A

Kapitalista

Katasztrófa

* * *

1. Bevezetés

A kapitalista társadalom katasztrófája nem misztikus vagy felfoghatatlan valami, és nem is a "jövő zenéje". Éppen ellenkezőleg, a burzsoá társadalom mindennapi valósága, amelyet saját korlátai termelnek ki. Ezek a korlátok a Tőke saját, elidegeníthetetlen részei, és ma szembeötlően megmutatkoznak a világ minden táján.

A gazdasági fellendülés minden jelentős ciklusa szükségszerűen hanyatlásba torkollik. A termelőerők fejlődése egyben azok elpusztításának szükségességét is magában hordozza. A vagyon bármilyen felhalmozása egyben a megfelelő mértékű nyomort is indukálja. A Tőke centralizálódása és koncentrálódása a beruházási lehetőségek szűkülésével jár együtt.

Szemben azokkal, akik ennek a rendszernek az igazolása érdekében minden egyes fellendülési periódusban arról szónokolnak, hogy soha többé nem jön újabb válság, mi, kommunisták, mindig rámutattunk a Tőke sajátlagos határaira. Mindig hangsúlyoztuk, hogy a Tőke felhalmozása egyben - és ettől elválaszthatatlanul - a nyomor felhalmozását is jelenti, hogy a termelőerők fejlődése magában hordja a társadalmi katasztrófát, hogy a "nemzeti jólét" karöltve jár az imperialista háborúval.

Szemben a különféle rendpárti erőkkel, és teljes antagonizmusban a szociáldemokráciával, elutasítva a fatalizmust és az összes szokásos illúziót, csak röhögni tudunk az összes ellentmondásától megtisztítottnak vélt "új világrend" kikiáltásán. Elszigeteltségünk ellenére fennen hangoztatjuk, hogy az előttünk álló katasztrófák az eddigieknél is pusztítóbbak lesznek, és hogy a Tőke belső ellentmondásainak enyhítésre tett minden kísérlet csupán az elkerülhetetlen robbanás elodázását, és így még súlyosabbá válását eredményezheti.

Ismét rámutatunk, hogy a kommunista elmélet érvényességét az események újra és újra megerősítik: a politikai, társadalmi és gazdasági katasztrófa immár világméretű. Mind több nyomor, munkanélküliség, háború... ez a munkásosztály része mindenütt. A kapitalista világ egyre képtelenebb takargatni valóságának gennyes fekélyeit.

Nem kívánjuk ebben a cikkben az összes statisztikát, számjegyet és jelenséget előcitálni, hogy illusztráljuk a katasztrófát. Hiszen mi proletárok mindannyian saját húsbavágó problémánkként éljük meg pusztító mindennapjait. Csupán a világhelyzet néhány alapvető oldalát kívánjuk reflektorfénybe állítani, hogy általuk érzékeltessük a mostani katasztrófa valódi méreteit, és megmutassuk azt az erőszakos módot, ahogyan ez a termelési mód manapság saját történelmi korlátaival szembesül. Másrészről hangsúlyozni kívánjuk a katasztrófa elkerülhetetlenségét, általános módon az egész emberi faj számára, hacsak az nem képes elpusztítani mindazt a társadalmi piacot és munkaformát, amely sújtja.

2. A szociális kapitalizmus modelljének bukásától az egyesült államok mintagazdaságának összeomlásáig

Az elmúlt években tanúi lehettünk a "szocialista" kapitalizmus bukásának, a szociális kapitalizmusnak, amely a burzsoázia "baloldalának" "társadalmi kísérleteként" jelent meg (1). A Jobb győzedelmeskedett, és ismét a liberális kapitalizmus tetszeleghet az egyetlen világméretű társadalmi modell szerepében, amely előtt hódolattal hajt fejet minden burzsoá frakció.

A "mindenki harca mindenki ellen" mindig is ennek a társadalomnak az alapja volt. Semmiféle reform, utópia, vagy törekvés a társadalom "humanizálására" nem volt soha képes ennek a valóságnak a megváltoztatására. De míg korábban - némiképpen szégyenteljesnek tartva - legalább megpróbálták elkendőzni a valóságot, és a szegények megsegítéséről beszéltek, addig ma fennen hirdetik, hogy elkerülhetetlenek az olyan jelenségek, mint "a szegények további elszegényedése". Soha még nem beszélt ilyen liberálisan a kapitalizmus ezekről a kérdésekről. Soha még története során nem szögezte le ilyen nyíltan ez a rendszer, hogy a társadalom növekedése szükségessé teszi a tömegek nyomorát, és hogy a híres gazdasági fejlődés tőlünk követel áldozatokat, és minden ellenállás elnyomásával jár. Az IMF véleménye és az általa nyújtott receptek - amelyek nemrégen még a szélsőjobb eszköztárába tartoztak volna - az elmúlt néhány évben az egyedül üdvözítő gazdasági politikává váltak. Még a Pinochet által alkalmazott válságkezelő "gazdasági" modell (2) is elfogadhatóvá vált, és azok a burzsoá frakciók, amelyek vonakodtak alkalmazni, hamarosan kipottyantak a fészekből.

Mára világossá vált, hogy a reformizmus és a humanizmus nem több, mint üres politizálgatás. A Tőke számára édesmindegy, hogy ki látszik fogni a kormánykereket; hiszen világos, hogy éppen a Tőke az, amelynek kezében a szálak összefutnak, persze beleértve azoknak a marionett-figuráknak a zsinórjait is, akik eljátsszák a vezetőt, de nem többek egyszerű parancsvégrehajtóknál (3). Ma már szembetűnő, hogy ennek a társadalomnak egyetlen imádott istene van: a PROFIT!

De míg a valóság egyre inkább egyértelműbbé válik, és a világkapitalizmus lassan alámerül az általános hanyatlás mocsarába, addig a proletárok tömegei, akiket lebutít a tévé, a videó, az újságok és az agymosás megannyi más formája, nem látják a válság realitását - a tudatosság, mint mindig, valahol hátul kullog. A Tőke továbbra is a fülünkbe fuvolázhatja, hogy az USA, Japán és Németország még mindig a liberális piac gazdasági növekedését reprezentálják, holott a valóság azt mutatja, hogy a kapitalizmust a világ minden részén általános válság sújtja. A gazdaság összeomlása a Keleten olyan hirtelen és agresszív volt, hogy az egyetlen lehetséges változatként a kapitalizmus most a liberális piacgazdaság előnyeit hangsúlyozza, mint az egyetlen olyan modellét, amely szerinte mentes a válság minden veszélyétől.

Az az elképzelés, hogy az USA lenne a világ számára kívánatos gazdasági modell, olyan erősen gyökerezik az agyakban, hogy hatását nem lehet megakadályozni egyszerűen csak azzal, ha nyíltan és kíméletlenül rámutatunk a nyomor és az áldozatok, valamint a gazdasági fejlődés közötti alapvető összefüggésre. De a katasztrófa méretei ma már magában az USA-ban is akkorák, hogy azokat nemigen lehet többé rejtegetni (4). Ez a "modell" csak külföldön hozható forgalomba, exportként, hiszen az USA-ban magában gyógyíthatatlan sebeket szerzett, és minden hitelét elvesztette a proletárok azon millióinak számára, akik a nyomorral és a munkanélküliséggel néznek farkasszemet. Saját hazájában az "amerikai álom" immár csak bűzlő, bomló hulla. A jövőbeni fejlődés érdekében megkívánt áldozatokat lehetetlen már igazolni, hiszen nem rejtegethető tovább a tény, hogy maga ez a fejlődés tagadja az emberi faj közvetlen és történelmi érdekeit egyaránt. A gazdasági növekedés egész időszaka alatt a nyomor is egyre nőtt (relatíve, de néhány vonatkozásában abszolút módon is), és az emberi lét minden aspektusában romlás következett be: nőtt a hajléktalanok száma; fokozódott az éhínség; romlott az egészségügyi ellátás; egyre általánosabb a drogfüggőség; elterjedt a nemi erőszak; általában véve egyre érezhetőbb az erőszak, a bűnözés jelenléte; mindent elborít a környezetszennyezés; a rasszizmus meghódítja a társadalom minden rétegét; a hétköznapi élet militarizálódik...

De exportszinten még mindig eladható az amerikai "modell", hiszen az elmúlt évtizedekben éppen ez volt az a világkapitalizmust motiváló erő, amely a Szovjetuniónak és szövetségeseinek a gazdaságot ellenőrző és tervező - mára már teljesen idejétmúlt - módszereivel szemben az antitézis szerepét játszotta (és ezen a módon vált az USA a "győztes kapitalizmus" szimbólumává). A tény, hogy az amerikai "modell" - a brutális tények ellenére - külföldön még működőképes, köszönhető annak is, hogy ezeket a tényeket a média szűrőjén keresztül szemléljük. Hiszen míg a politikai vezetők arra kényszerülnek (éspedig éppen a Tőkéből eredően), hogy azonnali eredményeket produkáljanak, addig a technokratákat és az elemzőket, akik a teóriákat szállítják a nemzetközi média számára, nem terhelik ilyen kötöttségek: nekik megvan a lehetőségük a valóság felvizezésére, és optimista elképzelésekkel való felváltására (hiszen éppen ez létük értelme).

Arra szeretnénk ráirányítani a figyelmet, hogy az a "jólét", amivel a politikusok kecsegtetnek minket, az a társadalmi modell, amit nap mint nap ajánlgatnak nekünk, nem valamiféle Paradicsom, nem is utópia, hanem csupán az USA valóságának egy kissé kikozmetikázott változata. Micsoda kilátások!

A világnak azokon a részein, ahol az USA elleni "antiimperialista" ideológia fontos részét képezte a proletárok ellenőrzésének, az Egyesült Államokról alkotott pozitív elképzelések hatása, ha lehet, még erősebb. Nem csupán amiatt, hogy azt állították ezekben az államokban, hogy az USA-ban lévő nyomor össze sem hasonlítható a bárhol máshol létező nyomorral, lévén az USA "gazdag, fejlett" ország (az egy főre jutó GDP!), hanem sokkal inkább amiatt, hogy teljes egyetértésben az adott ország burzsoáziája és a világburzsoázia között, minden eszközzel elkendőzték, vagy éppen teljes mértékben tagadták a proletariátus történelmi harcának USA-beli jelentőségét. A "munkásarisztokrácia" mítosza szisztematikus lehetőséget biztosított a kapitalistáknak arra, hogy elmossák az osztálytestvéreink által a Tőke és az Állam ellen vívott harcok robbanásszerű jellegét (5).

A manapság egyre inkább elmélyülő gazdasági válság, amely különös mértékben éppen azt a területet - az Egyesült Államok termelési szféráját - sújtja, amely az egész ottani rendszer agyközpontja, még jobban elmélyíti az ellentmondásokat. A társadalmi és gazdasági valóság USA-beli katasztrófája egyre mélyebb ellentmondásban áll azzal az igyekezettel, ahogy az USA az egyetlen lehetséges kapitalista alternatívaként magát láttatni kívánja.

Kétségtelenül igen nehéz dolog megragadni az alábbi tények valódi értelmét:

Meglehetősen nehéz ezt a nyomort úgy megérteni, mint puszta nyomort; de még sokkalta nehezebb megragadni felforgató, forradalmi jellegét.

Azt is igen nehéz belátni, hogy már az argentínai harcok (Cordobaz) előtt, megelőzve a 68-as franciaországi és a 69-es olasz eseményeket, de még azokat a jelentős forradalmi harcokat is, amelyek Kínában folytak (és amelyeket az úgynevezett "kulturális forradalom" vezetett tévútra), a proletár harcok hulláma alapvetően Észak-Amerikában, az USA déli területein, Latin-Amerika északi részén, Santo-Domingóban, Mexikóban,... ÉS LEGFŐKÉPPEN LOS ANGELES FEKETE ÉS LATIN-AMERIKAI GETTÓIBAN KEZDŐDÖTT EL.

oOo

Harcostársaink lázadása Los Angelesben 1992 májusában a követendő USA modell-mítosz agóniáját harangozta be, és előkészíti a talajt a nemzetközi proletariátus mai harcaihoz. Nem csak azt mutatja meg, hogy az USA nem képez "érvényes" modellt, hanem azt is, hogy ez a terület sem biztosított a világot megrázó proletárlázadások ellen. Mindez minőségi előrelépést jelent harcaink természetében, és leszámol azzal az illúzióval, hogy mindenütt és mindenkor valamilyen "speciális" oknak kell megjelennie, megmagyarázandó az ilyen-olyan harcok "helyi" jellegét.

Ennek a harcnak köszönhetően, amelynek során Los Angeles-i elvtársaink megtámadták az Államot és képviselőit, köszönhetően az erőnek, amellyel a tulajdon világa ellen felléptek, az amerikai modellről, és az amerikai proletárok, valamint az összes többi proletár között fennálló különbségekről alkotott utolsó illúziók is a semmibe foszlottak.

Amikor Lengyelországban vagy Romániában harcok törtek ki, akkor azt magyarázták nekünk, hogy ezeket a diktatúra, és az ezen országokban uralkodó bürokratikus irányzatok okozták. Amikor az algériai, marokkói vagy éppen dél-afrikai proletárok keltek fel, hogy erőszakosan a burzsoá hatalom ellen forduljanak, akkor azt bizonygatták, hogy mindez csupán ennek a történelmileg "fejletlen" kontinensnek az ősi öröksége. Amikor Argentínában és Venezuelában reszkettette meg a proletárok haragja az államot és a tulajdont, akkor mindezt éhséglázadásnak tulajdonították, amely csupán a "Harmadik Világ" országainak sajátja. És amikor ugyanez az osztályharag Franciaországban és Angliában tört ki (pl. Vaux-en-Velin-ben vagy a Trafalgar Square-en), akkor siettek kijelenteni, hogy marginális elemek és bevándorlók állnak az események mögött... És ma, amikor a kapitalista modell kellős közepén tör ki lázadás, és a harcok Los Angeles-ből futótűz szerűen terjednek tovább Toronto külvárosaiba, Washingtonba, New Yorkba, akkor mi mást tehetne a nemzetközi burzsoázia, mint hogy tovább hazudik, és azt hangoztatja, hogy mindezek a problémák csupán "a feketék és a latin-amerikai bevándorlók" külön ügyei. De egy ilyen abszurd történetet már igen nehéz elhitetni, és nyilvánvaló, hogy az amerikai modell vonzereje már a burzsoázia szemében is egyre inkább semmivé válik.

A világburzsoázia számára egy fejlődési modell addig elfogadható, ameddig működik. Még attól is vonzó marad, hogy a proletárok közben éhen halnak (éppen ez az egyik történelmi feltétele az ipar intenzív növekedésének!), és a nagyvárosok megtelnek a munkanélküliek és a koldusok tömegeivel. De bármely modell vonzereje megszűnik számukra, amint a proletariátus lázadni kezd, és az intézményes rendet fenyegeti.

Ezért van az, hogy abban a pillanatban, amikor George Bush rákényszerült, hogy véresen törje le a Los Angeles-i lázadást, az amerikai "modell" mítosza mintegy varázsütésre szertefoszlott. A világ ipari óriásainak vezetői, az összes Elnök és Miniszter stb. sietett kifejezni szembenállását ezzel a "modellel", és rámutatni, hogy a lázadás csupán az USA-beli sajátságos állapotoknak köszönhető... vagyis az ő országukban nem fordulhat elő!

Mindig ugyanaz a régi nóta, amely szerint a proletariátus sohasem a kapitalista nyomor ellen ragad fegyvert, hanem kizárólag a rendszer "abnormális" fejlődéséből eredő problémák ellen. Így az Egyesült Államokat 1992-ben megrázó harcokért az amerikai "rasszista támadásokat", vagy akár a "neoliberalizmust", esetleg a "reaganizmust" stb. okolhatták.

Ezek a döcögő önigazolási kísérletek hivatottak elködösíteni azt a tényt, hogy a Los Angeles-i lázadás közvetlenül a minket elnyomó ellenségeink ellen irányult, és ilyenképpen a világ valamennyi proletárjának érdekeit fejezte ki. El akarják rejteni előlünk, hogy rendszerük a világon mindenütt egy és ugyanaz, hogy a Los Angeles-i harcok a sajátjaink, és azt, hogy miközben mi a "saját" országunk burzsoáziája ellen harcolunk, ugyanazon az oldalán állunk a barikádnak, mint Los Angeles-i osztálytestvéreink.

3. Még a kapitalizmus pozitív pólusai sem menekülhetnek a katasztrófától

Általában véve a Tőke előtérbe helyezi saját pozitív pólusát, miközben a negatívat elutasítja magától, mintha az nem is tartozna hozzá (és többnyire "a kapitalista fejlődés hiányának" tulajdonítja). A kirakatba állítja eredményeiként a vagyont, a termelőerők fejlődését, a haladást, a békét, a virágzó üzleti életet, a demokráciát... és idegenként utasít el mindent, ami ezt az idilli képet megzavarhatja. Azt a tényt, hogy a nyomor a proletártömegek egyre szélesebb rétegeit sújtja, csupán annak tulajdonítják, hogy ezek a rétegek nem integrálódtak kellőképpen a kapitalista társadalomba, vagy annak, hogy az adott terület nem eléggé fejlett. A nyílt elnyomásról és az állami terrorról persze azt állítják, hogy az csak egy-egy helyi diktátor magánakciója, és minden ilyen kilengés csupán a "rossz vezetés" vagy a korrupt kormány (6) számlájára írandó, a rasszizmusért (amely a burzsoá társadalom elválaszthatatlan része) szerintük valamely partikuláris "jobboldali" frakció okolható, és egyébként is, az összes kapitalista nyomorúság, a gettók, a nyomornegyedek, a környezetszennyezés stb. mind-mind csupán átmenetiek. És a Tőke mindezen "abnormalitások" kezelésére mindig is egyetlen gyógyszert fog ajánlani: még több kapitalista fejlődést, még több haladást...

Mint a múltban mindig, a forradalmi kommunizmus ma is megbélyegzi ezeket a hazugságokat (7), és leszögezi, hogy az éhség, a válság, a munkanélküliség, a rasszizmus stb. nemhogy idegenek lennének a kapitalista fejlődéstől, hanem éppen ellenkezőleg, annak autentikus termékei!

Amit azonban mostanában a világméretű gazdasági válság megváltoztatott, az éppen ezt érinti: a Tőkének nincs többé fitogtatni való pozitív pólusa, hiszen elfogytak a kirakatból a "modell" országok.

Ma (1992 október) az Egyesült Államokban egyik gyárat a másik után zárják be, a nyomor minden határon túlnő és a társadalom széthullása soha nem látott csúcsokat döntöget. Ez adja meg a kegyelemdöfést az amerikai válságmentes gazdaság mítoszának. És mindennek tetejébe még Japánt és Németországot - amelyeket még két éve is mint a gazdasági növekedés és dinamizmus "modelljeit" emlegették - is az általános válság hatásai sújtják.

Példának okáért a tokiói tőzsde, amely a "japán dinamizmus" csúcsmodellje volt az egész világ befektetői számára, 1989 óta folyamatosan válságban van: a tőzsdei index, amely 1989-ben elérte a 38.600 pontot 1992 nyarára 14.300 pontra zuhant. Ez 63%-os esést jelent. És ha a többi modellértékűnek tartott területet vizsgáljuk, a kép mindenhol hasonló. Egész Nyugat-Európa válságba süllyedt: a kölcsönös valutaárfolyamok rendszere, amelyet a világon a legmegbízhatóbbnak tartottak, ma már a múlté. Londonban mindennap újabb és újabb csődöket jelentenek be, az olasz gazdaság káoszba fulladt, és a többi ország kétségbeesetten próbál védekezni minden lehetséges módon. Egész gazdasági ágak, a kapitalista haladás és dinamizmus legjellemzőbb óriásai mennek csődbe, vagy kényszerülnek komoly leépítésekre a profit esésének következtében.

Nemzetközi szinten a legtipikusabb talán a Pan American esete, amely az USA egyik fő büszkesége volt. De egyéb amerikai légitársaságok, mint a TWA, az Eastern vagy a Braniff, ugyanebben a helyzetben vannak. A többi kontinensen a helyzet alig jobb: a Lufthansa, az Air France, a SAS, a Sabena stb. egyre nagyobb veszteségekkel kell, hogy számoljon. Az Aeroflot, amelynek a világon a legnagyobb légiflottája van, és a legtöbb repülési órát mondhatja a magáénak, ugyancsak komoly problémákkal néz szembe.

Ugyanez áll az autóiparra. A General Motors-t, a szociális és demokratikus amerikai kapitalizmus történelmi jelképét (8) a hihetetlen veszteségek drasztikus elbocsátásokra kényszerítették. Ugyanez a helyzet a Fordnál és a Chryslernél. Az ipar más ágazatai ugyanebben a helyzetben vannak. A világ legnagyobb telekommunikációs cége, az AT&T több milliárd dolláros veszteséget halmozott fel 1991-ben. Az IBM az folyamatos újjászervezés és stratégiaalkotás nyavalyájában vergődik, amit nagyméretű elbocsátásokkal próbál kezelni. Ugyanez történik az NCR-nél és a Digital Equipment-nél.

Nem különösebben meglepő tehát, hogy a dinamizmusnak, a fejlődésnek, a demokráciának és a fizetőképes keresletnek ezek a "modelljei" olyan jelenségekkel néznek szembe, mint hogy a világ GDP növekedése - első ízben - nulla körül alakul, miközben a világkereskedelem volumene mintegy 3%-kal (értékében 1.5%-kal) esik.

4. Az általános válság burzsoá megoldásai

A burzsoázia immár nem rejtegetheti többé a világméretű kapitalista gazdasági rendszer általános válságát. Ezért most inkább azt kezdik magyarázni nekünk, hogy a válság vége már a közvetlen közelben van, hogy a gazdaság már holnap nagy lendületet vesz, és legkésőbb jövőre vége lesz a "hanyatlásnak". De szinte azonnal meg is változtatták ezeket az optimista előrejelzéseket, és újragondolták az időpontokat, amiket korábban hirdettek. Ez is azt illusztrálja, hogy a Tőke működése az, amely a folyamatokat és a perspektívákat meghatározza, és erre nincs is más módszer (9).

Éppoly rövid idő alatt, mint ameddig a liberalizmus új dicsőségét zengte a világburzsoázia, a mindenféle vezetők és közgazdászok máris átnyergeltek, és most újra az Állam beavatkozásáért siránkoznak. Azok, akik nemrég még a "láthatatlan kéz" (vagyis a gazdasági élet állammentes önszabályozása) legeltökéltebb hívei voltak, ma mindenféle intézkedéseket látnak szükségesnek a cégek hitelképességének emelésére, a hatékony szabályozási rendszerek bevezetésére, és azzal vádolják a korábbi irányítókat, hogy káoszt okoztak adminisztrációjukkal.

Ez nem meglepő számunkra. A gazdaságot tökéletesen irányító láthatatlan kéz mítosza mindig is fontos eleme a gazdasági növekedés periódusában uralkodó ideológiának. De amint a kapitalizmus egy új válságperiódusba süllyed, ez a mítosz haszontalanná válik. A kapitalista válságciklusok sémája pedig alig-alig változik. A válság idején az összes burzsoá frakció kétségbeesett harcot folytat a profitráta esésének megakadályozásáért. A csontjaikban érzik a piacok szűkülését, és hogy nem képesek többé a kapitalista felhalmozás által megkívánt mértékben terjeszkedni (10). Ezek a frakciók ilyenkor politikai intézkedéseket sürgetnek, hogy megvédjék a felhalmozás fejlődését az elértéktelenedéstől: akár olyan ellenintézkedésekkel, amelyek lényege a kizsákmányolás fokozása, akár a piacok mesterséges növelésével a hitelügyletek növelése, a közberuházások vagy a társadalmi élet militarizálása által... A jelen csupán a múlt folytonos újrajátszása.

Habár a válságok általános forgatókönyvében alig találhatunk változásokat, azért a helyzet mindig más és más, hiszen minden válság egyre akutabb a megelőzőhöz képest. Azok az ellentmondások, amelyek a múltban rejtve maradtak, az új periódusban annál erőszakosabban robbannak ki. Azok a gazdaságpolitikai módszerek, amelyek azelőtt alkalmasak voltak a vásárlóképes kereslet mesterséges növelésére, hirtelen új problémák okaivá válnak. A Tőke minden szektora szembesül saját történelmi korlátaival.

Vegyük azoknak a cégeknek a példáját, amelyek viszonylagos egyensúlyban képesek maradni, mivel hasznot húznak a gazdasági védelem különféle formáiból (szubvenciók, kereskedelmi védelem, hitellehetőségek), teljes ellentmondásba kerülve azonban így az értéktörvénnyel, amely leépítésekre és a munkaerő elbocsátására kényszerítené őket. Ezek a cégek minden gazdasági ciklusban egyre messzebb kerülnek a híres "természetes" profittermeléstől (vagyis a "láthatatlan kéz" által igazgatott működéstől). Minden évben több és több szubvenciót, kedvezményes hitelt, gazdasági védőintézkedéseket stb. igényelnek ahhoz, hogy egyáltalán egyensúlyban maradhassanak. És ezek az intézkedések - mivel növelik a közigazgatás deficitjét a gazdaságilag már nem életképes cégek támogatásával - egyre veszélyesebbekké válnak, és szembekerülnek a Tőke egyéb szektorainak érdekeivel, amelyek rossznéven veszik, hogy az Állam az ő értéktöbbletük egy részét olyan elavult cégek túlélésének támogatására fordítja, amelyek teljesen elértéktelenedtek. A Tőke számára a probléma egyre kétségbeejtőbb: az egyik oldalon a gyárak bezárásának és a munkanélküliség nagyarányú növelésének "természetes" szükséglete, amely nemsokára a kereslet további csökkenését, és nagy valószínűséggel elkerülhetetlen társadalmi robbanásokat okoz; a másikon ott a "lehetőség" mindennek a gazdasági szükségszerűségnek az elodázására, tudván, hogy az általános csőd később csak annál erőszakosabban jelentkezik. Ez a problematika általánossá válik, és egyre több országot és országcsoportot érint, egészen addig, míg a helyzet már-már elviselhetetlen nem lesz. Ekkor a kormányzó burzsoá frakciót egy másik söpri el, amely a liberalizmus zászlaját lobogtatja, de elkerülhetetlenül ugyanúgy beleütközik a valóság korlátaiba. Ez volt az oka néhány évtizeddel ezelőtt a Dél-Amerikában eluralkodó gazdasági populizmusnak. Ez történt az elmúlt néhány évben a "keleti tömb" olyan országaiban, mint a Szovjetunió, Románia, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország stb. (11), de ugyanez a folyamat figyelhető meg akár az USA-ban és Nagy-Britanniában is.

A kereslet növelése a magán- és állami hitelek, a közberuházások, a "jóléti politika" által nemcsak azt tette lehetővé a kapitalizmus számára, hogy tovább működhessen, hanem azt is, hogy időlegesen a felszínre bukkanhasson a válság mocsarából, és újra fellendülést mutathasson. Az Egyesült Államok részben jó példa lehet a nemzeti Tőkére, amely átlépte saját korlátait a hitelképes kereslet mesterséges növelésével. Ez az az ország, ahol sokkal inkább mint bárhol máshol, az állami beruházások még a csillagokat is elérték (leginkább a katonai területeken). Ebben az országban úgy tettek, mintha a magáncégeknek nyújtott hiteleknek nem lenne felső határa, és soha nem látott mértékben megsokszorozták a vásárlóknak nyújtott hiteleket, függetlenül azok valóságos vásárlóerejétől. Ez a politika azért működhetett az USA-ban jobban, mint bárhol másutt, mert itt megvolt a lehetőség - látszólag korlátlan mértékben - a valutával való bűvészkedésnek, nemcsak a belgazdaság expanzitásában, hanem az amerikai dollárnak a világpiacon játszott központi szerepe miatt is (hiszen tény, hogy a Bretton Woods-i határozatok sikertelensége ellenére az Egyesült Államok továbbra is a kapitalista rendszer központi bankjának szerepét játssza), és amiatt is, hogy az USA domináns szerepet játszik számos ország nemzeti piacán is. Mindez lehetővé tette a kereslet növelését anélkül, hogy - ennek ellenére - azonnal leértékelődött volna a nemzeti valuta (mint ahogy az más országokban történt, amikor a helyi állam nagyobb összegű pénzt dobott piacra). Valóban, ma a világpiac képes hatalmas mennyiségű amerikai dollárt felszívni. A hetvenes évek elején, amikor a világkapitalizmus a terjeszkedés objektív határaival volt kénytelen szembenézni a háborús újjáépítési periódus felfutása után, éppen az ilyen típusú gazdaságpolitika volt az, amely megengedte a háború utáni időszak további gazdasági fejlődésének finanszírozását (12).

Ebből a politikából kifolyólag az Egyesült Államok nemzetgazdasága úgy tudta beállítani magát, mint az időszak világkapitalizmusának megkérdőjelezhetetlen motorját.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy amikor a reagani (vagy thatcheri) liberalizmus beavatkozás-ellenesnek tüntette fel magát, akár még a divatos anarcho-kapitalista (13) ideológiákkal is kacérkodva, az csupán azt jelentette, hogy le akart számolni a kapitalista rendszeren belüli mindenféle szociális illúzióval. A Tőke meg nem adóztatásának politikája a "szociális kiadások" teljes körének csökkentését eredményezte. Az intézkedések hatására a gazdaság fő hajtóerejének tekinthető profitráta rövid időre megerősödött, míg ugyanakkor csökkentek a relatív bérek, vagyis nőtt a kizsákmányolási ráta. A politikusok ugyanakkor visszariadtak attól, hogy a fenti politikát végső következtetéseiig vigyék, akárcsak attól, hogy ugyanakkor feladják a hitelkihelyezési lehetőségek teljes rendszerét (14), hiszen ez csak elmélyítené és felpörgetné a katasztrófát. Ellenkezőleg, inkább azzal próbálkoznak, hogy a kizsákmányolás szintjének általános emelését (amely a munkaerő teljes bevételének csökkentésével - ideértve a munkanélküli ellátást, a szociális intézkedéseket stb. - érhető el), valamint az adók csökkentését (15) kombinálják az Állam által szponzorált széles körű hitelekkel. Mindez a legnagyobb pénzügyi deficithez vezetett amit a világkapitalizmus történelme során csak átélt. És míg a hivatalos viták a liberalizmusról szóltak, és a pénzügyi deficit csökkentését, vagy éppenséggel teljes megszűntetését tartották szükségesnek, addig nyilvánvalóvá vált, hogy a kapitalizmus valósága megköveteli az állami fogyasztáson (részben a háborús gazdaságon) alapuló gazdaság, vagyis lényegében a keynesiánus gazdaságpolitika egy alkalmazásának konzerválását.

Ám mindennek ellenére azóta sem következett be a gazdasági növekedés, és ez a tény leleplezte az illúziókat, és megbuktatta a gazdaságpolitikai irányzatokat. Persze közben a burzsoá osztály egésze folyamatosan a közelgő új aranykorról papol, arról az időről, amelyben az új gazdasági expanzió véget vet a mai általános válságnak. Még ma is, amikor a kapitalizmus helyzetének romlása napról-napra egyre szembeötlőbb, és ráadásul elsősorban éppen a legdicsőbb nemzetgazdaság-mammutokban (USA, Japán, Németország, Nagy-Britannia, Olaszország...), még mostanság sem telik el nap anélkül, hogy egy-egy politikus, újságíró vagy közgazdász ne bizonygatná azt nekünk, hogy most már tényleg nemsokára kilábalunk a válságból, és visszatérünk a kapitalista prosperitás Ígéretének Földjére.

De a szép szavak és ígéretek mögött a folyamat semmit sem változik, a nyereség csökken (nem utolsósorban a Központi Bankok leértékelései miatt, amelyek célja a hitel és a beruházások ösztökélése), és nő az állami beruházások aránya. Ez csak a külső és belső állami- és magánadósságok állandó növekedésével lehetséges.

Éppen ez az, ami mostanáig történt, és ez a forrása a mai általános káosznak is. Az expanzionista gazdaságpolitikusok minden beszéde, minden ígérete csak morfiuminjekció a halálos kórban vergődő kapitalizmus szétszurkált vénáiba.

1985-ben egy cikkünkben, amely a "Latin-Amerikai országok" külső adósságállományával kapcsolatos számtalan mítosszal szemben foglalt állást, már rámutattunk, hogy ezek nem egy elszigetelt jelenség kifejeződései, hanem a világméretű kapitalizmus általános és megoldhatatlan válságának részei:

"Szembekerülve a második világháborút követő fellendülési periódus végével (a kapitalizmus egész történelme folyamán a háborúk, újjáépítési periódusok, legyőzött proletártömegek stb. mindig is alapvető előfeltételei voltak a jövőbeni "egészséges" fejlődés lehetőségének) a világméretű kapitalizmus csak addig tudta elodázni a rá váró katasztrofális válságot, ameddig képes volt óriási fiktív tőkéket megmozgatni. Az ezen a területen elért szint - nem csak abszolút mértékben, hanem a világtermeléshez képest mért relatív mértékben is - minden addig tapasztaltat felülmúlt. Ezt csak növelte, hogy a leghihetetlenebb anarchia és ellenőrizhetetlenség uralkodott el e két jelenség (a fiktív tőke és az árutermelés) között nemzetközi méretekben is. A jövőbeni válságperiódusok számára ez azt jelezte előre, hogy ez a probléma még hatványozódhat (vagy másképpen szólva megjósolhatatlan következményekkel járó erővé válhat) a fiktív tőkék gyökeres és brutális elpusztításával, olyan energiával robbantva fel ennek a társadalmi rendnek az ellentmondásait, amely ezidáig ismeretlen volt. A háborút követő időszak különféle könnyen elérhető és széleskörű hitellehetőségei, az összes kormány jelentős adósságállománya és az az önmérsékletet nem ismerő kapkodás, amivel olyan értékegységeket képeztek, amelyek mögött semmiféle valós érték nem állt, együttesen oda vezetett, hogy a világgazdaság mind rövidebb és gyengébb nekirugaszkodásokra volt csak képes. A holtfáradt testbe pumpált drogok minden újabb ciklusban csak csillapító hatást gyakorolhattak. Ez a módszer gyermekként kezelte a Tőke megnövekedett nemzetközi termelési rendszerét... míg a hatás elmúltával újabb, nagyobb adag drog nem vált szükségessé. És egy idő után már a megemelt dózis sem érte el a kívánt hatást, sőt, végül a gyógykezelés már több kárt okozott a betegségnél. Így aztán a Tőke teljes valójában megmutatkozott: egy végelgyengülésben hányódó, rothadt, morfiumfüggő testként.

A proletariátus, az emberi faj egyetlen perspektívája számára alapvető ennek a világméretű sátáni dinamikának a leleplezése: minden uralkodó mítosszal szemben életbevágó fontosságú annak a ténynek a feltárása, hogy az adósságok (vagyis inkább a mostani általános és megoldhatatlan adósságok) nem mások, mint a zűrzavar, az emberi fajt elborító társadalmi rendszer történelmi végpontjának legláthatóbb megnyilvánulásai." (16)

Vagyis a beruházások és az állami adósságok növelése nem más, mint a történelmi gyógymód, amely lehetővé teszi minden országban egy adott időszakban, hogy az adott növekedés túllépje a termelés valóságos korlátait. Ezt a terápiát újra és újra felhasználják nemzetközi szinten is, és egyértelmű, hogy a világtermelés és -kereskedelem az elmúlt időszakban éppen ezeknek a lépéseknek következtében volt csak képes a "megfelelő" működésre, de éppen ez eredményezte a fizetési mérleg hiányát is. És a legszörnyűbb a világtőke számára az, hogy még a mai nulla-közeli növekedési ritmus fenntartása is megköveteli a nemzetközi adósságok folyamatos növelését, tulajdonképpen éppen azoknak a gazdaságpolitikai módszereknek a felhasználásával, amelyek ma már elviselhetetlenek a Tőke számára. Alig több, mint tíz évvel ezelőtt a gazdasági katasztrófa olyan méreteket öltött, hogy a legtöbb latin-amerikai ország, néhány más kontinensen fekvő országgal egyetemben, rákényszerült az adósságok visszafizetésének felfüggesztésére. Ezzel a hitelképességük óriási mértékben csökkent. Nem sokkal később ugyanez történt számos afrikai és kelet-európai államban. Akkor a burzsoázia védekezésül abba az álomba ringatta önmagát, hogy "mindennek ellenére" a növekedés mégis folytatódni fog, mégpedig annak az "új hatékony piacnak" köszönhetően, amelyet a keleti blokkban véltek megtalálni (17). De a király hamarosan meztelennek bizonyult, és ezután még egyszer rápróbálkoztak a könnyen elérhető hitelek politikájára, hogy fizetőképes vásárlókat teremtsenek ott, ahol csak kereslet létezett, de nem fizetőképesség; néhány év alatt azonban ez is kifutotta magát. Ugyanekkor a világ többi részén is megjelentek a hasonló problémák: az USA kiváló példa erre, ahol ha összeadjuk a magánvásárlók, a vállalatok és a központi kormányzat adósságait, csillagászati összeget kapunk: több, mint tízezer milliárd dollárt, az ország kétévi nemzeti össztermékének megfelelő összeget.

Minden erőfeszítés ellenére, a Tőke újraélesztését célzó minden burzsoá terápia ellenére, a mesterséges vásárlóerő ellenére, a hitelek által finanszírozott beruházások ellenére, a keynesiánus többszörözők által gerjesztett kitalált kereslet ellenére (18), manapság az összes hiábavaló ígéret a "hanyatlás végéről" szappanbuborékként pukkad szét.

De vajon létezhet-e még egyáltalán olyan eddig fel nem fedezett lehetőség, amellyel a Tőke túlteheti magát a mai általános hanyatláson? Vajon van-e még valamilyen politikai megoldás a burzsoázia kelléktárában? A válasz: nem. Kategorikus nem!!! (19)

5. Az osztályháború és az imperialista háború elmérgesedése

De a világméretű Tőke nem ismeri fel önnön lényegét, és nem látja be, hogy nem létezik olyan gazdaságpolitikai intézkedés, amely lehetővé tenné számára hogy folytassa saját határainak túllépését a növekedésben. A Tőke ezeket a határokat csupán időszakosnak tartja, és magát mint a történelmi fejlődés csúcs- és végpontját szemléli. Természetesen el tud képzelni változásokat, de nem képes elképzelni saját bukását. Sőt mi több, nincs semmiféle lehetősége a világméretű, centralizált döntéshozatalra; éppen ellenkezőleg, alapvetően irányíthatatlan.

A döntést soha nem a világméretű tőke, vagy általában véve a Tőke hozza, hanem mindig a számtalan partikuláris Tőke, a Tőke minden különálló részecskéje. Ebből következik, hogy az ilyen helyzetekben, mint a mai, ahol nincsen semmiféle általános kapitalista megoldás, a Tőke részekre tagolódása lendületet kap. A verseny egyre gyilkosabbá válik, és a "túlélésért folytatott harc" (amely ennek a társadalomnak a valódi törvénye) egyre látványosabban jelenik meg; a saját léte érdekében mindenki a szomszédjának fejére kell, hogy taposson.

Ez a "szomszéd" persze mindenekelőtt a proletariátus, a "saját" proletariátus, és a kapitalista egy pillanatig sem habozik, hogy emelje a kizsákmányolás mértékét. De a "szomszéd" szerepében megjelenik a burzsoá vetélytárs is, és minden kapitalista örömest pusztítja el ezt a szomszédot a kereskedelmi háború, végső következtetésében a katonai háború eszközeivel.

Vagyis nem az számít, hogy a kapitalista mit akar vagy mit nem, legyen "baloldali" vagy "jobboldali", egy multinacionális cég igazgatója, vagy akár a kubai állam vezetője. Ami számít, az az, amire az összes kapitalista rákényszerül, összhangban irányító funkciójával. Ahogy Marx mondaná, az egyes kapitalista nem más, mint az önmagát értékesítő érték, az önmagát újratermelő társadalmi viszony terméke (20), így nem kompetens abban, amit tesz, lévén csak a Tőke által kijelölt úton haladhat. Úgy véljük, hogy ez a megállapítás alapvető fontosságú abban, hogy leszámoljunk az egyik vagy a másik kapitalistához, vezetőhöz fűződő illúziókkal, hogy esetleg ők képesek lennének a Tőke által diktált irányvonaltól való eltérésre (21).

Általánosságban véve ez történik manapság, a mindennapok szintjén: mind erősebb megszorítások, növekvő nyomor, nagyobb mértékű munkanélküliség stb. Ez a proletariátus ellen folyó egyre gyilkosabb háború magyarázata. És ez ad magyarázatot a helyi háborúk számának növekedésére, és a burzsoáközi háborúk egyre hevesebbé válására egyaránt. Ezek a háborúk a protekcionizmus jól észrevehető növekedésében fejeződnek ki, a kereskedelmi szerződések érvénytelenítésében, a hosszú távú szerződések használhatatlanságában (ahogy ezt a GATT tárgyalásokon láttuk (22); de éppen így a régi szövetségi rendszerek felbomlásában (hiszen szem előtt kell tartanunk, hogy az országok és országszövetségek nem egyebek, mint más kapitalista frakciókkal szemben álló burzsoáközi szövetségek!), a kereskedelmi és katonai együttműködések felmondásában, és új imperialista leosztások kialakításában.

Ugyanakkor a megszorító intézkedések - a reálbérek leszorítása, a munkaidő és -intenzitás növelése annak érdekében, hogy ugyanazt a termelési szintet érjék el kevesebb munkással (vagyis kisebb bérráfordítással), mindazok az intézkedések, amelyeket a kizsákmányolás mértékének növelésére, és az egyes kapitalisták bevételének növelésére az általános liberalizmus ajánl - beleértve azt is, amikor ez egy egész országra vonatkozik (és ennek az országnak a burzsoái ebből részesednek) - mindezek az intézkedések általánosan hátrányosak a Tőke számára, hiszen világméretekben csökkentik a fizetőképes keresletet. Éppen ez történt például a Pinochet-kormányzat esetében. A reálbérek erőszakos leszorítása (amely még a relatív béreket is érintette) és a kizsákmányolás, valamint a profit mértékének emelése világszerte felkeltette a tőkések figyelmét, és lehetővé tette a nemzetgazdaság növekedését. De az itt megtermelt értéktöbbletet - logikus módon - nem lehetett ugyanezen az országon belül visszaforgatni, és az szükségszerűen más nemzeti piacokat kellett, hogy keressen a realizálódáshoz; ez világosan megmutatja, hogy az ilyen politika csak rövid távon hozhat eredményt, vagy - ha jobban tetszik - azt, hogy szükségszerűen ellentétbe kerül ugyan a proletariátus érdekeivel, de emellett egyéb nemzeti tőkék érdekével is, és így nem hozhat megoldást a globális Tőke szintjén.

A többi úgynevezett antagonisztikus politika, amelyek segítségével a nemzetállamok kezelni kívánják a helyi és a globális tőke közötti ellentmondást, egyre növekvő fiktív keresletet tartalmaz. Ezek sem alkalmasak globális megoldásnak, és szintén háborúhoz vezetnek. Szemben az összes résztőkének azzal a tendenciájával, hogy átlépik a kizsákmányolási ráta és a profit határait, a nemzetállamok a Tőke számára mindig egy magasabb szintű globalitást testesítenek meg (23). Az Állam vezetői, ideológusaikkal, közgazdászaikkal és szociológusaikkal egyetemben folyton belátást kérnek a fennálló szociális helyzet miatt, és megpróbálják elvonatkoztatni magukat a közvetlen valóságtól; olyan gazdaságpolitikát védelmeznek, amely a résztőkék megfegyelmezését célozza, nemcsak a kormányzati erőfeszítések (közületi beruházások, államháztartási deficit stb.) által, hanem a résztőkékre vonatkozó törvények sorának megalkotásával (minimálbér, maximált munkaidő stb.) is. Ez megkönnyíti az Állam számára, hogy önmagát "az egész társadalom számára hasznosként" mutassa be (24). Az összes populista rezsim, Hitlertől Fidel Castro-ig, Roosevelttől Sztálinig megpróbált hasonló politikai irányvonalat követni, mindazonáltal ennek a felfogásnak legtökéletesebb kifejezése a keynesianizmus. Persze ez is csak rövidtávú politika, amely elnapolja, felhalmozza és súlyosbítja az összes ellentmondást (25). Csakis nemzeti méretekben valósítható meg, és nem világszinten, hiszen ellentmondásban áll az alkalmazó ország vállalatainak nemzetközi versenyképességével, és előbb-utóbb a fizetési és a kereskedelmi mérleg deficitessé válásához, a protekcionizmus megerősödéséhez vezet. Az alkalmazó pozíciói gyengülnek a kereskedelmi háborúban, és ez elkerülhetetlenül oda vezet, ahol már a fegyvereké a főszerep. Semmi sem dinamizálja jobban a nemzetgazdaságot, mint a háborús gazdálkodás. És mivel minden nemzeti tőke felismeri azokat, akik versenyben állnak vele, akik az "ő nyersanyagait" kiaknázzák, akik olcsóbban árusítanak, akik megtámadják piaci pozícióit stb., ezeket ellenségesen szemléli. A háború egyre sürgetőbbé válik. Vagyis ez a politika is imperialista háborúba torkollik, és leghivatottabb tolmácsolói - köztük maga Keynes - soha sem féltek kinyilvánítani, hogy mivel a háború szükséges a kapitalizmus megvédéséhez, ezért fel kell rá készülnie mindenkinek.

Mindez együttesen a helyi háborúk számának növekedéséhez, a régi szövetségek és nemzeti keretek felbomlásához, új frontok és kapitalista leosztások megjelenéséhez, és végül a háború generalizálódásához vezet az egész világon. Ez a kapitalista perspektíva.

És akkor még nem beszéltünk a mindennapi gondokról és katasztrófákról, amelyeket a Tőke a világ népessége számára tartogat; a nukleáris balesetekről, azoknak a területeknek a megsokszorozódásáról, ahol a gyermekek mindenféle betegségtől terhelten születnek a szennyeződés és a mérgezések következtében, aminek szüleik ki voltak téve (26). És még azt sem említettük meg, hogy azt az életet, amit a Tőke számunkra felkínál (például az élet a modern városokban) egyszerűen lehetetlen az egész emberiségre kiterjeszteni a Föld teljes elpusztítása nélkül.

Azt vetik sokan a szemünkre, hogy egyoldalúak vagyunk. Pedig éppen a Tőke az, ami egyoldalú, amelynek saját haladása válságba vezet, rombolásba és háborúba. Ez a társadalom kannibalisztikus, a Tőke fejlődése emberi vérrel táplálkozik, elpusztítja, lemészárolja, felhabzsolja az emberi életet. És az egész világot szemlélve a jelenlegi helyzet óriási felkiáltójelként erősíti meg a mi felfogásunkat, kategorikusan mutat rá a kommunista teória igazára.

6. Háború mindenütt

"Új Világrend", "a kommunizmus bukása", "a béke és a fellendülés korszaka", "a történelem vége"... azt akarják elhitetni velünk, hogy az emberiség olyan szintre ért el, ahonnan már nincs további fejlődés. Egyik ideológusuk még meg is fogalmazza ezt:
"a liberális demokrácia lehet az emberiség ideológiai evolúciójának végpontja, és minden emberi kormányzás végső formája; és mint ilyen, a történelem végpontját jelentheti." (27)
A kapitalizmus valósága világszerte nap mint nap ellentmond a rendszer dicsőítőinek: soha ezelőtt nem dúlt ennyi háború, nem volt ennyi katonai és paramilitáris konfliktus, soha ennyi hullahegyet nem produkált még a kapitalista háború (és a béke!); soha még korábban nem játszott a militarizmus ekkora szerepet az emberek életében, és soha sem ért még el ilyen kolosszális méreteket a fegyvergyártás és -forgalmazás; soha még nem kellett ennyi embernek - relatíve és abszolút mértékben egyaránt - szembesülnie a háború mindennapi valóságával (vagy/és azzal a lehetőséggel, hogy bármikor kitörhet egy háború), és a háború összes velejárójával.

Ma mindenhol háború dúl; egyetlen kontinens sem menekülhet meg tőle. Háború tombol az egykori Jugoszláviában, az ex-Szovjetunióban, Szomáliában, Törökországban, Irakban, Burmában, a Fülöp-szigeteken, Libanonban, Csádban, Közép-Amerikában... és még nem is említettük a többi imperialista háborút, mint pl. a "drogháborút" Bolíviában, Peruban, Kolumbiában, Brazíliában stb. amely szintén a proletárok milliói elleni közvetlen támadás.

A politikatudomány szakértői csak az egykori keleti blokkban 125 "etnikai konfliktusgócot" tartanak nyilván, amelyek közül eddig 25-ben tört ki fegyveres harc (1995). Majd mindennap újabb fegyveres konfrontációról kapunk hírt, újabb és újabb "felhívásokat" hallhatunk "a nemzeti önrendelkezés kivívására". Az ex-Szovjetunió összes karikatúra-köztársaságának megvannak a "hazai" ellentmondásai ezzel vagy azzal a kisebbséggel, amelyeket megtámadhatnak függetlenségük kikiáltása miatt. A világon naponta szökkennek szárba új kijárási tilalmak, és újabb központi hadseregek vonulnak be, hogy helyi csapatokkal vegyék fel a harcot. Egyik nap ez vagy az az imperialista hatalom - teljes egyetértésben az expanzionista érdekekkel - kihirdeti egy új "Állam" jogát az önrendelkezésre, hogy másnap ugyanez a hatalom - még mindig az expanzionistáknak megfelelően - megtagadja ugyanezt a jogot egy másik Államtól. A profitnak, a számoknak, a spekulációnak, a tőzsdének, a szövetségeknek és szakításoknak (28) ebben a játékában férfiak, nők és gyermekek ezreit zabálja fel a gépezet, sebesülteket és nyomorékokat hagyva maga után, és a népesség többi részét nyomorúságos túlélésre, nélkülözésre kárhoztatja. Nem kell Etiópiába vagy Szomáliába menni azért (ahol a helyzet napról napra drámaibb), hogy belássuk, a népesség az éhínséggel néz farkasszemet. Az ex-Szovjetunióban, a burzsoá törvény és rend fenntartását szolgáló nyugati "segélyek" ellenére, éhínség van, és a lakosság 90%-a él a hivatalosan megállapított nyomorküszöb alatt.

Valóban lehetetlen már elrejteni a jelenlegi termelési mód pusztító és kannibalisztikus jellegét!!!

7. Katasztrófa és forradalom

A kapitalista világ katasztrófája a halál, éhínség, nyomor, az állandó létbizonytalanság és a háború állapotát jelenti a proletariátus számára. És ez a helyzet egyre csak romlik.

A Tőke minden területen szembesül saját korlátaival, amelyek végérvényesen szembeállítják az emberi faj érdekeivel, és azokkal az erőkkel, amelyek majd elpusztítják, ha már magától nem akar megdögleni.

A gazdasági növekedés nulla; a válságnak véget vetni hivatott gazdaságpolitikai rendszerek sikertelenek; az általános háború és az emberi lét történelmi tagadása a kapitalista erőfeszítések egyetlen eredménye; a Tőke fejlődésének egyetlen következménye az egyre általánosabbá és mélyebbé váló katasztrófa.

Ha a ma létező összes kapitalista modell szétesőben van, annak az az egyszerű oka, hogy létezésük tovább már nem lehetséges; hiszen ha a jelen gazdasági irányvonalait hipotetikusan a jövőre vetítjük, akkor azt fogjuk látni, hogy mindez a legalapvetőbb emberi érdekek általános elpusztításához vezet. Ezen a bolygón egyszerűen minden élet lehetetlenné válna, ha az Egyesült Államok gazdasági modellje általánossá válhatna. Az élet lehetetlenné válna, ha mondjuk New York (és a többi nagyváros) húszmilliós lakossága ötven millióra nőne! (29)

Az ózonréteg elpusztítása, a levegő és a vizek általános szennyezettsége, a globális felmelegedés, a sivatagosodás, az erdők kiirtása... és az emberiséget sújtó összes többi tragikus jelenség csupán elszigetelt aspektusai egy kolosszális méretű bolygószintű katasztrófának.

A kapitalizmus minden területen elérte létezésének végső történelmi határait, és - éppen ez az emberi faj tragédiája - mindezt a mi bőrünkre teszi, mert nem vagyunk képesek elpusztítani.

Ez a nagy probléma: a katasztrófa, mint a cikk elején már említettük, nem a jövőben vár ránk, hanem a létező, borzalmas jelenben.

Ebben az értelemben a forradalom nem az ilyen-olyan "pártok" ügye, nem egy szektáé vagy társadalmi csoporté, hanem az egész proletariátusé, az egész emberi fajé.

A proletariátus mindig is lázadozott a kapitalista világ barbarizmusa, a válság és a háború nyomorúsága, élet- és harci feltételeinek támadása ellen, és semmi kétségünk nincs afelől, hogy a közeli jövőben még erőteljesebben tör ki felforgató ereje.

Nem mondhatjuk azt, hogy az elmúlt néhány évben nem volt látható semmiféle proletár harc. Valójában nem is kevés volt. Bizonyos esetekben, így Irakban, Burmában, Algériában, Venezuelában, Los Angelesben stb. ezek a harcok nagyon radikálisak voltak, a Tőke és Állama kellős közepébe mértek csapásokat, anélkül, hogy a szakszervezetek, vagy a rend és törvény egyéb burzsoá pártjai ellenőrzésük alá vonhatták volna őket. De ma éppen az a probléma, hogy ezek a sztrájkok, felkelések, tüntetések stb. nem folyamatosak, nincs határozott irányuk, és nincs köztük nemzetközi kapcsolat.

Nem állíthatjuk tehát, hogy hiányoznak a proletárerőszak jelentős robbanásai, és üdvözöljük is őket. De rá kell mutatnunk szervezetlenségükre, és ez az oka annak, hogy számos esetben az Állam könnyedén elpusztíthatta őket, helyreállítva terrorista diktatúráját.

Nem mondhatjuk, hogy a harcok során a proletárok nem ismerték volna fel saját érdekeiket, hiszen - a teljesség igénye nélkül - szembeszálltak az imperialista háborúval, dezertáltak, megtagadták a katonai szolgálatot, megölték tisztjeiket, akik a frontra küldték őket, rendőrök és egyéb kapitalista lakájok százait végezték ki, mint ez pl. Irakban történt. De a szervezett struktúrák, a nemzetközi és internacionalista irányvonalak hiánya miatt ezek a harcok elszigetelődtek, a nacionalista burzsoá erők visszahúzó hatása alá kerültek, és ez az internacionalista militánsok elpusztítását eredményezte.

Nem állíthatjuk azt sem, hogy ezekben a harcokban a proletárok nem tudták volna, hogy kik is ők valójában, hiszen általában véve a magántulajdont és annak védelmezőit támadták, és megszerezték azokat a dolgokat, amikre szükségük volt. A nagy gond az, hogy néhány nap múlva minden visszatért a "normális kerékvágásba", a mindennapi túlélésért folytatott szomorú harcba, ahol mindenki csak magára számíthat, és újra a Tőke határozza meg a játékszabályokat.

Nincs okunk kijelenteni azt sem, hogy nem konfrontálódtak az Állam szolgáival, a rendőrökkel, papokkal és egyéb vallási funkcionáriusokkal, a jobb- és baloldali vezetőkkel, a szakszervezetekkel, az újságírókkal stb., hiszen éppen ezek ellen irányult először a proletariátus haragja. De hangsúlyoznunk kell, hogy ezeknek az Állam-lakájoknak a nagy része ma is nyugodtan csicsikál az ágyikójában, míg elvtársaink ezrei pusztulnak el a csatamezőkön és a börtönökben.

Óriási az aránytalanság egyrészről a társadalom katasztrófája és a proletariátus felforgató potenciálja, másrészről osztályunk alapvető struktúráinak hiánya között. Pedig ezek a struktúrák tennék lehetővé, hogy ne merüljünk ki tíz, száz, ezer... lázadás ismételgetésében, hanem ezek a világméretű társadalmi forradalomban egyesüljenek.

Hiányzanak a munkásszövetségek, a kapcsolatok nemzetközi struktúrái, a szervezetek, az irányvonalak, a céljainkat felismerő osztályöntudat, a koordináció lehetőségei, az egész mozgalom érdekeit figyelembe vevő döntések, amelyek a közös nemzetközi érdekeket időben egybevágó akciók felé löknék... Röviden, jobban mint eddig bármikor, szükségünk van a valódi harci közösségre, amely önmagát szervezett erővé, az internacionalista kommunista Párttá változtatja.

Maga a kapitalizmus az, amely nem hagy más választást a proletariátus, az emberiség számára.

CSELEKEDJÜNK TUDATOSAN, SZERVEZETTEN

ÉS ELTÖKÉLTEN ENNEK A CÉLNAK AZ ÉRDEKÉBEN!

Notes

1. Idézőjelet használunk a "burzsoá baloldal" jelölésére, mert, habár ez a kifejezés általánosan használt, és nem ismerünk másikat ennek a koncepciónak a jelölésére, forradalmi nézőpontból szemlélve a megkülönböztetés a burzsoá osztály "jobb-" és "baloldala" között nem jelent valódi különbséget. Nem csak arról van szó, hogy nincs éles, megfogható különbség a "jobb-" és a "baloldal" társadalmi gyakorlata között ami a burzsoá rend védelmét illeti (és ezért a "társadalmi kísérletet" is idézőjelbe tettük), hanem még inkább arról, hogy nincs semmiféle specifikus jellemző, amely lehetővé tenné gazdaságpolitikájuk megkülönböztetését. Ez megmagyarázza, hogy miért oly sok a hasonlóság a "szocialista" kapitalizmus által használt módszerek és szerveződési formák, és azok között, amiket az olyan "balosok" alkalmaztak mint Hitler vagy Mussolini. Eltekintve a szöveg szintjén felmerülő ellentétektől, nyilvánvalónak látszik, hogy osztályérdekeiket tekintve a megfelelés teljes; de gazdasági elképzeléseik egybevágása (pl. a protekcionizmus alkalmazása) is feljogosít arra, hogy kategorikusan elvessük e két kapitalista frakció között a feltételezett különbözőséget. Míg példának okáért történelmileg hasznos megkülönböztetést tehetünk a különféle agrár-, bank-, vagy ipari burzsoázia között, amelyek mindegyikének megvannak a maga sajátos részérdekei, és ennek megfelelő gazdaságpolitikája, addig ugyanezt nem tehetjük meg a "jobb-" és "baloldal" esetében.

2. Pinochet kereszténydemokrata örökösei kárhoztatva emlegetik ezt a modellt, és miközben alkalmazzák, nem gy_zik hangoztatni, hogy csupán annak a gazdaságra vonatkozó részeit veszik át, nem a "társadalmit" vagy a "politikait". Mintha nem éppen a gazdasági szükségszer[ségek hatására alkalmazta volna Pinochet a maga intézkedéscsomagját politikai és társadalmi síkon: a nyílt állami terrorizmust és a nyomort.

3. Arra az igyekezetre, hogy hogyan lehet a Tőkét fejleszteni és ellenőrizni, a leglátványosabb példát a szociáldemokrata elképzelésekkel telt bolsevikok adták, 1917-től kezdődően. Az eredmény lesújtó volt - nem is lehetett másmilyen -, és a Tőke ismét az egyetlen valóságos társadalmi ténnyé vált, szimpla bábokká alakítva a bolsevik Pártot és vezetőit.

4. Ld. "Quelques records du modéle économique mondial: USA" In: Communisme No. 36 (1992 június).

5. Néhány országban, mint pl. Iránban az Állam minden további nélkül propagandája részeként használja fel az USA-beli "szegények nyomorúságos helyzetét". Arra próbálják meg felhasználni az USA-ban létező ellentéteket (mondjuk, a jólét és a nyomor között), hogy ezáltal az USA-t "sátánként" megjelenítve rávegyék a proletárokat a "korrupt nyugati életforma" elutasítására. Ezen államok célja az, hogy a proletárokat saját kapitalista ideológiai modelljük, és (jelen esetben: iszlám) értékeik aklába tereljék. Ez a módszer egyike volt az iráni állam eszközeinek, amelyet az 1979-es felkelés idején a forradalmi proletariátus igen radikális támadása ellen felhasznált. (A proletárok harca ott is a kapitalista nyomor, és annak védelmezői ellen irányult, akik olyan "radikális" jelszavakat tőztek a zászlajukra, mint pl. "Sem Nyugat, sem Kelet".)

6. A korrupció persze nem kilengés, hanem az uralkodó társadalmi rend normál működése. Ugyanígy a mindenféle "maffiák" léte a valóságban nem más, mint a burzsoá Állam egy kifejeződése, vagy pontosabban, egy címke, amit magának ad, hogy felmenthesse magát. A vádaskodások ugyanis lehetővé teszik az egyik frakció számára, hogy tisztára mossa magát (azoktól a dolgoktól, amit mind egyaránt tesznek) és a szarral a másik frakciót kenje össze. Másrészt ez lehetővé teszi, hogy az Államot mint semleges apparátust mutassák be, amelyet a rossz adminisztrátorok manipulálnak.

7. Nyilvánvaló, hogy a legtöbben azok közül, akik ezeket a hazugságokat és illúziókat táplálják és magukban hordozzák, hisznek azok igazságában. De ettől ezek még hazugságok maradnak, a proletárokat félrevezető és szétziláló manőverek abban a történelmi háborúban, amelyet a burzsoázia a proletariátus ellen visel.

8. Az olvasónak szem előtt kell tartania, hogy ez a cég nem elsősorban méreteinek vagy gazdasági erejének (amely nagyobb, mint számos országé) köszönhette azt, hogy ideálnak tekintették, hanem elsősorban annak, hogy munkásai számára lehetővé tette a cég részvényeinek megvásárlását. A GM-nél dolgozott a legnagyobb számú olyan munkás, akiket munkahelyük törvényes tulajdonosává tettek (több százezer ilyen munkás volt). Természetesen ez a mítosz részét és erejét képezte - persze ez a törvényes tulajdon sohasem jelentette a termelésbe való beleszólást, úgymond a valódi tulajdont.

9. A kapitalista fejlődés ellenőrizhetőségéről és tervezhetőségéről szőtt vágyálmok minden burzsoá frakció közös sajátjai, a liberálisokat is beleértve. De a Tőke - a fejnélküli, megzabolázhatatlan szörnyeteg - nem törődik ezzel, és csak röhög a közgazdászokon és a tervgazdálkodókon. Ez csak megerősíti történelmi pártunk állásfoglalását, amely szerint a kapitalista világot a zűrzavar uralja.

10. A mi nézőpontunkból a piacok hiánya és a profitráta esése nem más, mint a Tőke belső ellentmondásainak megjelenése, ahogy azt a kapitalisták (közvetlenül a zsebükön), és általában az egész burzsoá társadalom, többé-kevésbé erőszakosan, érzékeli. A burzsoá társadalom, ami nem más, mint az önmagát értékesítő érték fejlődése, ezt az értékesülést csak úgy konkretizálhatja, ha mindig egyre agresszívebb, általánosabb és pusztítóbb értéktelenedést provokál.

11. Ez az oka annak, hogy egész országok nemzeti összterméke nemcsak hogy nem stagnál, hanem egyenesen esik. Az egykori Szovjetunió ipari termelésében 18%-os esést jósolnak a szakértők, míg a Kelet-Európai országokban átlagosan 9.7%-ot.

12. A háborút követő időszakban a GDP növekedése Japánban és a fontosabb Nyugat-Európai országokban az 1950-73 közötti időszak 5.6%-áról a következő években 2.1%-ra esett vissza. Ugyanebben az időszakban az USA-ban 3.7%-ról 2.3%-ra csökkent. Leszögezhetjük, hogy 1973-tól fogva a GDP növekedése - világméretekben - a hitelfejlesztések politikájának köszönhetően volt fenntartható, teljes aránytalanságban a valódi termeléssel.

13. Ezek a kapitalista ideológiák elleneznek mindenfajta állami beavatkozást, és államellenesnek tüntetik fel magukat. Azt állítják, hogy a szükséges állami bürokráciát is magánvállalkozásokkal kell helyettesíteni, ideértve a politikát is. Bár ma közismert, hogy milyen sikeresek a magánrendőrségek és a munkaadók fegyveres bandái - mellesleg ilyenek régebben is léteztek - egyértelmő, hogy a Tőke számára elkerülhetetlen az álammá való centralizálódás.

14. Egy általánosabb szinten észrevehető, hogy a liberalizmus és a protekcionizmus mindig relatív. Nincs abban semmi különös, hogy a liberális verseny nem lép át egy bizonyos határt, és például nem támadja a brit vagy az amerikai gazdaság olyan protekcionista struktúráit, mint a mezőgazdasági szektor általános védelme.

15. Tulajdonképpen nem lehet egyszerűen kijelenteni, hogy az adócsökkentés a kizsákmányolási ráta növekedését gerjeszti. A mi szempontunkból teljesen mindegy, hogy az értéktöbbletet az Állam vagy egy magánjellegű burzsoá frakció tulajdonítja el; ez ugyanaz az értékforgalom. Azonban e miatt minden egyes kapitalista számára az arány a megszerzett értéktöbblet és a munkásoknak kifizetett bér között emelkedik (a kizsákmányolás vagy az értéktöbblet részleges rátája), vagyis az értéktöbblet és a befektetett tőke közötti arány szerint. Ez a valóság teszi lehetővé számunkra, hogy így fogalmazzuk meg a dolgokat és úgy gondoljuk, hogy ezek az intézkedések növelik a kizsákmányolás fokát és a profitot (minden egyes tőke számára). Másrészt, pontosan ennek a célnak elérésért alkalmazzák ezt a politikát. Nem az a céljuk, hogy a kizsákmányolás általános társadalmi fokát emeljék, hanem hogy az egyes tőkék saját kizsákmányolását növeljék. Így próbálnak befektetésre ösztönözni és a termelő tőke felhalmozását elősegíteni.

16. "La cuestion de la deuda: basta de versos" (Az adósságokról: elég a szarból!" In: Comunismo No. 19, 1985 június.

17. Természetesen ez teljesen ideologikus illúzió volt, amelyet arra a mítoszra alapoztak, hogy a keleten összeomló rendszer társadalmilag különbözött volna a nyugatitól. Ennek az álomnak ugyanakkor nem volt semmiféle gazdasági alapja: ha a "vásárlónak" nincs mivel fizetnie, akkor vajon milyen varázslat teremti meg a "fizetőképes keresletet"? A keleti cégek bezárása nemigen tette lehetővé a nyugati cégek számára azok egykori piaci pozícióinak elfoglalását a korábbi méretekben, hiszen a népesség bevételei éppen ezen leépítések, és az őket követő munkanélküliség miatt vészesen estek.

18. Példának okáért, ha kibocsátanak egy ezerdolláros államkötvényt, vagy egy hasonló címletű bankjegyet, és ezzel a papírfikcióval valamilyen építkezési beruházást finanszíroznak, akkor Keynes szerint (aki minden idők egyik legkitűnőbb burzsoá közgazdásza) a globális termelés nemcsak emiatt az építkezés miatt fog nőni, hanem méginkább amiatt, hogy a munkások innen kapott bérüket újabb vásárlásokra tudják majd költeni. A többszöröző nem más, mint a termelés növekedési rátája összevetve a kezdeti beruházással. Mint látjuk, ennek a fikciónak - mint az összes többinek is - a korlátai éppen a valóságos ellentmondások fejlődésében találhatóak.

19. Egy általános pusztítással járó háború az egyetlen lehetséges kapitalista megoldás ebben a helyzetben. De - összefüggésben az általunk eddig kifejtettekkel - nem lenne helyes, ha ezt is mint a Tőke gazdaságpolitikai tervezetét szemlélnénk. Ez olyan döntéshozó mechanizmust feltételezne a Tőkétől, amilyennel valójában nem rendelkezik.

20. "De személyekről itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői, meghatározott osztályviszonyok és -érdekek hordozói. Álláspontom, amely a gazdasági társadalomalakulat fejlődését természettörténeti folyamatként fogja fel, bármely más álláspontnál kevésbé teheti felelőssé az egyént olyan viszonyokért, amelynek ő társadalmilag terméke marad, bármennyire föléjük is emelkedhet szubjektíve."

Karl Marx: A tőke. Az első kiadás előszava. MEM 23., 9.o.

21. Ha egy irányító valóban szembeszegülne a Tőke diktatúrájának elvárásaival, ezáltal gyorsan megszűnne kapitalista lenni, és a Tőke mással helyettesítené (ez néha valóban megtörténik).

22. A GATT (Általános Tarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) és a hozzá hasonló struktúrák formalizálják a különféle tőkék, vállalatok, államok, országszövetségek stb. között fennálló erőegyensúlyt. A fellendülés időszakában ezek a struktúrák meglehetősen jól működhetnek, de a maihoz hasonló periódusokban az ilyen szerződések általában véve megkérdőjeleződnek. Mint ezt az "Uruguay-i Kör" hírhedt bukásánál láthattuk, az ilyen konferenciák csak soha véget nem érő cirkuszi produkciók, amelyek látványosan bebizonyítják a különféle burzsoá frakciók teljes tehetetlenségét azon a téren, hogy elfogadják azokat a megállapodásokat, amelyekben tegnap egyetértettek, de ma saját halálukat okoznák. Az ilyen sikertelenségek ismétlődése előrejelzi a gazdasági háború katonaiba való fordulását.

23. Nem lenne helyes éppen itt rámutatni, miközben a kapitalistaközi ellentmondásokat elemezzük, hogy az Állam a Tőkét általában véve képviseli. Természetesen ez így van a proletariátussal szemben, annak forradalmi kezdeményezéseivel szemben; de nem az általunk most elemzett szinten, amikor azt vizsgáljuk, hogy minden egyes burzsoá Állam milyen ellentétbe kerül a többi burzsoá Állammal, és miként - minden Állam esetében - jelenik meg a belső tendencia az alkotórészekre való felbomlásra, saját maga tagadására és más - alsóbbrendű - "nemzeti egységekben" való átszerveződésére. A legjobb példa erre az, ami ex-Jugoszláviában történt!

24. Világos, hogy ezek az intézkedések csupán a proletárharcra adott válaszok, és így, mint minden törvényes elképzelés, készek "garantálni" mindazt, ami összecseng a kapitalista értékesülés szükségleteivel, azt követelve így a proletariátustól, hogy adja föl harcának autonómiáját.

25. Keynes maga is nyugodtan kijelentette: "hosszabb távon mindnyájan halottak vagyunk!"

26. Az ex-Szovjetunió és Románia számos városában például azon személyek gyermekeinek 85%-a, akik katonai szolgálatuk alatt nukleáris fegyverekkel kerültek kapcsolatba, súlyos genetikai torzulásokkal jön világra.

27. Francis Fukuyama, az USA kormányának egykori tanácsadója írja ezt könyvében, amelynek címe: "The end of history and the last man" (A történelem vége és az utolsó ember).

28. Ez az egész helyzet - ismét - azt illusztrálja, hogy a proletariátus felé (ellen) folytatott burzsoá politika, amelynek jelszavai a "harc az önrendelkezésért", az "antiimperialista nemzeti felszabadításért", "a függetlenségért" stb., mit is takar valójában.

29. A Tőke pozitív pólusainak egyoldalú általánosítása természetesen önmagában véve is abszurd, hiszen a kapitalista fejlődés lényege magában hordozza azt a kettősséget, amelynek során a "pólusok" fejlődése szükségszerűen "alulfejlettséget" termel ki más területeken. Csak azért hozzuk fel ezeket a példákat, amelyekért a rendszer minden ideológusa teljes mellszélességgel kiáll (azt igényelve, hogy a proletárok is osszák ezeket a vágyakat), hogy illusztráljuk még ezen az extrém szinten is a teljes összeférhetetlenséget a Tőke ideálja és az emberi faj igényei között.


OL.HU.4.1 A Kapitalista Katasztrófa