványaink tartalmának ismertetésére rendelkezésre állnak összefoglalók is angol, spanyol és francia nyelven.

3. Ebben a "satöbbiben" benne foglaltatik az is, hogy az államok akár saját területüket is készek bombázni, ha ott dezertőrök csoportosulnak (lásd. írásainkat az Irakban folyó osztályharcról); egész városokat és falvakat pusztítanak el, ha azok nem hajlandóak felsorakozni a háború támogatása mögött.

4. Programatikusan mindig sokkal helyesebb valamely ország területén konkretizálódó (világ)proletariátusról beszélni, de ez gyakran - az uralkodó nyelv korlátozottságai miatt - túlságosan nehézkes megfogalmazásokhoz vezet. Ezért rendkívül fontos, hogy a következőkben soha ne veszítsük szem elől, a ránk kényszerített megfogalmazástól függetlenül, hogy mindig valamely régió vagy ország területén megjelenő világproletariátusról beszélünk.

5. Alapjában véve, itt is egy idealista álláspontról van szó, amelyet azok képviselnek, akik szerint nem az azonnali követelések teljesítésért kell harcolni, mivel az reformizmus, hanem inkább a forradalomért kell küzdeni. Mintha a reformisták ki tudnák elégíteni a proletariátus azonnali érdekeit! Mintha lenne más mód is a társadalmi forradalomért folytatott küzdelem megjelenésére és megerősödésére, mint az összes azonnali követelés felvállalásának általánossá válása! Mintha a forradalom maga valami más lenne, mint a proletariátus egyre inmediatistább szükségleteinek összessége!

6. Az oly gyakran emlegetett szavazás, amikor a szociáldemokraták támogatták a hadihiteleket, nem más mint a szociáldemokrácia általános tevékenységének szimbolikus része, amely tevékenység mindig is a proletariátus megtörésére és mészárlásba hajtására irányult. A misztifikáció lényege az, hogy döntő jelentőséget tulajdonítanak a hadihitelek megszavazásának, mintha az valami különleges esemény lett volna, pedig valójában nem volt más, mint a szociáldemokrácia általános tevékenységének parlamenti megfogalmazódása. Valójában a szociáldemokrácia általános tevékenységének lényege már évtizedek óta a proletariátus megszelídítése volt, hogy a proletárokkal elfogadtassák azt, hogy a gazdáik érdekében gyilkolni menjenek és hagyják magukat legyilkolni. Ennek tisztázását követően, hozzá kell még tennünk, hogy mindig is maguk a szociáldemokraták jártak elől a szavazás misztifikációjában, ezért érdekes idézni mivel igazolták ezt az egészet.

7. Lenin: A saját kormány vereségéről az imperialista háborúban. Lenin Összes Művei (LÖM), 26. kötet, pp. 267-271.

8. Csoportunk mindig elítélte, hogy a szociáldemokrácia különbséget tesz politikai és gazdasági harc között, közvetlen és történelmi harc között, amely felosztás mindig átmeneti programok megalkotásához vezet. Ezeknek kétségtelenül van valamiféle általános érvényük, de pontosan a háború és az abból következő nemzeti erőfeszítés és mozgósítás miatt a mi álláspontunk társadalmilag evidensebb és közvetlenül felvállalható. Hiszen háború idején a proletariátus minden gazdasági küzdelme a háborús nemzeti erőfeszítéseket támadja, minden kizsákmányolás elleni azonnali harc egyben állam elleni harc, és proletariátus autonóm forradalmi harca közvetlenül forradalmi harc.

9. Nyilvánvaló, hogy a tőke minden frakciója egyként ellensége a proletariátusnak, azonban ebben az esetben ez az érv az egyedül lehetséges harc megbénítását szolgálja: amely a kizsákmányoló, elnyomó és a háború nemzeti áldozatát ránk kényszerítő burzsoázia és állam elleni konkrét harc. Továbbá, ez az egyetlen lehetséges mód a proletariátus számára, hogy tovább fejlessze erejét és ugyanakkor harcoljon az ellenséges tábor burzsoáziája, és általában a tőke ellen, amely harc - ahogy azt azonnal láthatjuk - a "saját hadseregük" forradalmi vereségeként és a felkelés általánossá válásaként jelenik meg.

10. Az ellenforradalom állandóan a fasizmus mumusával ijesztget, azt állítván, hogy a '20-as évek óta az emberek százmillióit gyilkolták meg miatta (köztük az úgynevezett "második világháború" 60 millió áldozatát is). Ne feledkezzünk el arról sem, hogy Spanyolországban 1936-37-ben a (köztársasági) államnak a fasizmus rémével sikerült lefegyvereznie és felszámolnia a proletariátust. A spanyolországi forradalom volt az utolsó forradalmi akadály a világtőke számára szükséges háborúval szemben, és ezt a háborút végül sikerült is megkezdeniük.

11. És fordítva. Amikor egyáltalán nem jelentkezik a forradalmi defetizmus és proletariátus aláveti magát a nemzetnek, a népfrontnak, a fasizmus-antifasizmusnak - mint a második világháború esetében - az imperialista nacionalizmus virágzik minden fronton és táborban és totálissá válik a mészárlás.

12. A burzsoá társadalmi formációk történetében nem a jenki imperialisták állama az első amely a világtőke érdekeit próbálta meg megtestesíteni. A kapitalizmus megjelenése óta különböző burzsoá erők és szövetségesek (legyen az a Vatikán, a Kelet-Indiai társaságok vagy a brit birodalom hajóhada) egyetlen egységes és szilárd hatalom létrehozására törekedtek. Azonban ez az egység mindig szétesik, megcáfolva a globális monopólium és az ultra-imperialista teóriákat védelmező burzsoá ideológusokat (akik leginkább a szociáldemokrácia soraiból kerülnek ki).

13. Sőt, ahogy azt egyéb szövegeinkben már kifejtettük, a nemzetek és a burzsoázia állammá szerveződése semmiképpen sem fedik egymást.

14. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a helyi burzsoá frakció éppen ugyanannyira imperialista.

15. Szeretnénk tisztázni azt, hogy ellentétben azokkal a mesékkel, amelyeket a burzsoázia "baloldala" terjeszt a "nemzeti felszabadításról", az ilyen kapitalista háborúk nem csak a "gyarmati", a "szegény" vagy az "elmaradott" országokat érintik, hanem az egész világon előfordulnak, beleértve a jó öreg Európát is, ahol, ameddig a kapitalizmus fennáll mindig is voltak és lesznek "nemzeti háborúk". Az ilyen háborúk nem a tőke történelméhez, bizonyos időszakaihoz tartoznak, hanem a tőke fejlődésének eredményei, és addig léteznek, amíg ez a rendszer el nem pusztul.


OL.HU.6.1 A "forradalmi defetizmus"!