* * *

Banja Lukában, az északnyugat-boszniai szerb csapatok legfontosabb katonai központjában három elitegység, az Első Krajnai Hadtest, a 16. Gépesített Egység és az Első Harckocsizó Brigád fellázadt, amikor újra a frontra vezényelték őket 1993 szeptember 10-én. A "szerb" - a konfrontáció ilyen pillanataiban megszűnnek a nemzetek közötti különbségek! - lázadók harckocsijaikon bevonultak a városba és átvették a legfontosabb hivatali épületek, többek között a helyi rádió- és tévéadók, a városháza, valamint a hadsereg főhadiszállása feletti irányítást. A lázadók azonnal kijelölték saját vezetőségüket, egy "válságstábot", amelyet "93 Szeptember"-nek neveztek el, s melynek tagjai a nem hivatásos állományból és a tiszthelyettesek közül kerültek ki. A válságstáb élén egy tizedes állt!

Követeléseik a következőek voltak: "nyomorúságos zsoldjuk" felemelése (egy közkatona havonta 1 dollárnak megfelelő pénzt kapott), a hadimilliomosok letartóztatása, "akik ahelyett, hogy a lövészárkokban állnának őrségben, a hatalmon levők áldásával csak gazdagodnak és a hátországban múlatják az időt, gyakran a legdivatosabb körökben". A hadimilliomosokról egy 700 nevet tartalmazó "feketelistát" állítottak össze, és megkezdték a letartóztatásokat. A város polgármesterét még aznap este börtönbe zárták. Ezek a katonák - egyszerű proletárok, akiket egy hónappal azelőtt soroztak be a haza hadseregébe - megelégelték embertelen életkörülményeiket, és (saját szavaikat idézve) többször azzal fenyegetőztek, hogy "fegyvereiket a hátországban lévők ellen fordítják". Ha eltávozást kaptak, féltek hazamenni, mivel családjukat egyre szörnyűbb nyomorban találták. És nyomorúságos helyzetükön még a saját halálukkal sem segíthettek volna, mivel az állam olyan "bőkezűen" fizetett az elesettek után, hogy az még egy temetés költségeit se fedezte.

Ahogy egyre tovább húzódott a háború, egyre jobban a felszínre kerültek a társadalmi ellentétek. Ez a mozgalom nyilvánvalóvá tette, hogy a burzsoázia és a proletariátus "szent szövetsége" FELBOMLOTT. Minden felhívás a "nyugalom és a józan ész megőrzésére" teljesen hiábavaló volt. A burzsoázia az első pillanattól fogva teljes hírzárlatot rendelt el, leleplezve az osztályharc lángra lobbanásától való félelmét. Rettegéssel töltötte el őket az a felismerés, hogy "olyan szerb-szerb konfliktus születésével állnak szemben, amilyennel még nem találkoztak a történelemben". A francia Le Monde szóvirágai mögött felsejlik a burzsoáziát iszonyattal eltöltő kísértet látványa, a társadalmi rend megdöntésért fegyvert fogó proletárok számukra rettenetes képe.

A zendülők valójában más proletárok segítségével tudták a kezükbe venni a város irányítását, mégis ők váltak az elégedetlenségi mozgalom központi elemeivé. A városban nyugalom volt, egyetlen lövést sem lehetett hallani az éjszaka folyamán. Ez vagy azt jelentette, hogy az állam nem mert csapatokat küldeni a lázadás leverésére, vagy már nem voltak megbízható csapataik. Az újságok címoldalain szereplő "Rambók" eltűntek az utcákról, elsöpörte őket a felkelés. Hónapok óta először volt zavartalan az áramellátás Banja Lukán. A lázadók megszállták az erőműveket és megkezdték az ellenőrzésük alatt álló területek árammal való ellátását. A burzsoázia és a burzsoázia háborúja által rájuk kényszerített áldozatokkal szemben a defetista Banja Luka-i proletárok AKCIÓIKBAN ERŐVEL KÉNYSZERÍTETTÉK KI alapvető szükségleteik azonnali kielégítését!

A zendülés bejelentésekor a boszniai szerb hadsereg különböző egységeiben szolgáló proletárok azonnal szolidaritási táviratok százait küldték Banja Luka-i testvéreiknek. Ezeknek a támogatásoknak a hatására a zendülők kijelentették, hogy az ÖSSZES olyan egységben át akarják venni az irányítást, ahonnan támogatásukról biztosították őket. Sajnos néhány szépen hangzó kijelentésnél több kell a mozgalom kiterjesztéséhez; a deklarációk és szolidaritási táviratok nem elegendőek. A tettek számítanak. Ha a proletárok valóban véget akarnak vetni a térségben már évek óta tartó öldöklésnek, csak egyetlen megoldás létezik a számukra: a forradalmi defetista akciók ÁLTALÁNOSSÁ TÉTELE. El kell törölni azokat a skatulyákat ("szerb", "horvát", "muzlim"), amelyeket a tőke kényszerít ránk, hogy megosszon és így pusztítson el minket. A harc kifejlődésének megvannak a feltételei: szét kell szaggatni a társadalmat egybeláncoló kötelékeket, nemcsak a hadseregben, hanem a társadalom minden szintjén. Ezért egyszer és mindenkorra le kell számolnunk a nacionalizmussal, tisztázni kell, hogy a proletároknak semmilyen érdeke sem fűződik ehhez a háborúhoz, és nem érdekük ennek a rothadó, pusztulásba rohanó világrendszernek a fenntartása sem. Mi CSAK EGYETLEN HÁBORÚRA, a kizsákmányolóink elleni harcra hívunk fel mindenkit, legyenek azok szerbek, horvátok, muzlimok, vagy akármik. Nem érezhetünk szánalmat elnyomóinkkal szemben. Ha mégis megtesszük, az a gyengeségünk jele.

Életkörülményeink javítása - és A RAJTUK VALÓ TÚLLÉPÉS - csak oly módon lehetséges, ha általánossá tesszük azokat az erőviszonyokat, amelyeket a Banja Luka-i felkelőknek csak helyi szinten sikerült megvalósítani. Ez az általánossá tétel az állam és minden hozzákötődő dolog közvetlen megtámadását és elpusztítását jelenti. A többi egység proletárjai szándéknyilatkozatokkal nyilvánították ki a szolidaritásukat, pedig ez a helyzet egészen mást KÖVETELT volna: nem volt elég a felkeléshez való CSATLAKOZÁS kinyilatkoztatása, hanem radikális követelésekkel kellett volna kiterjeszteni a felkelést és általánossá tenni, hogy véget vethessenek az öldöklésnek. Ebben a helyzetben le kellett volna tartóztatniuk a tisztjeiket, és fegyvereiket az állam ellen fordítani, stb.

Szavak sohasem enyhítették a nyomorunkat!!!

Jelenleg az egész világon általános gyengeség jellemzi osztályunk küzdelmeit. Hiányoznak a múltunkhoz való kötődések, a jelenlegi küzdelmek összehangolása, valamint a térben és időben való gondolkodás. Valahányszor elszigetelten, csak egyes helyeken lángol fel a küzdelem sztrájk, zendülések, lázadások formájában, a tőkének sikerül fenntartani az elszigeteltséget. Miközben Banja Lukán a zendülők veresége megmutatkozott abban, hogy kezdték elfogadni azt a nézőpontot, hogy követeléseiket csak az állam tudja teljesíteni, Litvániában lázadtak fel a katonák. Ezek a proletárakciók egyre jobban kikristályosítják, hogy mi lehet az osztályunk egyetlen válasza a népirtó háborúkra: a forradalmi defetizmus, a burzsoázia nacionalista terveinek végrehajtásában való részvétel megtagadása, és annak elutasítása, hogy feláldozzuk magunkat az "új" államunkért! Hiába próbálja a burzsoázia belekényszeríteni az atomizált proletárokat az "emberek" tömegébe, osztályunk előbb utóbb mindenhol forradalmi erőként lép fel! A Banja Luka-i zendülés volt az első eset a "boszniai szerb katonák lázadására a háború kezdete óta" (ahogy az egész média szereti nevezni az ilyesmit), de nem ez volt a forradalmi defetizmus első megnyilvánulása a volt Jugoszlávia területén kirobbant konfliktus folyamán (1).

A Banja Luka-i lázadás vírusa gyengeségei ellenére is megfertőzött más egységeket is. Szeptember 14-én megjelent újsághírek szerint nemcsak a lázadók okoztak problémákat, hanem defetizmus átterjedt más egységekre is, mint például a Szarajevó közeli Sokolac nevű város helyőrségére.

A megosztó ellentmondások közepette a zendülés most gyengeségei és erősségei között egyensúlyozott. A proletárok beleestek a csapdába, és végeérhetetlen vitákat folytattak az erre kiképzett szakemberekkel. A lázadás egyre inkább elveszítette felforgató tartalmát, és belépett a tárgyalások, javaslatok, ellenjavaslatok, megegyezések ördögi körébe, pedig ezeknek ABSZOLÚT SEMMI KÖZÜK sincs az ő nyomorukhoz és elviselhetetlen életkörülményeikhez. A lázadók lassanként ott találták magukat a burzsoá politika küzdőterén. Körülményeik javítását célzó néhány azonnali követelés után a proletárokat megmérgezte a politika, és nyomorukat az Állam egymással szembenálló frakciói közül csak az egyiknek tulajdonították. A tárgyalások útvesztőiben a felkelők elvesztették erejüket, és már csak a Karadzsics-kormány lemondását követelték. Beengedték a hátsó ajtón azt, amit kirúgtak a bejáraton: általános választásokat követeltek. Életkörülményeik javításáért folyatatott küzdelmükben eddig csak saját fegyvereikre támaszkodtak - sztrájkok, defetizmus - és most feladták és a megadták magukat a választási cirkusz idomárainak.

Az Állam sikert kovácsolt a gyengeségekből, és a kezdeti időszak impotenciája után sikerült a mozgalmat beszorítania a tárgyalások szűk keretei közé, bebiztosítva így magát a hátbatámadás ellen. Az volt a célja, hogy a problémát egyetlen partikuláris kérdésre redukálja, és így megfossza minden felforgató tartalmától. Így már könnyebb volt azt visszaintegrálni a kapitalista társadalom keretei közé. A katonák zsoldja és bizonyos "korrupt" tisztek és politikusok elbocsátása voltak ezek a nevezetes kérdések a tárgyalásokon. Ez volt a vég kezdete. A zendülők többé már nem merték kimutatni erőfölényüket a mindenható Állammal szemben. Nem ejtették túszul a tárgyalásra hozzájuk látogató magas rangú tisztek egyikét sem, pedig ezzel nagy nyomatékot adhattak volna követeléseiknek. Ha egyszer elkezdődnek a tárgyalások, akkor minden a pacifizmus és megbékélés klasszikus formái szerint fejlődik tovább. A parlamentarizmus és a tárgyalások területén a burzsoázia minden erejével képes érvényesíteni érdekeit. A lázadás még eltartott egy hétig. Mindkét oldalon helyreállt a korábbi állapot. Fenyegetőzés, hízelgés és a hazaszeretethez való fohászkodás után a burzsoáziának teljesen nyilvánvalóan sikerült meggyengítenie a mozgalmat. Az idő és a proletár perspektíva hiánya volt a burzsoázia igazi ereje.

Megpróbálták húzni az időt és "igazolni" a követeléseket, de a zendülők módszereit elutasították. Miközben néhány követelésről tárgyaltak, a burzsoázia megpróbálta megállítani a mozgalmat, és ily módon meggyengíteni. Remélték, hogy "árulás" vádjával sikerül elszigetelni a legharcosabb proletárokat és letörni az erejüket. Visszaküldték őket harcolni, mivel "veszélyben a haza". A lázadókat azzal vádolták, hogy az ellenséget segítik, és a felkelők hazafias érzéseire próbáltak hatni, mivel Krajnában kétszeres erővel dúltak a harcok.

A parlamentarizmus logikájából következően a zendülők a "háborúból profitálók elleni hathatós intézkedések" meghozatalára redukálták követeléseiket. És kinek címezték ezt a követelést? Az Államnak, amely annak az osztálynak, nevezetesen a burzsoáziának az eszköze, amelynek a legfontosabb képviselői a háborúból ÉLNEK. Annak ellenére, hogy a lázadók kijelentették, miszerint a jelenlegi parlamenti képviselők "nem méltóak betölteni pozíciójukat", lévén "saját gazdagodásukra használják fel hatalmukat", azok a személyek, akikkel a tárgyalásokat folytatták soha sem szerepeltek a "feketelistájukon". Ez is egy volt ezeknek a proletároknak az ellentmondásai közül.

Miután sikerült kifárasztani és destabilizálni a lázadást, és miután a lázadók feladták saját fegyvereiket, az ígéretek és az elnyomás kettős eszközével élt a burzsoázia. Az állam megjutalmazta azokat, akik megtagadták a felkelést: 10 nap szabadságot kaptak és ígéretet szociális követeléseik teljesítésére, míg a lázadás legfontosabb vezetőit kegyetlen retorziókkal sújtották. A letartóztatás volt ellenségeink utolsó válasza.

Csak akkor tudták tovább folytatni a kapitalista mészárlást és csak akkor térhettek vissza a diplomáciai játszadozáshoz (genfi tárgyalások), amikor már legyőzték a proletárokat. "Vissza kell állítani a nyugalmat Banja Lukában ahhoz, hogy újrakezdődhessenek a tárgyalások Genfben!" A burzsoázia mindig nagyon jól értette a módját, hogy hogyan irányítsa a háborút csakúgy, mint a békét, és hogyan érvényesítse az érdekeit - lecsendesít minket, és birkaként hajt ki a csatatérre vagy be a gyárba. Az állam hasznot húzott a zendülés gyengeségeiből - az általánossá válás hiánya, a demokrácia mérgével megfertőzve - legyűrte a lázadást és egy időre helyreállította a társadalmi békét, vagyis folytatta a háborút a csatatereken.

A lázadás gyengeségeivel és felszínre került korlátaival szembeni kritikánk ellenére, nekünk, kommunista militánsoknak reflektorfénybe kell helyeznünk az ilyen eseményeket, amelyek megmutatják, hogy létezik még a defetista kissebség. Az ilyen akciók teljes osztályunk nézőpontját fejezik ki. A forradalmi defetista lázadók holnap megteszik azt a minőségi lépést, amelyet a Tőke háborúja és békéje elleni harc megszervezése jelent, a "másik oldalon harcoló" OSZTÁLYTESTVÉREIKKEL EGYÜTT, áttörve a Tőke által rájuk kényszerített hitvány korlátokat.

A proletárok ellenállása Banja Lukában azt bizonyítja, hogy a proletariátus soha sem hajlandó békésen tűrni, hogy burzsoázia lemészárolja. És nem fogadja el az áldozatokat, szegénységet, nyomort, halált...

Osztályszolidaritás a forradalmi defetizmussal mindkét oldalon!

Fordítsuk a fegyvert saját tábornokaink, saját burzsoáziánk ellen!

1. A defetizmus egyéb kollektív pillanatai alakultak ki ugyanabban az évben más frontokon, így például Azerbajdzsánban, ahol a Nagornij-Karabah-i frontot aláásó dezertálási hullám megakadályozására a burzsoázia elrendelte minden távollévő behívását és minden 18 és 25 év közötti fiatal mozgósítását a nemzeti hadseregbe 1993 áprilisától. A dezertőrök elleni szankciókat megszigorították, ezzel is az azeri csapatokat szétziláló defetizmust erősítve.


OL.HU.4.3 A Banja Lukai zendülés

1993 Szeptember